A karácsonyi filmekkel sokszor az a baj, mint magával az ünneppel. Túltoltak. Negédesek. Cukrozottak. Émelyítőek. Mert nem az a vészes sorscsapás, ha egy sütemény édes, sőt az is kell, hogy legyen. De amikor az ízlelőbimbókat fogságba ejti az a fajta gejl érzés, amit már csak öklendezéssel vagy netalántán más bélcsatornákat megmozgató emésztési módszerrel lehet megszüntetni, akkor a szó bennreked, a homlok izzadni kezd és az ilyenkor elinduló, befolyásolhatatlan ösztönös folyamatoknak csak egy őszinte, testből és lélekből jövő megkönnyebbülés vethet véget, valahol a négy fal közötti magányban. A Káosz karácsonyra ebben a tekintetben szinte minden pillanatában, mozdulatában és másodpercében játszadozik velünk. Olykor hirtelen, bármilyen előjel nélkül zúdítja ránk az ingert, aztán megnyugszik és ezáltal minket is a helyünkön hagy, majd egy váratlannak igazán nem mondható húzással újra felszítja a kedélyeket és már gyöngyözik a tenyerünk és a fejünk, amikor megint elereszt. Kétségtelenül veszélyes spirálban kóválygunk, aminek kijárati részéhez csak a stáblista megjelenése visz közelebb. Az hozza el az igazi megváltást.

Az ünnepi mozikban nincs helye palotaforradalmaknak, újító szellemű reformoknak, vagy bármi olyannak, ami eltérne a megszokottól, hiszen az a hallgatólagos elvárás működik, hogy a fogyasztói társadalom LED tévékért ökölharcba keveredő tagjaira legalább itt hulljon rá a szeretet vakolata, ha már máshol ki vannak téve az agresszió kéjsóvár csáberejének. A hagyományos recept szerint pedig lehet ugyan konfliktusokat generálni, ellentéteket produkálni, veszekedéseket előidézni, de ezeket aztán egytől egyig rekonstruálni kell, úgy, hogy minden seb behegedjen, hogy mindenki elássa a csatabárdot és a végén közösen merüljenek el az érzelmek végtelen tengerében. És a szentimentalizmus csordultig betelt poharában megengedetté válik az, hogy egy adott ponton hangszerkísérettel előadott családi musicallé váljon a karácsonyi vacsora, vagy az is, hogy egy kórházi ebédlőben rendezzenek latin táncestet. Bár ez utóbbi olyan, mint amikor egy boncteremben kezdenek el zsíros deszkákat zabálni. És ilyenkor fütyüljünk a realitásokra és csont nélkül nyeljük be, hogy az Olivia Wilde által alakított mutatós menyecske egy reptéri bárban odapofátlankodik egy éppen elmélyült társalgásban lévő bakához, majd egy kis purparlé után megkéri, hogy játssza el a barátját az anyáéknak, mert herótja van már az állandó zaklatásuktól. Mert ez így működik. Pár óra csacsogás után. Elviszi az anyjáékhoz. Karácsonyi vacsorára. Mert a bakának nincs más elfoglaltsága. Nem is olyan nehéz a dolga a katonának. Azt meg végképp felejtsük el, hogy az sem igazán nyer mély értelmezést és racionális magyarázatot, hogy vajon mi a fészkes fenét keres ez a nő a reptéren, mikor állítólag abban a városban lakik? Ott szokott kóricálni? Vagy arra volt valami programja és beugrott egy martinire? Egy reptéri bárba?

A Káosz karácsonyra című film tehát az elfogadásra épül. Ne okvetetlenkedjünk, ne faggatózzunk, ne feleseljünk, respektáljuk azt, ami van, vagy csak nézzünk félre és eszünkbe se jusson megkérdőjelezni az alkotók hitgyülis szólamait. Nem is tennénk, ha nem osztogatnának magas labdákat folyamatosan. Már azzal is, hogy egy narrátort alkalmaznak, akinek személye a mozi slusszpoénja, ezért nem is lőjük le, csak annyit árulunk el, hogy aki nem fog felolvadni a csattanón, mint egy pezsgőtabletta, az ne is nevezze magát embernek. Maximum hógolyónak. Az már más kérdés, hogy a kommentátorra semmi szükség nincs, mert egyrészt irritálóan ostoba és bárgyú a szövegelése, másrészt a funkciója is üres, hiszen azokat az információkat, amiket közöl, azt nekünk is ki kellene olvasni a karakterekből. És bármennyire is gyenge Steven Rogers iskolás szinten is halvány hármast érő dolgozata, ezt a feladatot gond nélkül abszolváljuk. A történet elsajátítása sem kíván tudományos fokozatot. Van egy nagy család, nagypapa, papa, mama, nővérke, gyerekek, unokák, akiknek problémáik vannak egymással és az élettel, de karácsony estéjén összegyűlnek, hogy együtt adózzanak az ünnep meghitt hangulatának. Persze az idillt beárnyékolják kisebb-nagyobb csetepaték, amelyek bármennyire is lélekbemászóak szeretnének lenni, legtöbbször nem lépnek ki az ovi árnyékából. Talán két kis gyerek vitatkozik olyan infantilis módon arról, hogy miképpen szólította őket az apjuk, kedvesnek, vagy durvának, mint itt egy éltes korban lévő testvérpár.

Steven Rogers egyébként is sokat vajúdhatott, mire megszülte a könyv végleges változatát. Próbál ugyanis komolyabb témákkal előhozakodni, egy negyven év után megfeneklett házasság, vagy egy gyerekhalál a családban mindenképpen annak számítanak, de aztán ezeket csak olyan felületesen érinti, olyan tessék-lássék módon piszkálgatja és ahelyett, hogy részleteiben kibontaná, vagy átugorja, vagy egyszerűen félbehagyja, végül is nem karácsonyra való az. Lehet, hogy igaz is, akkor viszont bele sem kellene ugrani. Félig-meddig sem. Rogers megátalkodott Coelho rajongása viszont bizonyított tény, mert a forgatókönyve annyi emelkedett, hagymázas életvezetési tanácsot tartalmaz, amennyi a hazai update királynak és „testmagasság, mínusz száztíz kiló, egyenlő, ideális testsúly” asszonyának is becsületére válna. És még súlyos százezreket sem szakít le rólunk cserébe, mindössze egy-két ezrest.

A karakterekkel szemben egy igazi kifogásunk van: nem szerethetőek és így nem könnyű azonosulni velük. Miért is lenne egy olyan anyával, aki folyton rikácsol és harácsol, egy olyan férjjel, aki minden vita után meghunyászkodik, egy olyan nagypapával, aki erőltetett álbölcsességekkel traktál, egy olyan lánnyal, aki reptéren ismerkedik és még bántóan demagóg hozzá és egy olyan férfival, aki szimplán málé. És ezek mellé nincsenek poénok sem, vagy ha vannak annak szánt csökevények, azok állandóan ismétlődnek, mintha először oly nagyot ütöttek volna. Már első blikkre sem vicces az, ahogy egy kislány folyton azt emlegeti mindenkinek, aki a szeme elé kerül, hogy „mekkora farok vagy!”, és az sem, hogy két kamasz kidugott nyelvvel kísérletezik a csókolózás nevű tevékenységgel, úgy, hogy inkább egymás arcát nyaldossák a szájuk helyett. Ide az a lány kellett közönség gyanánt, aki az egyik képsoron hangosan felnyerített, majd inkább szégyenlősen odabújt a párjához, eltakarva a pofiját. Valóban kínos, mikor senki nem nevet rajtad kívül, átérezzük ebbéli csalódottságát. Jessie Nelson rendező pedig még bűvészkedik is, hogy feldobja ezt a kissé lapos mutatványt. Embereket tüntet el, a nagypapát fiatal fiúvá varázsolja egy pillanat erejéig, mi meg csak pislogunk a döbbenettől. Nagyobbat és többet, mint a fehér zakós bulipápa az ibizai kokóklubban.   

Hollywoodban bizonyára ikszelgetik, hogy ki nem alkotott még egy párt, valamilyen ünnepi vagy romantikus moziban. Diane Keaton és John Goodman most került sorra. Keaton évek óta ugyanazt a figurát hozza garbóban, vagy anélkül, ezúttal sem sikerül semmi újjal meglepnie. Még szerencse, hogy az emlékeinkben azért ott él az Annie Hall valahol mélyen megbújva. Goodman is ügyesen álcázza a tehetséget, reméljük nincs olyan, aki csak most látja először. Ha igen, pórul járt, mert ez kiábrándító. Olivia Wilde szeme továbbra is varázslatos és akkor mindent elmondtunk róla. Azt meg mindenki döntse el kedve és ízlése szerint, hogy ez sok vagy kevés. Ed Helms a fahumort szállítja magabiztosan, Marisa Tomei pedig jól tartja magát. Alan Arkin sem tudott sokat hozzátenni a nagypapához, ilyet már láttunk tőle sokkal jobb kivitelben A család kicsi kincsében. Azért még Oscart is kapott ráadásul. Amanda Seyfried bizonyára az anyagi jövőjét biztosítja, egy kicsit lehetne igényesebb a szerep választásait tekintve. Muszáj még megemlékeznünk a bakát játszó, az ismeretlenség homályából előbukkanó Jake Lacyről, akit hagyni kéne visszavánszorogni oda, ahonnan jött. Ennyire érzelemmentes, sótlan és merev alakítást Árpa Attila Víkendbeli fellépése óta nem láttunk. Szólni kéne neki, hogy van néhány színiiskola Los Angeles környékén.

A Káosz karácsonyra című filmet két szempontból lehetne hasznosnak tekinteni. Először is akkor, ha valaki meghallva Nina Simone zseniális dalát (To love somebody) kedvet kap ahhoz, hogy a karácsonyfa közelében, előkapja az egyik albumát is, Delhusa Gjoni Száncsengője helyett. Ez már fél siker. A másik az, hogyha az ünnep előtti öldöklés közben az akut stressz-szindróma tüneteit egyébként is magukon hordozó emberek a mozi összes sutasága és butasága ellenére, ki tudnak kapcsolódni rajta és egy kicsit elfelejtik azt, ami körülveszi őket. Minden más szempontból ez a film megbukott. És ezzel a karácsonyi aktát is lezártnak nyilvánítjuk. Ennyi éppen elég volt belőle. Erre az évre mindenképp.

4/10