George Miller megnyergelte a retroparipát, felült rá és addig lovagolt a sivatagi naplementében, mígnem arra eszmélt, hogy a Mad Max újragondolt, mai igényekre hangszerelt változata ott van a legjobb filmek között, minden év végi számvetésben, sőt a leghírhedtebb, legnagyobb szabású díjátadó nyolcasába is beverekedte magát. Szép, megsüvegelendő teljesítmény ez a hetvenedik életévét is elhagyó, örökifjú mestertől, aminek értékéből egy jottányit sem von le, hogy az Akadémia tagjai láthatóan törekedtek arra, hogy a tavalyi év terméséből olyan mozikat is előnyben részesítsenek, amiknek volt némi bevétele és nemcsak a jegyszedő nénik nézegették pulóverkötögetés közben. Merthogy nyitni kell az Oscar gálán is, nem lehet mindig nagybetűs művészettel hetvenkedni, ugyanis arra érezhetően nem elég nyitottak az emberek és alig kíváncsiak rá. Úgyhogy a rétegfilmek közé, beszorították a Mad Maxet, a Mentőakciót, A kémek hídját és persze Inárritu medvés lázálmát, A visszatérőt. Utóbbit talán nem esélytelenül. Nem is rónánk ezt fel különösképpen, mert egyik film sem szégyenkezhet annyira a minőséget illetően, ha Inárritu pokoljárását és önfényezéstől sem mentes portékáját kivesszük a kalapból. Az lenne azonban az igazi meglepetés, a tarkóra öntött jeges zuhany, ha jövőre a Nagyfatert zsuppolnák be a legjobbakhoz, merthogy Robert De Niro szőrös farkát és Zac Efron porcelánfehér, csupasz seggét is zabálják a népek. Legalábbis itthon mindenképpen.

Na de térjünk vissza Mad Max mostani ámokfutására, mert így Oscar közelben, nem árt még egyszer szemügyre venni, mitől is alélhattak el a kritikusok és a közönség nagy része egyaránt. Nem volt ördögtől való gondolat Millertől, hogy feltámasztotta egykori emblematikus hősét, hiszen ezzel tényleg ráerősíthetett a fénykorát élő divathullámra és az sem elvetendő tényező, hogy az eredeti trilógia első két darabja mai fejjel sem tűnik porosnak, vagy harmatosnak, ellentétben a fakó harmadikkal, ahova még szerencsétlen Tina Turnert is berángatta, hogy aztán vele együtt tűnjön el a süllyesztőben. Miller érezte, hogy azt nem kell bolygatni, viszont az előzőekhez érdemes visszanyúlni, különösen a második részhez, azok hangulatát, stílusát különösebb arcvesztés nélkül le lehet másolni, azokat újra lehet csomagolni és egy olyan külcsínnel megszórni, amitől döglenek a mai legyek is. Már csak egy karizmatikus hősre volt szüksége, hiszen a mindenkiben potenciális zsidó királyt látó Mel Gibson sem fiatalodott sokat az elmúlt években, meg nem is szalonképes annyira, hogy kergetőzzön az ugróegerekkel a sivatagban. Tom Hardy viszont maga az őserő, egy olyan karizmatikus figura, akire nyugodt lelkiismerettel rá lehet bízni a magányos hős archetípusát, Maxet, még beszélni sem kell hozzá, elég, ha motyog egy-két szót az orra alá, vagy eldünnyög egy mondatfoszlányt, hiszen nem ez a lényeg.

Visszatetszőnek ugyan semmiféleképpen nem mondanánk, de ehhez képest szokatlan és némileg furcsa, hogy Millert mennyire nem érdekelte a címszereplője. Hardyra a mozi első harmadában rak egy olyan maszkot, aminek viseletét, már A sötét lovag trilógia záró akkordjában is gyakorolhatta Bane-ként, áldozatot csinál belőle, egy kocsi motorháztetőjére kötve hurcolássza és mellékszereplőként asszisztáltatja a körülötte zajló tűzijátékhoz. Inkább azt a Charlize Theron alakította Furiosát favorizálja, akiből egy Ripleyhez hasonlatos női főhőst teremt, aki nem az alienekkel harcol, hanem az őt üldöző Halhatatlan Joe bandájával. Theron sem az a bőbeszédű hordószónok, nem a szavak embere, mégis a rá bízott karakter harciasságban, állhatatosságban, kitartásban, akaraterőben messze kenterbe veri Hardyt, úgy, hogy a Mad Max sokkal inkább az ő mozija, ezért sem értjük, hogy miért nem lehetett a címe egyszerűen az, hogy Furiosa. És még akkor is jó ezt a fajta nőközpontúságot érzékelni, ha jellemek és emberi tulajdonságok dolgában meglehetősen magunkra hagynak minket a film forgatókönyvírói, Nick Lathouris, Brendan McCarthy és maga Miller. Furiosáról is csak annyi derül ki, hogy a Zöld helyre vágyik, amiről egyébként senki nem tudja, hogy egyáltalán létezik –e, de ez a valós vagy képzeletbeli vidék jelenti mindenki számára a szabadság szimbólumát. Vannak itt a jók és a rosszak, a fekete-fehér papírmasé teremtmények, az egyik oldalon Furiosa és a csapatnyi szépségkirálynőnek is beillő szolgalány, akik menekülnek az elnyomás és az önkény, valamint az elől, hogy béranyái legyenek egy szörnyetegnek, hozzájuk csapódik Max, a másik oldalon meg a gusztustalan, okádék kinézetű siserehad egy csomó albínóval a fedélzeten. És a két tábor között lenne még valahol félúton egy vakarcs, Nicholas Hoult alakításában, akit megdobnának egy pálfordulással, csak ez legalább annyira vérszegény, mint a színész mészporba mártott, kopasz feje.

Hiú ábránd lenne azt gondolni, hogy ha már nincsenek hús-vér karakterek, akkor van helyette egy épkézláb történet. Az sincsen, mert erre talán még kevesebb időt pazaroltak az ötletgazdák. Elintézték annyival, hogy van egy posztapokaliptikus helyszínünk, ahol a Halhatatlan Joe nevű ocsmányság a törzsfőnök és ahonnan elmenekülnek Furiosa és a bálkirálynők. Persze egy kis idő után a főúr rájön, hogy át akarják verni és nyomukba ered egy karaván élén, amihez később még különböző szabadcsapatok is hozzáverődnek. Egyetlen céljuk van, hogy visszatereljék az önfejű juhokat a karámba. És innentől nincs megállás, közel két órán keresztül zajlik az észvesztő hajsza, a száguldás életre-halálra. A távolságok és az idő érzékelése csalóka képet fest. Mennek nappal vagy egy órán át, aztán hirtelen éjszaka lesz, majd egy rövid napos intermezzo után megint besötétedik. Az üldözők hol utolérik őket, hol csak majdnem, igaz, hogy már szinte az árnyékukban vannak, de Theron és Hardy még neki áll megküzdeni az erősebbik bika címért. A forgatókönyvírók pedig az erőltetett menetelés csúcspontján, amikor már valószínűleg unták a banánt, vagy azt, hogy túl sok félmondatot vetettek papírra, esetleg belegelhettek a piától, fogják és egy éles, kanyarszerű lépéssel, visszafordítják az egész bagázst, menjenek oda, ahonnan jöttek. Őrület, de legalább a másfél órás odautat, visszafelé harminc percre zsugorítják, így mindenki megnyugodhat, hogy nem kell az örökkévalóságig Mad Maxet nézni.

Az a magas színvonalú, lehengerlően profi megvalósításokkal kivitelezett technikai parádé, amit Miller meglehetősen előrehaladott kora ellenére produkál, versenyezve a modern időkkel, valamelyest kárpótol a hiányosságokért. Átlagban minden percre jut egy robbantás, lángcsóva vagy tűzijáték, olyan fény és effekt orgia cikázik a szemünk előtt, amit az augusztus 20-i látványosságért felelős szervezők is megirigyelhetnének. Ehhez társul a féktelen tempó és persze John Seale aranybarna és rozsdavörös különböző árnyalataiban pompázó sivatagi képei, amik jó értelemben véve szaggatják a retinákat. A zseniális vizuális cirkuszban pedig itt vannak a vasak, a roncsszerű autók, légtornászok, akik rúdon egyensúlyoznak, egy dobos, aki úgy veri a tamtamot, mint a Coldplay ütőse az idei Super Bowl Halftime Show-jában. És mindennek az éke, az igazi bulibáró, aki fél kézzel lenyomja a Grófo nevezetű lakodalmas zenészt, a gitáros, aki hasonló elánnal nyűvi a húrokat, mint Slash a Guns and Roses-os korszakában és aki csak akkor áll le, ha kifogy a kokain a véréből. És a közepén természetesen ott áll Miller fő porondmester, aki magabiztos kézmozdulatokkal irányítja az egész pomádét, némileg feledtetve azt, hogy a király közben majdnem meztelen. Az meg már csak ízlés és csömör kérdése, hogy ki mikor unja ezt meg.

George Miller vegytiszta szórakoztató és látvány börzéjében a színészek úgyszólván bábok, Tom Hardy fele annyit sem mutat, mint amennyire képes, Nicholas Hoult szaladgál, mint pók a falon és felváltva köpi a nitrot a kamionba Hardyval, Rosie Huntington-Whiteley, Jason Statham nője, Zoe Kravitz, Lenny Kravitz lánya pedig kirakatbabák, akik jól mutatnak az összképben. Charlize Theron menti a menthetőt, hiszen az ő karakteréhez legalább írtak néhány fogódzót, amin el lehetett indulni és amivel végül leiskolázza a mezőnyt. Mert George Miller vizualitása mellett rá érdemes figyelni. Tévedés lenne tehát azt gondolni, hogy a Mad Max filmtörténeti remekmű, vagy még inkább klasszikus, mert attól elég távol helyezkedik és még mérföldkőként se említhetnénk. Ez a mozi két óra kikapcsolódásra tökéletesen megfelelő és alkalmas száguldás, melynek szüneteiben leginkább csak sóhajtozunk és nyögdécselünk a ránk szabaduló logikai, dramaturgiai és verbális sületlenségektől. A tavalyi év jobb pillanatai közé tartozik és elfér persze az Oscaron, ha már az cél, hogy blockbusterek is jelölve legyenek nézőcsalogató gyanánt. Csak gondolkozni ne kelljen!

6/10