A Kosok egy messzi, számunkra javarészt ismeretlen kultúrájú országból, Izlandról érkezett, csakúgy, mint az idei filmes felhozatal egyik csemegéje a Fusi, amely hol szívet gyönyörködtetően, hol pedig szívet facsaróan ábrázolt egy emberi sorsot és annak közvetlen környezetét. Az aktuális mozink megint csak a hétköznapok meséje, egy testvérpárról, akik negyven éve nem beszélnek egymással, úgy, hogy szomszédok, mert a házaik egy köpésre vannak a másikétól. Mindketten birkatenyésztéssel foglalkoznak és talán a családi viszonyt pótolandó nagyon bensőséges kapcsolatot ápolnak az állataikkal. Aztán az egyik gazda juhánál súlyos fertőzést diagnosztizálnak, ami miatt a hatóság le akarja mészárolni az összes jószágot, hogy a kór terjedését megakadályozza. Két élet munkája kerül veszélybe, mire Gummi és Kiddi, a testvérpár felismerik, hogyha egyetlenegy állatot is meg akarnak menteni, össze kell fogniuk egymással. A Kosok mintha csak kopírozná a Fusit a történet mindennapiságában, egyszerűségében, lassúságában, hangulatában, ugyanakkor olyan érzéseket, érzelmeket, emberi reakciókat, kérdéseket feszeget, amelyek kilépve a maguk piciny világából nagyon is univerzálisak és fontosak lehetnek. És ez olyan szembesítésre, önmagunkba nézésre ösztönözhet, amely kényes mivoltából adódóan szerezhet számos kellemetlen percet, azonban abszurd és sokszor bizarrnak tűnő humora, valamint a képek mögött meghúzódó szenzitivitása és lelki gazdagsága miatt jó néhány igazán felemelő pillanatot is.

A Kosok rétegfilm, nem fogják ölni egymást az emberek, hogy jegyet kaparintsanak rá, mert nincs benne vizuális hókuszpókusz, mert nem szolgálja ki a közízlést, mert nem akar körömszakadtáig szórakoztatni, megbotránkoztatni és nem akar minden percben valami lehengerlőt mutatni, valami olyat, amitől a szánk is tátva marad. Ez a film mindössze mesél, az első órában főképp olyan momentumokról, amik látszólag unalmasak, tulajdonképpen eseménytelenek és amelyek arra világítanak rá, ahogy két ember egymástól pár méter távolságra éli az életét. Olyan pillanatok mellett szaladunk el, amiknek talán nem tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, amelyek mellett egy kézlegyintéssel átsiklanánk, mégis ha egy másodpercre kiszakadunk a mozi által mutatott világból és mindenki a saját kontextusába helyezi a cselekménysort, érezheti, hogy ezek azok a mindennapok, amik alakítják a mi kis sorsunkat is. Persze nem két birkapásztorként vívunk testvérháborút egy izlandi völgyben, olyan kinézettel, arcvonásokkal és szőrzettel mintha a ZZ Top nevezetű rock bandából szöktünk volna el. És talán nem is gyerektől és nőtől mentesen egy elzárt helyen, ahol madár is csak akkor jár, ha eltéved. Azonban Grímur Hákonarson rendező-forgatókönyvíró aprólékos gondossággal, semmitől sem siettetve és zavartan bontja ki a hétköznapok csomagját, a munkát, az evést, az olvasást, a tévézést és közben érzékletesen mutatja meg az állatokhoz fűződő vonzalmat, ami különleges súlyt kap azon emberek életében, akiknek senkijük nincs. Mert ez a két figura magányos és zárkózott, pont amiatt, mert a büszkeségükből eredően elszigetelődtek egymástól. És e mögött azért jelentősen ott van az emberi természet, azok a belső tulajdonságok, amiket sokszor lelepleznénk, vagy takarnánk, de amik mégiscsak mérgeznek bennünket olykor.

A távoli kultúra ezen szeletének megértése nyitottságot és nagyfokú toleranciát kíván. Itt a birkák jelentik az életet és a megélhetést az emberek számára és ha ezeket elvesztik, az olyan, mintha mást az egyik munkaeszközétől szabadítanának meg, mondjuk a számítógépétől, vagy földművelés esetén a traktorjától. És ebben a közegben a kényszervágásból fakadóan újra kellene építeni mindazt, amit egy emberöltőn át rakosgattak össze tégláról, téglára, állatról, állatra. Ezt viszont nem szeretné a két testvér, hiszen nekik ez a mindenük és abban az életkorban, amiben ők vannak, már nem könnyű a nulláról belevágni és egy új álom hajszolásába kezdeni. A rendező hitelesen festi le az idegen atmoszférát, miközben extrém, de egyúttal abszurd, ébenfekete humorban bővelkedő jelenetekkel bombáz. Mert megmosolyogtató, ahogyan a két testvér egy kutya szájába tett papírfecnikkel kommunikál egymással, vagy az, ahogyan az egyik a másikat egy markoló kanállal szállítja a kórházba és végtelenül groteszk az is, hogy a hatóság embere egy budin ülve, szarás közben veszi észre, hogy Gummi valamit rejteget előlük.   

A Kosok központi problémája persze a testvérviszály, amiben Hákonarson fokozatos csepegtetéssel ás egyre mélyebbre. Először csak azt látjuk, hogy nem szólnak egymáshoz, még akkor sem, ha az egyiknek elpusztul a birkája. Aztán a mélyen meglévő indulatok a betegség felbukkanásától számítva egyre inkább felszínre törnek és néha már őrjöngő agresszióba csapnak át. A folyamatosság hatásos, ugyanakkor a kiváltó okok némileg homályban maradnak, arról csak rész információkat kapunk. A rendező ennél a pontnál talán a nézői fantáziában és gondolkodásban bízik, teret engedve annak, hogy elmorfondírozgassunk azon, hogy adódhat –e olyan szituáció, élethelyzet, ami miatt az ember ennyi időn át megtagadja a saját vérét, azt, akihez elvileg ezer szálon kötődik és aki támaszt jelenthetne neki a létezés viharai közepette. Súlyos morális, erkölcsi és lelki kérdés, amire az emberi makacsság és önzőség ismeretében találhatunk válaszokat. Elég vegyes lehet a kép. A közeledésnél ugyanezen az úton járunk. Apróbb szívességekkel kezdődik minden, aztán a vége felé ezek erős összetartássá nemesednek. Nincsenek grandiózus, nyálban és takonyban fetrengő összeborulások, az nem vallana erre a filmre, tekintetek vannak, kisebb gesztusok, amikbe egy cseppnyi szélsőségesség sem fér bele. Ugyanolyan csendes, meghitt pillanatok, mint amikben a Kosok egészének valódi ereje rejlik.

A végéhez közeledvén az addig alacsony hőfokon égő tempó is szaporábbra vált és egy hangyányit az események felgyorsulnak, persze egy Michael Bay akciófilmtől míg így is legalább annyira távol vagyunk, mint egy hegyi kecske a Szaharától. Sok finálét láthattunk már idén is, de a Kosok befejező momentumai még hosszú ideig kísérteni fognak. Mert ez úgy megindító, hogy közben nem szirupos, mert ez úgy hatásos, hogy köze nincsen a giccshez. Inkább mély, átélhető és személyes, annak ellenére, hogy kissé kérdőjeles. A színészek egymásra hangolódása most is perdöntő tényező. Mivel Gummi szemszögén keresztül látjuk, tapasztaljuk főleg az eseményeket, ezért az őt megformáló, Sigurdur Sigurjónsson egy árnyalattal nagyobbat szakít ki a közösből, persze mit sem érne az alakítása, a tökéletes társ, Theodór Júlíusson (Kiddi) tevékeny hozzájárulása nélkül. Mindketten könnyedén azonosulnak a birkapásztorokkal, külsőleg és belsőleg egyaránt, míg Júlíusson az agresszívabb figura bőrében talán intenzívebb is, addig Sigurjónsson a karakter nyugodtabb jelleme miatt kissé visszafogottabb. És így lesz ebből egy rendkívül hatásosan működő harmónia, ami átöleli az alkotást. A Fusiban megismert, Gunnar Jönsson itt egy epizódszerepet kapott és ezúttal sem szószátyárabb, mint az említett moziban.

A Kosok egyébként sem a szavak filmje, viszonylag kevés párbeszéddel dolgozik, ugyanakkor a képei erősek és emlékezetesek, ahogyan a csodálatosan elragadó izlandi környezet is. Sturla Brandt Govlen operatőr ezúttal is jelesre vizsgázik, csakúgy, mint az év másik kiemelkedő eresztésében; a Victoriában. Ott az akciódúsabb énje is érvényesült, itt leginkább a csendesebb, poroszkálósabb vonal kapott nagyobb hangsúlyt. A mozi Cannes-ban is nyert egy díjat és az Európai Filmakadémia is jelölte a legjobb film elismerésére, mert a máskor oly irgalmatlannak mutatkozó kritikusok szívét is meghódította. És a miénket is megfogja, ha nem vágyunk látványos, kiélezett küzdelmekre, mert a Kosok a szolid, tartózkodó érzelmek filmje, ami lassan kerül a szívünk közelébe, de akkor nagyon mélyen ott ragadhat. Mert érzések és érzelmek kimutatásában örökké van javítanivalónk. Ebben is.

8/10