És akkor ugorjunk vissza egy kicsit Diánára, mert mint minden szálat, ezt is el kellett varrnom. Nem igazán tudtam szavakba foglalni, hogy mennyire hiányzott. A lazasága, a vidámsága, az intelligenciája, a pimaszsága, a tekintete, a szemei, az arca, az okos gondolatai, a teste, a melle, a feneke, a támogatása, egyszóval a lénye. Maga Diána. Az a lány, aki kiegészített, aki megnevetett, aki által többnek és jobbnak éreztem magam, aki ha mellettem volt, akkor hajlamos voltam kizárni a külvilágot magamban, aki csitította a kételyeimet, aki akceptálta a folyamatos agyalásaimat. Diána, aki megsértődött, ha meg kellett, aki kiengesztelődött, ha már nem tudta tartani magát, aki mellett izgalmasabbnak érezhettem magam, aki úgy vágyott a kultúrára, mint én, akivel mindent megbeszélhettem, akivel gondtalanul fecserészhettem, ha már föltornyosultak a problémák bennem, akivel elmehetettem bulizni, akivel otthon pihenhettem, akivel még hallgatni is olyan jó volt, vagy csak egymás mellett feküdni és elmerülni a másik tekintetében. Akkor persze minden percben azt kívántam, hogy velem legyen, hogy ne eresszem el, hogy folyamatosan ott tarthassam a karjaim között, hogy ott legyünk egymásnak, hogy az érzéseink által egy másik alternatív világban létezzünk, ahol nincsenek gondok, nincsenek bajok, nincsenek problémák, nincs semmi, csak mi ketten vagyunk. Elborult gondolataim voltak, de ennek ellenére, vagy pont azért, mert nyüszítettem a hiányától, nem akartam hívni, nem akartam jelentkezni, makacs voltam és büszke, különben is ő dobott ki, majd ha átgondolja a dolgokat, akkor telefonál, vagy ír egy üzenetet. Két napja nem beszéltünk egymással, ami fokozta a kétségeimet és egyre inkább távol éreztem magamtól. Féltem, hogy elenged, hogy a hibámat végzetesnek fogja kikiáltani és azt fogja javasolni, hogy fejezzük be. És akkor valamit mondanom kell neki. Nem szabadott elengednem, ugyanakkor nem volt szokásom az, hogy küzdjek, hogy harcoljak egy lányért. Szeretném azt hinni, hogy könnyedén szélnek eresztettem őket a gondolataimból, még ha magamban nem is mindig sikerült lezárnom a történetet az egyik pillanatról a másikra. De Diána más volt. Ő érte talán érdemes lenne sok-sok kört futnom, még azon az áron is, hogy kissé meghunyászkodom, hogy megalázkodom, mert érte mindent képes lennék feladni és talán neki egy szavára is úgy ugranék, mint egy pincsikutya, pedig ezt soha nem kívánná, mert nem olyan. Bennünk, férfiakban van egy olyan késztetés, hogy nagyon gyakran úgy ugráljunk, ahogy a nők fütyülnek. És ez lehet nem is baj. Mégiscsak az ő kezükben van az a karmesteri pálca, hagyják, hogy azt érezzük, mi vagyunk a dominánsak, mi hordjuk a nadrágot, de a háttérből óvatosan, ha szerencsénk van, nem porba tiporva, de ők irányítanak.

Szombat délután volt és mocskosul egyedül éreztem magam, megszoktam már, hogy ilyenkor itt van körülöttem, hogy együtt találjuk ki, mi legyen az esti program, hogy beüljünk –e valahova, elmenjünk –e a barátaival iszogatni, látogassunk meg egy könyvesboltot, menjünk el esetleg egy moziba, vagy csak bújjunk be az ágyba, szeretkezzünk és nézzünk meg egy filmet. Most meg ott voltam a lakásomban egyedül, létezni sem volt kedvem, miközben borús és pesszimista gondolatok szennyezték az agyam minden szegletét. És nem hívott, nem üzent, nem volt kíváncsi rám, úgy látszott nem hiányoztam neki. Én meg kapartam a falat, vagy stressz labdát dobálgattam a szekrényhez. Aztán nem bírtam tovább, ahogy akkor sem, mikor folytattam vele a levelezést egy hét csend után. Ahhoz gyáva voltam, hogy felhívjam a köztes megoldások hadvezéreként inkább írtam neki egy üzenetet, valahogy így:

„Diána! Mondj légy szíves valamit, adj egy kis életjelet, nagyon aggódom, legalább annyit válaszolj, hogy jól vagy. Őrülten hiányzol! Csók: Ádám”

Ugye nem képzelik, hogy azonnal válaszolt. Mintegy két órát váratott, addig hagyta, hogy idegeskedjem, hogy ne tudjak szabadulni a rémes gondolataimtól, hagyta, hogy mérgesen dobáljam a labdát, hogy minden egyes porcikám sajogjon a hiányától, az űrtől, amit okozott bennem azzal, hogy nem volt velem. Persze nem vitte túlzásba és nem borult képletesen szólva azonnal a nyakamba, az nem lett volna jellemző rá, annál emancipáltabb volt.

„Ádám! Ha hiányzom, akkor cselekedj, egyedül vagyok itthon. Mi van, elfelejtettél spontán lenni? Csók: Diána”

Megvolt a kezdő löket, nekirugaszkodtam, megborotválkoztam, mert már egy hete nőtt a szőrzetem és közel voltam az ősember szindrómához. Különben is soha nem akart kialakulni a szakállam, vagy valami férfiemberhez méltó viselet, mindig csak ilyen szálak voltak itt-ott, mintha oda ragasztották volna őket egyenként, pocsékul festettem és a tükör megint kiabált. Lefürödtem, felvettem egy inget és egy farmert, majd a jó öreg Pacot sem hagytam cserben, ezúttal sem spóroltam vele. Még útközben vettem egy kisebb csokrot is, hogy minek azt magam sem tudom, hiszen nem volt szokásom, biztos meglepődik majd, gondoltam. Mindenképpen ki akartam engesztelni és a cél érdekében, nem éreztem lehetetlent. Csak az járt a fejemben, hogy muszáj kibékülnünk és gyorsan elfelejtenünk ezt a kis csetepatét. Mintha meg sem történt volna.

Este ötre érkeztem meg hozzá, Diána eszeveszetten jól nézett ki, egy fekete ruhában volt és némi sminket is dobott magára, frissen mosott félig megszáradt hajjal tündökölt, ami különösen jól állt neki, vadító volt. Látszott, hogy készült, de azt csak remélni mertem, hogy miattam. Merev arccal fogadott, olyannal, amin nem tükröződött semmilyen érzelem. Az asztalon egy üveg bor állt, de ezúttal két pohár volt mellé téve. Üdvözöltük egymást, puszi nem volt, majd a hátam mögül előbányásztam a virágot, mint valami szerelmes óvodás.

- Csokrot is kapok? Mi a fene történt veled? Egy kezemen meg tudom számolni, mikor leptél meg ilyenekkel. Nem is tudom, hogy van –e itthon vázám – mondta és látszólag zavarban volt.

- Tedd valami kancsóba az is megteszi! – javasoltam, majd folytattam – Mindig számon kéred a spontaneitást, hát most itt van ez a csokor, valami fajta ajándék gyanánt.

Nem voltam benne biztos, hogy ezek azok a szavak, amellyel kivívhattam volna a bocsánatát, de nem akartam hízelegni és felesleges tiszteletköröket futni. Diána talált valami üveget, amibe beletuszkolta a virágot, majd azt kérte, hogy foglaljak helyet és öntsek bort a poharakba.

- Gondolkoztál? – kérdeztem, miután leült velem szemben.

- Hagytál rá időt – mondta és megkóstolta a bort. – Száraz olaszrizling, szereted?

- Persze. De várjál már! Mit is mondtál, hogy hagytam rá időt? Már elnézést, de nem te kérted, hogy egyedül szeretnél lenni? – nem voltam nyugodt.

- Az lehet, de azt nem mondtam, hogy két napig felém se nézz, ha jól tudom csak azt kértem, hogy azon az estén hagyj egyedül – mondta még mindig érzelemmentesen.

Diána sem hazudtolta meg azt, amit tudtam a nőkről, kiszámíthatatlanok, mondanak ugyan valamit az egyik percben, de a következőben már hirtelen átértékelik és akkor egy csapásra mást gondolnak, azt viszont már biztos, hogy nem tudatják veled, inkább megtartják maguknak, feladva neked a leckét, hogy találd ki a gondolataikat.

- Mégis akkor mit kellett volna tennem?

- Megkérdezhetted volna, hogy vagyok, érdeklődhettél volna felőlem, de te inkább megmakacsoltad magad és úgy gondoltad, majd jelentkezik, ha akar valamit.

- Elutasító voltál velem, nem lehettem biztos benne, hogy mikor akarsz újra látni. Már az is megfordult a fejemben, hogy soha.

- Azért ennyire nem eszik forrón a kását Ádám! Megbántottál, szánalmasnak és hülyének éreztem magam azok után, ahogy viselkedtél velem. Egy hosszabb pillanatra megkérdőjeleződött bennem minden. Többször a szemembe hazudtál, ezt azért ne felejtsd el.

- Szerintem nem is hagynád, hogy elfelejtsem. Diána bocsánatot kértem, volt igazság abban, amit a fejemhez vágtál, de továbbra is fenntartom, amit akkor mondtam, hogy ennek semmi köze a veled kapcsolatos érzéseimhez.

- Minek kellenék én neked Ádám? – kérdezte sejtelmesen.

- Ez most valami teszt? Mert abban nem vagyok jó.

- Nem teszt, csak sokat gondolkoztam ezen. Minek kellenék én neked? – és haláli nyugalommal ismételte meg a kérdését.

- Tényleg nem vagyok jó az ilyen helyzetekben, meg különben is szerintem érzékeltettem veled az elmúlt hónapokban.

- Erőltesd meg magad Ádám kérlek. Roppant kíváncsi vagyok.

- Most közhelyekre vágysz?

- Akár az is jöhet, de ne kelljen már addig várnom, míg elfogy a borunk. – kissé türelmetlenebb volt a hangja.

Megkóstoltam a bort, húztam az időt, amíg csak tudtam, nehezen jöttek a számra a szavak, továbbra is féltem az érzelmeim kimutatásától. Nem is féltem, inkább rettegtem.

- Frázisokat tudnék mondani Diána. Nem lesz benne semmi új. Sokat adsz nekem érzelmekben, gondolatokban, érintésekben, szexben. Kiegészítesz engem, miközben pozitív irányba terelgetsz. Nem hagyod, hogy elszálljak, de mégis serkentő erő vagy bennem. És akkor jön egy giccses mondat, irtózom tőle, de mégis igaznak gondolom, a levegőt jelented nekem, ami nélkül jelenleg megfulladnék. Ezért kellesz nekem Diána, hogy ne túléljem, hanem megéljem a napokat, és nem egyedül, hanem veled. Ismered a Blahalouisana nevű zenekart?

- Nem.

- Az alternatív vonalat erősítik, de mindegy is. Van egy mondat, az egyik számukban, amit most ide citálhatnék, ami úgy szól, magamban még kerestem, amit benned találtam. Hát ez vagy nekem Diána. Akit megtaláltam hosszas keresgélés után és ami belőlem hiányzott.

Továbbra sem látszódtak érzelmek az arcán, egy bólintással tudatta felém, hogy tudomásul vette a válaszomat, majd megitta a kiöntött borát.

- És ez azt is jelentheti, hogy innentől kezdve nem titkolóznál előttem és részévé válhatnék úgy istenigazából a te életednek, úgy ahogy te az enyémnek? – kérdezte furán hangsúlyozva.

- Ez azt jelenti, hogy igyekszem elkerülni az ilyen buta hibákat, felnőni a feladathoz és egyenjogú társként kezelni téged. Habár szerintem ezt eddig is próbáltam szem előtt tartani, leszámítva az idáig vezető afférunkat.

- Szerinted felfújtam a dolgot?

- Ha egy szóval kellene válaszolnom, akkor igen. Ahogy átgondoltam jogos volt a felháborodásod, csak akkor te nem hallottál engem, vagy nem akartál hallani engem. Nem hallottad, hogy az érzelmeim megingathatatlanok az irányodban, a butaságom ellenére is. Ezt nem kellő súllyal vetted figyelembe, a hirtelen elöntött düh miatt.

- Meg kell értened, hogy rosszul esett, hogy nekem kellett kitalálnom a dolgokat. De hagyjuk most ezt. Szóval hiányoztam? – már volt egy mosoly az arcán.

- Nem elég neked, hogy úgy loholok utánad, mint egy palotapincsi? Még elvárod, hogy ki is mondjam?

- Ádám ez nem az a szituáció, amikor válogathatsz. Szóval hiányoztam? – öntött magának egy kis bort és folyamatosan rebbenő pillákkal várta a választ. Azt hiszem rá is játszott egy kicsit a hatás kedvéért.

- Már írtam Diána. De tessék, kurvára hiányoztál, minden percben, amikor nem voltál velem és minden gondolatomban ott voltál. Na jó, majdnem mindegyikben. – mondtam és mindketten elnevettük magunkat.

- Beadtad a papírodat? – őszintén nem erre a reakcióra számítottam, más jelenetek voltak a fejemben, de Diána nem volt az a könnyen megadós típus. Szerette szenvedtetni az embert, ha már a markában tartotta, de nagyon édesen csinálta.

- Természetesen, ahogy megbeszéltük.

- Igen erre jól emlékszem, ezt még megosztottad velem is - szúrt egyet és kacsintott mellé, majd folytatta. – És mit szóltak hozzá?

- Belesnek adtam oda. Kicsit megpróbált visszatartani, de miután látta, hogy nem megy, feladta – mondtam egykedvűen.

- Akkor januártól új életet kezdesz?

- Igen azt tervezem.

- Már csak az a kérdés, hogy velem vagy nélkülem – pikírt volt.

Váratlanul megszólalt a kapucsengő.

- Vársz valakit? – kérdeztem érdeklődve.

- Igen.

- És meg szabad kérdeznem, hogy kit?

- Mindjárt megismered, ne türelmetlenkedj.

Néhány pillanat múlva egy magas, szakállas fiatalember jött be az ajtón. Két puszit adott Diának én meg csak lestem, mint birka a villanypásztor előtt és hirtelen szóhoz sem jutottam. Nem akartam, hogy észrevegyék, hogy mennyire ledöbbentett az, amit az imént láttam, de mivel Diána kétszer szólt, mire hallgattam a nevemre, tulajdonképpen lebuktam.

- Mi van, min csodálkozol? – kérdezte Diána.

- Semmi, semmi, csak elbambultam egy pillanatra. – Nem szerettem volna, ha Diána azt érzékeli, hogy nem esett túl jól az előző jelenet.

- Hévízi Tamás vagyok – mondta a srác és nyújtotta a kezét.

Valahonnan ismerős volt a keresztneve, de nem akart leesni a húszfilléres, hogy honnan.

- Fehér Ádám. Szia! – és kezet fogtam vele.

- Téged már ismerlek fényképről – vigyorgott az új ismerősöm.

- Tényleg?

- Diána már mutatott rólad képet, de élőben jobban festesz! – és nevetett egy nagyot én meg kényszerből vele nevettem.

Kinek mutogat rólam fényképet Diána? Ez lenne a következő barátja? Ki akar dobni? Hajmeresztő gondolatok zizegtek a fejemben.

- Tamás kaphatnánk tíz percet. Megvárnál minket lenn, ha megkérnélek – mondta Diána, ahogy látta rajtam eluralkodni a döbbenet jeleit.

- Oké Diána, csak siessetek, mert kicsit hideg van – és ezzel az újdonsült ismerősöm Tamás, e rövidre sikeredett közjáték után eltűnt, mint szürke szamár a ködben.

- Ki volt ő Diána?

- Ugye nem vagy féltékeny?

- Nem – jelentettem ki határozottan. – De azért érdekel, hogy ki ad neked két puszit.

- Féltékeny vagy, de most olyan helyesen vagy az. Úgy gondolod, hogy lenne okod rá? – még mindig húzta az agyamat.

- Nem, tényleg nem. Megbízom benned! – és ez igaz is volt.

- Na jó. Hogy hívják a nővérem vőlegényét?

És beugrott. Tamás a nővére barátja, azonnal más megvilágításba helyeződött minden.

- Szóval a nővéred barátja. Hévízi Tamás.

- Látom, hogy megkönnyebbültél. Ez aranyos. Gyere ide.

Diána utasításának megfelelően egészen közel mentem hozzá.

- Annyira hiányoztál te idióta! – hirtelen szorosan megölelt, ahogy csak tudott és megcsókolt – Úgy vártam, hogy hívj, hogy jelentkezz, de nem jött semmi. Ma már tiszta ideg voltam. Aztán mikor üzentél, olyan vidámság vett rajtam erőt, hogy alig bírtam most is magam türtőztetni. Lehet, hogy mégiscsak teszteltelek, de tudnom kellett, hogy mennyire van szükséged neked rám. És annyira örültem a válaszaidnak. Érezted, mit kell mondanod ahhoz, hogy elolvadjak – meg akartam szólalni, de rátette a kezét a számra. - Már utána nem sokkal megbántam a cirkuszt. Kicsit elkapkodtam, de azért ne titkolj el előttem semmit. Bízz bennem Ádám! Hagytál nekem annyi időt, hogy el tudjam dönteni, hogy én veled szeretnék lenni, nekem most te jelentesz mindent, én akarok a te szar vevőd lenni, érted? – és már egy kicsit könnyes volt a szeme. Aztán letöröltem a kezemmel.

Minden szar árunak eljön a maga szar vevője. Erre célozgatott és annyira eltalálta, hogy mit szeretnék tőle hallani. Pontosan ezt. Amit az egyik barátjának nagymamája mondott oly bölcsen.

- Azt mondtad, hogy örültél, mikor írtam, mégsem válaszoltál azonnal, vagy rosszul emlékszem? Nem volt olyan régen.

- Ádám, ne viccelj, úgy csinálsz, mint aki nem ismeri a női rafinériát, nem gondolod, hogy azonnal válaszolok és olyan könnyedén beadom a derekam? Meg különben is el kellett kezdenem készülődni, onnantól fogva, hogy írtál, tudtam, hogy jönni fogsz előbb vagy utóbb – válaszolta, közben adott egy puszit és folytatta. – Mennünk kellene, félek, hogy Tamás meg fog fagyni ebben a hidegben.

- Hova kéne mennem? Én nem így készültem.

- Most elvárnád, hogy egyedül menjek és ne a párommal? – úgy nézett rám, ahogy akkor szokott, mikor nem tűr semmiféle ellenkezést.

- De mégis hova?

- A nővérem és Tamás elhívtak vacsorázni, meg egy kicsit dumálni. Foglaltak helyet is, úgyhogy igyekeznünk kéne, bár most, hogy itt vagy, lehet, hogy szívesebben maradnék itthon.

- Foglaltak helyet? És nekem is? Nem voltunk túl jóban az elmúlt két napban.

- Az engem nem érdekelt, azt kértem, hogy foglaljanak neked is. Ha nem jöttél volna hozzám, akkor én mentem volna, de szerencsére megoldottad és ez így jobban tetszett. – mondta és elnevette magát.

- Mivel megyünk?

- Tamás elvisz kocsival, a nővéremmel ott találkozunk, valamit el kellett még intéznie – mondta, majd sietősen elkezdett öltözködni. Miután befejezte, szorosan elém állt.

- Na hogy nézek ki?

- Remekül.

- Ez kevés. Bókolj!

- Ne már. Tényleg el vagy kényeztetve.

- Bókolj Ádám!

- Olyan csodás vagy, hogy büszkén fogom meg majd a kezed. Ez így elég?

- Megteszi – még egyszer megcsókolt, majd ahogy mentünk le a lépcsőházban még odavetette: – Most ismered meg a nővéremet, nem izgulsz?

- Miért, kéne?

- Azt mondta remek főfogást készítettem elő neki. Már alig várja, hogy megkóstoljon. – mondta, nevetett és megfogta a kezem.

Volt bennem azért némi feszültség és nem is elsősorban azért mert találkoznom kellett a nővérével, annak még talán örültem is, legalább lefutjuk ezt a kötelező kűrt is, inkább az izgatott, hogy nem voltam alkalomhoz illően öltözve és végig azon drukkoltam, hogy ne valami túl elegáns helyre menjünk. Azért is volt bennem cidri, mert Diána semmi pénzért nem volt hajlandó elárulni, hol fogunk kajálni és Tamásnak is megtiltotta, hogy bármit mondjon elöljáróban a helyről. A Parlament környékén fellélegeztem, mert akkor már sejtettem, hogy az egyik kedvenc éttermemet pécézték ki a jeles alkalomra, mégpedig az Iguánát a Zoltán utcában, ahol tradicionális, hamisíthatatlan mexikói ételeket készítettek, amiért én és Diána is úgy oda voltam. Ráadásul a margaritájuk kenterbe vert mindent. Nagy kancsóba hozták, végig fagyos volt, az íze pedig semmihez sem volt fogható. A savanykás és a sós kölcsönhatása páratlanul érvényesült.  Diána ugyan nem szerette ezt az italt, de a szervírozás miatt nem tudott neki ellenállni. És nem bánta meg. Amikor kiszálltunk már ott állt a nővére és amilyen gyorsan csak lehetett és a helyzet engedte, túlestünk a bemutatkozáson, de mivel már egy kicsit fázott, mondta, hogy menjünk be és ott folytassuk az ismerkedést. Amikor már benn voltunk az étteremben és megmutatták az asztalunkat, odafelé menet Diána egészen közel simult hozzám.

- Mindig olyan zavarban vagyok, mikor be kell jönnöm valahova. Az jár a fejemben, hogy mindenki engem néz, hogy lesik hova ülök, miben vagyok, pedig tudom, hogy hülyeség.

- Üldözési mániának hívják ezt kedvesem. De vedd úgy, hogy nem téged néznek, inkább azt méricskélik, hogy itt van egy sudár, csinos, szép fiatal nő és mellette meg egy kicsit sem jóképű, koszos kis törpe és azon töprengenek, hogy vajon mivel tudta meghódítani ezt a hozzá még véletlenül sem passzoló lányt.

- Hülye! – mondta és nevetett, miközben az asztalunkhoz értünk.

Tagadhatatlanul kellemes este volt, habár amiatt is volt bennem egy kis rossz érzés, hogy a nővérének nem hoztam semmit, azért egy virágot mindenképpen megérdemelt volna, de Tamás a párja azt mondta, hogy majd holnap vesz helyettem egyet és átadja a nevemben. Ha volt is eleinte némi zavar, vagy abból fakadó kényelmetlenség, hogy először találkoztunk, a margarita hamar felszabadította a gátakat, ebből a szempontból is jelentős szolgálatot tett. A nővérét egyébként Beának hívták és kicsit más volt, mint Diána. Talán kevésbé volt oldott, egy hangyányit komorabb volt, viszont Tamással jól kiegészítették egymást, mert ő elég lazának mutatkozott. Az epés megjegyzésekben viszont Beánál sem volt hiány, ebben hasonlított a húgához. Persze, hogy beszéltünk a pszichológiáról, tényleg gyötrelmesen tudták analizálni egymást a vőlegényével. Bea próbálkozott velem is és persze az udvariasság kedvéért, belementem a játékba és kicsit sem kötözködtem, vagy akadékoskodtam, inkább megadtam magam neki. Legyen egy jó estéje, ez volt a vezérgondolatom. Tamás cigizett, amit láthatóan Bea nehezen tűrt, azt mondta már évek óta fogadkozik, hogy eldobja, de még mindig képtelen volt rá, amire Tamás csak legyintett és azt mondta örüljenek a nők, hogy erősebbek a férfiaknál. Aztán kinn hozzátette, hogy legalább ki tudnak beszélni minket, lehet, hogy egy kicsit erre is bazíroznak, csak úgy könnyebben elfedik, ha beszólogathatnak egy keveset. Volt közös témánk Tamással, emiatt egy percig sem kellett aggódnom, hiszen mániákusan szerette a mozit és a színészeket, úgyhogy ajánlgattunk is egy-két filmet a másiknak, meg véleményt is cseréltünk egymással néhány mozis élményünkről. Óvatosan megsúgott egy-két kulisszatitkot Diánáról, arról, hogy valószínűleg hatással vagyok rá, amire rávágtam, hogy ez kölcsönös és persze azt is elmondta, hogy amennyiben szembesítem Diát ezzel, mindent tagadni fog.

Nem akartam enni, de Diána úgy mozgatta a két ujját a szemei és az én szemeim között, mint ahogy Robert De Niro mutogatott Ben Stillernek az Apádra ütök címmű filmben jelezvén azt, hogy minden mozdulatát kihegyezett figyelemmel követi. Nem lehetett ellenvetésem, úgyhogy rendeltem valami könnyűt, bár mexikóiban ilyet nehéz választani. Szóba került természetesen az esküvő is, engem fokozottan érdekelt, hogy miképpen képzelik el. Nem akartak nagy hacacárét, de az ismerősi kör meglehetősen tág, százhúsz fő a határ, nekik elég ennyi. Tamás kevésbé ragaszkodott hozzá, de Bea konzervatív volt e téren, azt mondta neki kell egy nap, amikor kifejezetten szépnek érezheti magát és persze a habos-babos ruha sem megvetendő. Természetesen ezt a megjegyzést Diána sem engedte el csak úgy a füle mellett és odaszúrt, hogy nem szép, hanem meggyötört és fáradt lesz, mikor végre ágyba kerülhet. Már bőven elkezdték a szervezést, de Tamás bevallotta, hogy egyre többször van olyan gondolata, miszerint pokolba kívánja az egészet és Bea arcvonásain látszott, hogy ő is veszített a lelkesedéséből, de most már nincs visszaút, jövő nyáron lagzi lesz. Aztán ránk terelődött a szó de Diána ügyesen hárított, előbb még össze kéne költöznünk, meg különben is nem szeretnénk elkapkodni, egyelőre jól elvagyunk így kötetlenül, szabadon és közben persze a nővéréhez odafordulva közölte, hogy ne is álmodozzon dupla esküvőről, hogy aztán együtt váljanak el. Tizenegy körül, a harmadik kancsó margarita után gondoltuk, hogy véget érhet a móka mára. Tamás már jó hangulatba került, azt mondta, hogy ő fizet mindent. Diánára néztem, aki csak megrántotta a vállát, ha akar, fizessen, ő nem fog vitatkozni vele és most én sem éreztem késztetést arra, hogy viaskodjam azért, hogy megint első legyek a kasszánál. Sofőrszolgálattal mentek haza, mi pedig elsétáltunk a villamoshoz.

- Na mi volt a benyomása a nővérednek rólam? – kérdeztem a séta egy pontján.

- Egoista! Nem neki kell megfelelned, hanem nekem, úgyhogy ne érdekeljen az téged – válaszolt nevetve.

- Ennyire lesújtó?

- Hú de nagyon meg akarsz felelni – majd egy kis szünet után folytatta. – Ha tudni akarod, éppen ellenkezőleg, viszont többet nem mondok, mert olyan elégedett leszel magaddal, hogy egész hétvégén azzal kell foglalkoznom, hogy letöröljem a bájvigyort a képedről.

- Szerinted ilyen vagyok?

- Nem, de Bea véleményétől nagyon el lennél telve, hidd el.

- Valakitől azt hallottam, nagyon sugárzol egy idő óta – szólaltam meg miután rágyújtottam egy cigire.

- Pontosan mióta?

- Tudod, hogy szerény vagyok Diána. Körülírom jó? Azóta, amióta egy jóvágású srác udvarolgat neked.

- Te azt udvarlásnak nevezed?

- Bizonyos értelemben igen. – erősködtem.

- Nagyvonalú vagy magaddal szemben. Ki pletykált? Leveszem Tamás fejét legközelebb! – és persze nevetett.

- Le fogja tagadni. De nem is ez érdekel, hanem az igazság.

- Az igazság mi? Ha leszámítjuk ezt a két napot, meg néhány eszement hülyeségedet, igen egész jól érzem magam veled. Lehet, hogy sugárzom is. Mi van, vissza akarod adni a kölcsönt a délutánért?

- Dehogy csak tényleg kíváncsi vagyok, hogy érzed magad velem? – és most egy pillanatra tényleg elkomolyodtam.

- Oké, oké. Tényleg jól érzem magam veled, minden vitánk ellenére, veled képzelem el az elkövetkezendő időszakot. Nem tudom, meddig maradsz meg nekem, de én élvezni akarom ennek minden pillanatát.

- Na ezt akartam hallani! Kikapcsolom a telefont, várj, most vettem fel a vallomásod, majd nálatok a családi ebéden lejátszom – és vigyorogtam, mint a vadalma, vagy vadkörte. Mindegy is.

- De disznó vagy és még azt hittem komolyan gondolod!

Én elkezdtem futni, ő meg futott utánam. Kergetőztünk egy kicsit. Mint a gyerekek. Tiszta infantilizmus, de jól esett. Az akkori éjszakai programunk adott volt. Nem kellett hozzá nagy fantázia.