Minden a Köles által felvázolt és előrevetített koreográfia mentén zajlott. A munkahelyen megcsináltam, amivel megbízott András, a kezem közé került iratokról fénymásolatot készítettem, a táskámban szépen hazavittem őket és a beépített szekrényem legaljára tettem. Megszokott rutinná vált ez is, ügyesen kikerültem, hogy bárki szagot fogjon, de nem voltam túlzottan óvatos, nehogy pont ezzel terelődjön rám a figyelem. Azért nem szeretném, ha úgy tűnne, hogy egy percig is élveztem volna, mert most, hogy már nyugodtan ülök itthon a karos székemben, csak rosszízű epizódoknak hatnak azok a napok. Az iratok átadása is zökkenőmentesen kezdődött, augusztus végén még meg tudtam úszni, hogy Diánának hazudjak egy méreteset, ugyanis éppen nem volt velem, amikor azon a vasárnapon csörgött a telefonom, tizenegy óra tájékán. Mivel fel voltam készülve a hívásra, ezért mindent gondosan előkészítettem, úgyhogy csak felkaptam a táskám és már indultam is. Negyedórán belül ott voltam egy bozontos hajú srác várt, már az ajtóból kiszúrtam, mivel ismertem is őt. Egy kézfogás után laza fecserészésbe kezdtünk egy paradicsomlé mellett. Kérdeztem, hogy mi van a gyerekekkel, erre ő azt mondta, hogy nincsenek is gyerekei. Na jó ez nem talált, kissé benéztem a dolgot, valószínűleg más valakire asszociáltam, úgyhogy egyet csavarintva beszélgettünk az angol fociról. A srác Manchester United szurkoló volt, akiket tulajdonképpen én is szerettem, ez kapóra jött, ezért megvitattuk az azelőtti napon rendezett meccset. Nem volt vészes, a gyerek elég értelmes volt, még egy-két poént is elsütött, majd amikor már kezdett fogyni az italunk, lassan előhúztam a dossziét, ő meg adott cserébe egy másikat. Megittuk a maradék löttyöt, aztán gálánsan kifizettem a cechet, nem volt egetrengető összeg, majd együtt kimentünk, kezet fogtunk, ő jobbra tartott, én meg balra mentem. Nem volt olyan bonyolult, nem is haltam bele, hazaúton sem éreztem magam olyan fontosnak, inkább voltam egy kémparódiába illó ürge, amolyan magyar Johnny English. Az milyen botrányosan gané volt Rowan Atkinsonnal, főleg a második rész, azért már rendesen pironkodhatott az arca, attól már egyenként tépkedtem ki a körmeimet a moziban. És nem az izgalomtól vagy a nevetéstől.

Szeptember utolsó napja viszont keddre esett, munka után Diánával beültünk egy kávéra a Westendbe. Ezt nagyon szerettük, nem akartunk rögtön hazamenni, ő még azt hiszem vásárolt is valamit, ejtőztünk, de közben tudtam, hogy bármikor riaszthatnak és akkor mennem kell. Már túl voltunk az aktuális szeretkezésünkön, mire én gyorsan összekaptam magam, habár a hívásnak még híre-hamva sem volt. Az csak nyolckor érkezett. Nem vettem fel, de Diána természetesen nem állta meg szó nélkül, annál is inkább, mert ő még egy szál pendelyben feküdt az ágyon, mire én már szedelőzködtem és vettem a táskámat, meg egy pulóvert, már hűvös volt az este.

- Ádám most hova mész? – kérdezte furcsán méregetve engem.

- Diána már említettem, hogy el kell mennem. Az edzőteremből egy srác megígérte, hogy hoz néhány edzéstervet, amit ki szeretnék próbálni Csöcsivel.

- Ilyenkor?

- Most mit csináljak? Azt mondta, hétig dolgozik, most ért ide! Egy félóra múlva jövök.

- Érdekes időbeosztása van. Kérsz egy szendvicset, mikorra jössz? Én nagyon megéheztem.

- Tudod, hogy hat után már nem eszem.

- Néha tehetsz kivételt, úgy beszélsz, mintha csak a tükörben látnád a golyóidat.

Mondtam már, hogy Diána zseniálisan laza és pimasz tudott lenni egyszerre? Összeröhögtünk, aztán már ott sem voltam. Nem csinált grimbuszt, talán, azért sem mert tényleg szóltam neki még a bevásárlás alkalmával, hogy el kell szaladnom egy kis időre. Az indok viszont sántított, ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy leugrok egy liter tejért a közértbe. Nem voltam egy Háry János, az agyafúrt mesék olyan távol álltak tőlem, mint az, hogy körbeutazzam egy vitorlással a Földet. Ezúttal egy másik srác várt, akinek olyan kölyök képe volt, hogy azt hittem, most esett ki a középiskolából, nem véletlenül itt már nem is próbálkoztam a gyerekkérdéssel, kár lett volna. Szidtam magamban egy kicsit a Kölest, mi a francért kell ezeket az embereket variálnia, miért nem jöhet mindig ugyanaz. Persze a srác sem volt ismeretlen találkoztam vele a folyosón, sőt Gáborral egyszer azon élcelődtünk, hogy ez valószínűleg a suli helyett tévedt a hivatalba. Megint paradicsomlét ittam, beszélgettünk egy kicsit az időjárásról, meg az életkoráról, de mivel tudtam, hogy Diána nálam van és még mindig jobban vágyom rá, mint a velem szemben lévő zseléhuszárra, elég hamar odaadtam amit kell és kaptam helyette egy csomó szemetet, ami most edzéstervként funkcionált. Megint én fizettem, kézfogás ő jobbra tartott, én meg balra mentem.

Október vége csütörtökre esett. Szerencsém volt, mert Diána születésnapi vacsorára volt hivatalos a szüleihez. Az apját ünnepelték, az előző estén pont azon morfondíroztunk ennek apropóján, hogy mikor kellene megejteni a bemutatkozást. Egy dologban voltam biztos, hogy az nem másnap lesz. Diána sem erőltette, habár azt megemlítette, hogy az anyja meg a nővére már kíváncsi lenne rám, mondtam neki, hogy mutasson meg egy fényképet rólam és egyelőre érjék be ennyivel. Nem nagyon kívánkoztam az oroszlánbarlangba, az apuka hálójába, régen történt már velem ilyen, igaz akkor nem sült el rosszul, Viki szülei azt hiszem eléggé megkedveltek, de azóta már megöregedtem, morózusabb és jóval cinikusabb lettem, úgyhogy még időt akartam magamnak, halogattam a dolgot, nem fűlött a fogam ahhoz, hogy átessek egy újabb tűzkeresztségen. Úgy beszéltük meg Diával, hogy ezúttal külön alszunk, az apjáék nem a szomszédban laktak, az ő lakása közelebb esett hozzájuk és én ragaszkodtam ahhoz, hogy éjnek idején ne bandukoljon egyedül a fél városon keresztül, bármennyire is megejtő az éjszakai, kivilágított Pest látványa. Szabad volt tehát a levegő, nyolckor pedig menetrendszerűen megérkezett a hívás. Azon a napon rengeteg pénzt kellett elvinnem magammal, azon túlmenően, amit a benti munkáért kaptam abban a hónapban, még valami pályázati lóvé „jutaléka” is hozzá csapódott, úgyhogy a közepes boríték most nem volt elég, egy nagyot kellett használnom, hogy kényelmesen elférjen benne az apanázs. Az első alkalmon kívül, amikor András ott a hivatalban lepett meg egy kis fizetséggel, soha nem számolgattam, mindig csak dugdostam a pénzt, úgy éreztem, hogy semmi közöm hozzá, ezért én nem dolgoztam meg, tulajdonképpen csak átmenetileg van nálam és ez valamelyest megnyugtatott. Megint a bozontos hajú gyerek várt és megint paradicsomlét ittam. Eszembe jutott, hogy Gábort mennyire irritálta az ilyen jellegű frizura, mindig azt hajtogatta, hogy az ilyeneknek személyesen egy nullás géppel esne neki és letarolná a rőzséjűket kopaszra, hogy villogjon a fejük a sötétben, mint valami nyalóka. A bozontossal megint fociról kezdtünk beszélgetni, miután azt már az első találkozásunkkor leszögezte, hogy nincsenek gyerekei. Azonban öt perc után már sematikussá vált a dialógusunk, így aztán persze rákérdeztem, hogy egyedül él –e, vagy van barátnője, mire azt mondta, hogy ezt az életformát nehezen tolerálják a csajok, de most éppen ismerkedési fázisban van egy lánnyal. Azt is megkérdeztem, hogy a potenciális kiszemeltje kolléganő –e , de ezt meglehetősen ingerülten visszautasította. Jól van na, Tillmann Tomi megmondta, hogy egy nagy kaszt vagyunk, mindig ebből indulok ki. Gábor sokszor megjegyezte, hogy én még az újonnan jött kollégáról is tudni akarok mindent és alaposan kikérdezem, hogy honnan jött, miért pont itt szeretne dolgozni, mik a hobbijai, van –e barátnője, vagy barátja. Valahogy én ezt így tartottam természetesnek, mégiscsak tudjak már valamit arról az emberről, akivel együtt dolgozom. Gábor szerint nem volt ezzel különösebb probléma, bár vicceskedve hozzátette, hogy reméli az alsógatyájuk, vagy a bugyijuk színe már nem tartozik az érdeklődési körömbe. A bozontossal szokatlan módon egy órát cseverésztünk, repült az idő, aztán persze megtörtént a csere, a számlát megint én egyenlítettem ki, nem nagy hajlandóságot mutatott arra, hogy elővegye a pénztárcáját, mindegy elkönyveltem, hogy több is veszett már Mohácsnál. Azért érzékelik, hogy a bográcstól még mindig nem szabadultam meg. A presszó előtt kézfogás, ő jobbra tartott én balra mentem, maradt a szokásos metódus.

Akkor még nem voltam biztos benne, hogy november lesz az utolsó alkalom, ami megint egy vasárnapi napra esett, úgyhogy a szokásomtól eltérően ekkor nem aludtam tízig, már nyolc óra körül kipattant a szemem, amit Diána furcsállt is, habár ő mindig korán kelő volt, még abban az esetben is, ha előzőleg hajnalban kerültünk ágyba. Már előkészítettem a terepet, most azt találtam ki, hogy edzésre megyek.

- Miért pont vasárnap, az nem lehetne a mi napunk? – kérdezte Diána, amikor ezt felvetettem neki.

- Néha meg kell mozgatnom magam hétvégén is, hogy hétfőn ne legyen olyan irtózatosan nehéz elkezdeni. – válaszoltam kevés meggyőződéssel.

- Ádám én örülök, hogy elfoglalod magad és annak is, hogy az edzéssel levezeted a feszültséget és figyelsz arra, hogy ne ess teljesen széjjel, de a hétvégéket próbáljuk már úgy csinálni, hogy maradjon időnk egymásra. Legalább ilyenkor, nem olyan hosszú idő.

Tettem neki erre vonatkozóan egy könnyelmű ígéretet, amit komolyan is gondoltam a jövőt illetően. Aztán közösen kitaláltuk, hogy mire visszajövök, főz nekem valami finomat. Bár nem sokat gyakorolta Diána otthon volt a konyhában, amit én kevésbé mondhattam el magamról. Talán a virsli és a makaróni nem jelentett nagy kihívást, bár amikor egyszer azt mondtam, hogy én a tésztát csak egy percig főzöm a forrásban lévő vízben, a kollégák mindig kiröhögtek, szerintük az nagyon kevés idő. Diána azt mondta a nagymamájától leste el az alapokat, meg Horváth Rozi szakácskönyveiből, mert anyukájának kevés ideje volt főzni és nem is igazán tudott, ami máig nem változott de arra kért, hogy amikor arra kerül a sor, majd dicsérjem a kajáját, még ha nem is annyira ízlik. Elég, ha az apja kiosztja ilyenkor. Megállapodtunk, hogy rántott csirkét csinál, én pedig háromnegyed tizenegykor elindultam a dolgomra, kicsit csavarogtam a körúton, bár kutya hideg volt, mire tizenegy előtt néhány perccel jelzett a mobilom. Seress Rezső szerzeménye járt a fejemben a Szomorú vasárnap, dúdoltam a dallamát magamban, miközben egyre gyorsabban lépdeltem a megbeszélt hely felé, cigivel a számban. „Szomorú vasárnap száz fehér virággal, vártalak kedvesem templomi imával. Álmokat kergető vasárnap délelőtt, álmaim hintaja nélküled visszajött.” Nos ezúttal Köles várt, aki nem is a kedvesem és templomi ima helyett egy piros dossziét, álmok helyett pedig egy kis realitást hozott nekem.

- Megleptelek? – kérdezte, miután rendeltem egy paradicsomlét.

- Mivel?

- Azzal, hogy most én jöttem és nem valaki az osztályomról – mondta higgadtan és magabiztosan, ahogy azt Danikánál megszoktam tőle.

- Csak egy kicsit. Bevallhatom, hogy nem rád számítottam, de már elég jól el voltam azokkal, akiket küldtél. És ha szabad kérdeznem, minek köszönhetem azt, hogy ezúttal te jöttél?

- Látni akartam, hogy vagy, hogy bírod a kiképzést, mennyire viseltek meg az elmúlt hónapok.

- És mi a véleményed? – kérdeztem úgy, hogy érezze az érdeklődésemet.

- Azt gondoltam, hogy jobban kiütközik rajtad az enerváltság, azt hittem nyúzottabb és megviseltebb leszel, de örömmel nyugtázom, hogy tévedtem.

Köles hangjából kiéreztem némi elismerést, ugyanakkor ettől nem lett hirtelen szimpatikusabb számomra, maximum jól esett, hogy kevéssé vagyok egy nem kívánatos szálka a szemében.

- Még mindig nem lehet tudni, hogy mikor lesz vége? – kérdeztem reménykedve, miután megkóstoltam a paradicsomlevemet.

- Azt viszont tapasztalom, hogy még mindig nem jött meg a kedved ehhez az egészhez. Még mindig olyan fontos ez neked?

- Vannak más jellegű terveim – böktem ki számomra is váratlanul.

- Lehet tudni, hogy mik azok, vagy nem akarsz beavatni? Bár előttem semmi nem maradhat titokban – ezt mindenképpen oda akarta szúrni még, láttam rajta.

- Nem igazán publikus még, nem is nagyon hangoztatnám, ha egy mód van rá.

- Nem akarlak kényszeríteni, de örülnék, ha elmondanád – mondta enyhe ráhatással a szavaiban.

- Azt kérhetem, hogy maradjon ez négyszemközt?

- Természetesen.

- Szóval az év végével elmennék a cégtől és ezért szeretném, ha ez a cirkusz minél hamarabb befejeződne.

- Kaptál valami jobb ajánlatot? – megint szondáztatott.

- Egyelőre nem és inkább pihenni szeretnék egy kicsit, nem is állnék azonnal munkába.

- Nem luxus ez egy kicsit a mai világban.

A tököm tele volt ezzel. Legszívesebben bele vágtam volna a képébe, hogy nem, szerintem nem luxus az, hogy az ember elfásult, belefáradt az örökösen forgó spirálba, ami mindig ugyanazokkal a kihívásokkal szembesíti, már hét éve és szeretne egy kicsit kiszállni, egy nagy levegőt venni, aztán eldönteni, hogy mi legyen, hogyan halad tovább az életében. Különben is mi köze hozzá? Ugye nem gondolják, hogy ilyen bátor és vakmerő voltam? Nem is, türtőztettem magam.

- Csak egy-két hónapra gondoltam, amíg nem találok valami hozzám közelebb álló melót – mondtam, nyugalmat színlelve.

- Úgy gondolod ez nem neked való? Kilógsz innen?

Biztos voltam benne, hogy Köles a vesémbe akart látni, már megint pörgette a fejében a szakirodalmát, azonban nem igazán érdekelt, hogy mely személyiségjegyeknél ismert rám.

- Azt hiszem ez nem nekem való, hét év alatt sok lett a jóból.

- Elfogadom Ádám. Sokunknál eljön ez az állapot, megpróbálunk túllendülni rajta, de úgy érzem, te már ezt feladtad. Pedig éppen azt akartam mondani, hogyha vége lesz ennek és végleg lecseng a móka, átjöhetnél hozzám.

Na ezzel sikerült a leginkább meglepnie, de kész válaszom volt erre is, annak ellenére, hogy nem számítottam a javaslatára.

- Köszönöm az ajánlatodat és mondanám azt, hogy megfontolom, de akkor nem mondanék igazat. Nem nekem való ez, idegennek érzem magamtól, és szerintem nem is vagyok rá alkalmas, most így hozta a helyzet, de ahogy te is fogalmaztál ez kényszer volt – hadartam a választ, mintha csak begyakoroltam volna otthon. A tükör előtt.

- Nem mindig a barátaid lesznek a túloldalon, ez speciális eset volt.

- Tudom, de akkor is labilisnak érzem ehhez magam.

- Pedig eddig nem is voltál olyan rossz.

Köles dicsért és ez érdekesnek tetszett, nem is gondoltam, hogy erre is képes.

- Igyekeztem, de közben azért rengeteg ideget nyeltem.

- Egy percig sem gondoltam, hogy könnyű lesz, hiszen régóta ismerted őket, talán még barátok is vagytok.

Erre nem tudtam mit mondani, inkább ittam egy kis paradicsomlevet, de valami hiányzott belőle. Nemcsak most, máskor is. A bors, ami megfűszerezi és pikánsabbá teszi.

- És ha nem vagyok túl indiszkrét, miből tartod el magad abban a két hónapban?

Köles soha nem tud megbízni senkiben. Az a kérdés merült fel bennem, hogy lehet így élni? Úgy, hogy senkinek nem hiszed el egy szavát sem, hogy mindent megkérdőjelezel, amit mond, hogy mindennek utánanézel, hogy lenyomozod, mert nem engedheted meg magadnak, hogy fenntartások nélkül kezeld az általad halott információkat? Ez elképzelhetetlen számomra. Én még bizonyos embereknek azért szeretnék hinni, én még bizonyos emberekben azért szeretnék bízni. Még ha nem is mindenkiben, ez túlzott naivitás lenne, ezt már megtanultam az életem során. És még a pénztárcámba is turkál. Szemérmetlenül.

- Van egy kis tartalékom, amit ilyen helyzetekre gyűjtögettem. – feleltem neki, egyúttal figyeltem arra, hogy az arcomról leolvasható legyen, hogy olyan területre tévedt, amihez újfent semmi köze.

- Remélem minden pénzt ide adtál, amit tőlük kapsz! – mondta, majd egy kicsi idő múlva látva a döbbent tekintetemet megenyhült és eleresztett egy szolid hamiskás mosoly félét – Csak vicceltem, ne izgulj.

- Egyébként ezt honnan tudjátok, végül is csalhatnék is nem? – ha már harc, legyen harc alapon kérdezősködtem.

- Nem tudnál megvezetni. Gallai hibázott egyet és pontos kimutatást vezet erről a benti gépén, amit sikerült feltörnünk. Mondtam neked, hogy egy idő után elhiszik, hogy foghatatlanok és akkor könnyelműek lesznek, ezáltal olyan dolgokat is megengednek maguknak, amit nem lenne szabad – Köles finoman kioktatott.

- Ahhoz visszatérhetnénk, hogy mikor lesz ennek vége?

- Még nem tudok biztosat mondani, az korai lenne, de szerintem árulkodó lehet, hogy most velem találkozol.

- Lehet, hogy hülyének nézel, de mégis mit jelent ez? – kérdeztem és tényleg nem értettem, kínai volt, amit mondott.

- Azt, hogy eléggé a vége felé vagyunk Ádám, de ha egészen biztosat fogok tudni, úgyis jelzem neked, mert ígéretet tettem rá, de ezt ne hangoztasd, ez az én felelősségem.

Ezt már Danikánál is elmondta, ezzel csak ismételte önmagát. Megfelelőnek éreztük a pillanatot arra, hogy kicseréljük a dokumentumokat. Én kaptam a szemetet, ő pedig a számára hasznos anyagokat, meg egy kis pénzt. Úgy nagyjából készen is voltunk, odaintette a pincért és ezúttal ő fizetett, aztán megjegyezte:

- Hallottam, hogy nagyon gáláns voltál a fiúkkal, kösz szépen.

- Nem tesz semmit, nem rengetett meg anyagilag. Arra megkérhetnélek még egyszer nyomatékosan, hogy amiről beszéltünk, mármint, hogy ott akarom hagyni a céget, tényleg ne kerüljön ki, még senki nem tudja rajtad kívül.

- Ádám, elfelejted, hogy elég sok titkot őrzök. Biztos lehetsz benne, hogy tőlem senki nem fogja megtudni ezt az információt.

Engem például ezzel meggyőzött és elhittem neki, hogy nem fog fecsegni. Összeszedtük a cuccainkat és mentünk, de az utcán még muszáj volt kérdeznem valamit.

- Szerinted én elárultam őket? – Köles talán egy kicsit meglepődött, eddig nem voltunk túl bizalmas viszonyban és részemről ezen továbbra sem akartam változtatni, ez csak úgy kijött belőlem, írjuk a helyzet számlájára.

- Elfelejted, hogy már tudtunk róluk, amikor te elmondtad azt, hogy mivel kerestek meg. – mondta higgadtan Köles, majd ugyanolyan lelki nyugalommal folytatta, ahogy elkezdte – Nézd, ha emiatt emészted magad, feleslegesen teszed. Ők választottak egy utat, te azzal nem érettél egyet és mentél a saját lelkiismereted után, mert az ő útjukat nem találtad helyesnek. Ezzel nem árultad el őket szerintem, te is azt tetted, amit jónak láttál és ők is, ezek viszont az adott helyzetben nem találkoztak. Én úgy gondolom, hogy te jártál jó úton és ők választottak rosszat. Ez ennyire egyszerű, nem kell túlkomplikálnod és különben is téged már ez nem kell, hogy annyira foglalkoztasson.

Kezet fogtunk, ő jobbra tartott, én balra mentem, még ebben is hűek voltunk a nemrégen kialakult és akkor éppen befejezett hagyományainkhoz. Kölessel ott találkoztam utoljára, azóta sem láttam. Egy nappal az akció előtt, este kilenckor kaptam tőle egy üzenetet, mindössze ez állt benne: december 5.