Lebuktunk, illetve lebuktak, nem is tudom, hogy kéne mondanom, még több, mint négy hónappal a történtek után is zavarban vagyok, hogyan kellene ezt tálalnom. Egy nappal a Mikulás érkezése előtt fogták el őket, december 5-én. Olcsó poén lenne azt mondani, hogy ők nem virgácsot, vagy csomagot kaptak a csizmájukba, hanem bilincset és börtönt. Egy értekezleten jelentették be nekünk a hírt, elvitték két munkatársunkat, dobálóztak büntetési tételekkel, fenyegetőek voltak és szigorúak, ami az adott helyzetben érthető volt, ugyanakkor kissé megalázó is azokra nézve, akik soha nem követtek és nem is fognak elkövetni semmit, azon egyszerű oknál fogva, mert ők nem korruptak, ők mezei közalkalmazottak, akik a fizetésükért cserébe húzzák naponta az igát. Ők azok, akik a tisztességüket és a becsületüket soha nem áldoznák fel a kétes haszonért, mert azért köztünk szólva vannak ilyenek is ebben az országban. Talán nem is kevesen. Ők nem kerülnek be a híradókba, ők nem állnak kereszttűzben, ők csak végzik a dolgukat. Andrást a helyettese váltotta, míg ki nem neveztek valakit, akiről én már semmit nem tudtam, csak hallomásból szereztem róla néhány információt. Marcit is hamar pótolták, bár a vele kapcsolatos hírek jó néhány hozzá közel álló embert megrengettek a munkába vetett hitében és abban, hogy milyen morál alapján dolgozzanak a továbbiakban, mi jelentse számukra az iránytűt, mi legyen számukra az etalon. Persze azt is megemlítették, hogy egy harmadik tagnak is köze lehetett a cselekményekhez, aki egykoron szintén a cég munkatársa volt. Monogramot mondtak, amiből a régebbiek azt is kitalálhatták kiről volt szó, úgyhogy ezt a bejelentést nem kis felzúdulás követte. Ott voltam én is, az arcom rezzenéstelen és szigorú maradt mindvégig és még azokra sem néztem rá, akiknek a szemeit érzékeltem, ahogy esetlegesen figyelnek. A régebbiek tudták, hogy közöm van hozzájuk, hogy engem és Marcit is Péter hozott ide, hogy az egyetemről jól ismertük egymást, hogy abban az időszakban gyakran kerestük egymás társaságát. Némelyikük még arra is gondolhatott, hogy milyen alapon maradtam ki én a szórásból, miért nem vittek el engem is, miért grasszálhatok még szabadon. Nem maradhatok adós a válasszal, hamarosan arra is rátérek.

Pétert a repülőtéren kapták el, azt hiszem Münchenből jött haza, amikor lekapcsolták és onnan vitték el a kényszerintézkedés végrehajtása céljából. Marciról annyit tudtam, hogy reggel ébresztették a zsaruk, majd tárgyilagosan közölték vele, hogy most felforgatják a lakást és a nekik szükséges iratokat, tárgyakat lefoglalják. Andrást pedig mivel szabadsága utolsó napját töltötte a kérdéses időpontban szintén az otthonában lepték meg hajnalok hajnalán. Arról nem tudok semmit, hogy a neje és a gyerekei hogyan fogadták a hivatalos szerveket, azért nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük az arcokat. Aznap már nem láttam őket, pedig állítólag Andrást és Marcit végig hurcolták a folyosókon. Nem tudom és azóta sem akarom tudni, hogyan néztek a kollégák szemébe. Pletykákat persze hallottam, de azzal továbbra is úgy vagyok, mint az állítólagos földönkívüliekkel, amíg nem látok egyet magam is, vagy nem fogok kezet velük, addig hadd tamáskodjam a létezésüket illetően. Az Eddás Pataky most biztos pofán verne.  Kihallgatták őket, amit egy hetvenkét órás őrizeti fogvatartás követett. Ennek letöltése után helyezték előzetes letartóztatásba a fiúkat és jelenleg is ott vannak. Mindhárman.

Gáborral mentünk vissza az irodánkba, abban a tudatban, hogy mi másnap egyszerre, egyidőben bejelentjük, hogy az év végével távozunk. Persze nem igazán tudott szóhoz jutni, le volt döbbenve, meg volt rökönyödve, kereste a tekintetemet, miközben én a monitorom felé bámultam és ki akartam kerülni, hogy bármit is mondanom kelljen a hírekkel kapcsolatban. Naiv ábránd volt azt hinni, hogy Gábor ezt ennyiben hagyja.

- Nem akarsz mondani valamit Töki? – a hangjából is éreztem, hogy ennyi idő alatt még nem emésztette meg azt, ami egy pár perccel azelőtt történt. 

- Szerinted mit kéne mondanom Gáborka? Te is hallottad mi történt, nem hiszem, hogy bármilyen kommentárt kellene fűznöm hozzá – mondtam kevés meggyőződéssel.

- De hát ezek az emberek Andrást leszámítva közel álltak hozzád, a barátaid voltak. Ezen nem tudnék egy vállrándítással tovább lendülni.

- Nem mondom, hogy nem viselt meg, de mégis mit tudok csinálni, választottak egy utat, amiről azt gondolták, hogy az nekik való, amit nem kérdőjeleztek meg és amiről azt hitték, hogy minden gondjukat, amit az élet eléjük állít, megoldja. Rengeteg pénzt akartak, megzabolázhatatlanok voltak, nem tudok mit csinálni. Valószínűleg arra számítottak, hogy nem csap le rájuk a törvény keze, csak hát azt nem gondolták át megfelelően, hogy a kis halakat mindig hamarabb kipecázzák, mint a nagyobbakat. Nem tudom, hogy sajnáljam –e őket, ítélkezni nem vagyok hajlandó felettük az nem az én dolgom, azt majd megteszi az igazságszolgáltatás.

- És András?

- Ugye nem mondod komolyan, hogy nem gondoltad róla, hogy mindig és minden körülmények között egyenes úton jár. Nem emlékszel, hogy mennyit emlegettük, hogy kizárt, hogy ne legyen valami mellékese, annyira sunyi és kétszínű volt.

- Oké, persze. Csak hát pont itt és pont velük. Azt hittem, hogy Péterrel nincs is kapcsolatban, mindig savazta mások előtt.

- Ez volt a felszín Gáborka, a mélyben pedig a feltehetően azonos érdekeik mentén együttműködtek.

- Töki ugye nem sértődsz meg, ha kérdezek valamit? – szólalt meg egy rövidke szünet után

- Bármit kérdezhetsz, tudod, legfeljebb nem válaszolok – és volt egy hamiskás félmosoly az arcomon.

- Hogy tudtad ezt megúszni, te nem tudtál erről, Andrással feltűnően sokat diskuráltál mostanában? Nem kért meg valamire? Nem voltál te velük ebben az egészben? Félre ne érts, nem akarlak gyanúsítgatni, tudod, hogy nagyon közel állsz hozzám, de ez ott motoszkál a fejemben és muszáj volt rákérdeznem. – szabadkozott, de minek, nem járt rossz nyomon.

- Semmi gond Gáborka, ne hülyéskedj, természetes, hogy eszedbe jut, hiszen tudott volt, hogy valamikor közel álltam Marcihoz és Péterhez is, de azok az idők elmúltak. Marcival csak itt találkoztam, Pétert pedig nem láttam egy ideje. Andrásnak pedig éppen most jutott eszébe, hogy feladatokat osztogasson nekem. Most már bevallhatom, hogy egy kicsit téged akart kímélni, mert látta, hogy túl sok a feladat rajtad.

- Biztos, hogy csak ennyi? – kérdezte és még mindig rám vetítette a gyanú árnyékát.

- Esküdözni nem fogok, de tényleg ennyi – mondtam, azonban közben sejtelmesen néztem rá és elejtettem egy fél mondatot – A többit pedig majd megbeszéljük, amikor már nem leszünk itt, amikor már megkaptuk az elbocsátó szép üzenetet a cégtől.

Akkor és ott nem mondhattam mást, de azért hagytam egy jelet, amit Gábor értett, később azt mondta, hogy akkor értett meg mindent igazán.

Mégiscsak meg kellene magyaráznom, azt, hogy miért is maradtam ki közülük, rám miért nem sújtott le a törvény pallósa és miért maradhattam szabadlábon a négyesből egyedül én. Persze csepegtettem már annyi információ morzsát, hogy ezt egy kis logikai érzékkel kisakkozhatták. Nem akarok feleslegesen magyarázkodni, így inkább elmesélem a fejleményeket úgy, ahogy történtek, vagy legalábbis ahogy én emlékszem rá. Lehet, hogy más másképpen mesélné, de most be kell, hogy érjék velem, az én szemszögemmel. Egy hangyányit vissza kell ugranunk az időben, az ajánlat elfogadását követő szombati napra. Felhevült állapotban ébredtem, izzadt volt a pólóm és nyugtalan voltam. Idegesítettek az előző napi események, az, hogy felelőtlenül igent mondtam valamire, amit élből vissza kellett volna utasítanom. Éreztem, hogy én ezt nem tudom végig csinálni, én erre nem vagyok képes. Az is lehet, hogy gyávaságból, az is lehet, hogy azért mert otthonról nem ezt hoztam magammal, mert visszagondoltam apámra és anyámra és arra, hogy ők mire neveltek engem, hogy én mindig azt láttam, hogy ők becsületesen és tisztességesen élnek és éltek, hogy eszük ágában nem lenne semmilyen hátsó fortélyhoz, törvénytelen cselhez folyamodni annak érdekében, hogy egy kicsikét jobban éljenek. Mindig ott lenne a gondolat, hogy elkaszálnak, hogy kiderül és akkor vége, akkor azzal egy időre, nem is kevésre megpecsételődik a sorsom. Nem akartam ezt, nem kívánta egyetlen porcikám sem. Az volt a szándékom, hogy visszacsinálom az egészet, már éppen tárcsáztam volna Pétert, hogy meggondoltam magam és vegye tárgytalannak a tegnapi beleegyezésemet, amikor hirtelen felötlött bennem, hogy Péter emlegette Danikát, hogy tartsam távol magam tőle, mert vannak olyan haverjai, akik nem kívánatosak számunkra és tudtam azt is, hogy valóban nem égetett fel minden hidat maga után a cégnél és maradtak még befolyásos kapcsolatai. Abban a pillanatban nem éreztem magam annyira határozottnak és meggyőzőnek, hogy valami egetrengető kifogással álljak elő Péternek, amivel kihátráltam volna ebből a játékból. Ezért a bizonytalanságomból és a gyávaságomból adódóan inkább Danikát hívtam, hogy kínáljon számomra valami megoldási javaslatot, segítsen kimenekülni ebből a helyzetből. Jellemző, hogy másra hagyatkoztam, ahelyett, hogy kellően tökös és kemény lettem volna. Danikának csak annyit mondtam telefonban, hogy feltétlenül beszélnem kell vele és azonnal elmennék hozzá a lakására, ha most fogadóképes állapotban van. Mivel reggel nyolc óra volt és nagyon álmos hangon beszélt, annyit kért, hogy halasszuk délutánra, addigra még beszerez egy kis piát is, hogy ne szomjazzunk. Finoman utaltam rá, hogy ezúttal nem szeretnék teljesen elkészülni, a dolog, amit mondani akarok sürgős és nem tűr halasztást. Kicsit ráijeszthettem, érezte, hogy valami nagyon kikívánkozik belőlem, ezért megszánt és azt mondta, hogy akkor menjek át délre, majd rendelünk valami kaját, de ő tegnap kicsit bulizott, legalább egy kis időt kér, amíg összeszedheti magát. 

Pontosan délben már ott voltam Danikánál és nyomtam a kapucsengőt, mint valami üldözött, elmeháborodott, aki most menekült el a pszichiátriáról.

- Mi van már? Ki az? – kiabálta mérgesen.

- Én vagyok az Ádám, engedj már be légy szíves!

- Te hülye vagy? Azt hittem valami hajléktalan vagy valami reklámújság kihordó, majdnem elküldtelek az anyádba. Na gyere!

- Mi van veled, miért vagy ilyen feszült? Most találkoztunk két napja, nem szoktuk ilyen hamar viszontlátni egymást – mondta miután felértem.

- El kell mondanom valamit, érdekel a véleményed és elfogadok némi tanácsféleséget is, mert halványlila gőzöm sincs, hogy mi az istent csináljak.

Leültünk a bárpulthoz két székre, azért kikészített egy kis pálinkát bátorítónak, ha esetleg elakadnék és töviről hegyire, minden részletre kiterjedően elmeséltem neki a sztorit, azt hogy mit kínáltak nekem, hogy mit kellene ezért cserébe tennem és mik az elvárásaik velem szemben, összefoglaltam tehát azt, hogy miben mesterkedtek Péterék. Danika eleinte álmosnak tűnt, de már az első mondataimmal felébresztettem, mert nagy szemekkel és kíváncsi tekintettel hallgatta végig a kis előadásomat. Amikor aztán a végéhez értünk tényleg kitöltött két pálinkát.

- Na ezt húzzuk meg! – mondta, majd miután ivott egy kis vizet rá folytatta – Ezt jól megcsinálták. Gyönyörű, az apjuk faszát. És mit mondtál nekik? – kérdezte jogosan, mert ezt a nagy kapkodásban tényleg elfelejtettem vele közölni.

- Mégis mit mondhattam volna? Beszorítottak! Olyan erősen markolták a tököm, hogy nem lehetett más válaszom, minthogy csináljuk. Aztán tegnap még elmentem inni egyedül, átgondoltam, amit már akkor is tudtam, mikor rámondtam az áment, hogy én erre képtelen lennék.

- Remélem nem hívtad fel még egyiket sem – és a végét erőtejesen megnyomta.

- Nem. Pétert fel akartam, de nem igazán tudtam, hogy mit mondjak neki, meg úgy éreztem, hogy nincsenek nyomós érveim a kihátráláshoz, egyébként is lesöpörné őket, tudod milyen, úgyhogy inkább téged kerestelek először.

- Nagyon helyes – tette hozzá fontoskodó hanggal.

Azt túlzás lenne állítani, hogy Danika mindegyiket jól ismerte. Péterrel haveri viszonyban volt, bár az nem nézte jó szemmel Danika akkori hivatali liezonjait, talán azért is, mert féltékeny volt rá és ugyanez volt a helyzet Andrással is. Marcival meg mindössze köszönőviszonyban volt, vele soha nem beszélgetett egy percet sem. Dani töltött még egy pálinkát, mire én felhorkantam.

- Nem berúgni jöttem, hanem valami jó tanácsért öreg!

- Nyugi kiskomám az is meglesz, csak azon töröm a fejem, hogy kit hívjak. Gondolkodhatok egy kis pálinka mellett? – kérdezte erőteljesebben.

Végül is be kellett látnom, hogy én jöttem ide a nyakára a nyűgjeimmel, nem ő hívott, valószínűleg segítő kezet is ő fog nyújtani felém, úgyhogy a fejemmel jeleztem, hogy tőlem annyit iszik, amennyit akar.

- Te is, nemcsak én! – mondta és végül lehúztuk a két újabb pálinkát.

Mivel aznap még egy falat sem ment le a torkomon ettől a felestől kissé megszédültem, aztán rendeltünk egy kis kaját, Danika meg azt mondta, hogy annyi türelmet kér, míg elfogyasztjuk az ebédet, utána előáll a javaslatával. Miután nagy nehezen belém passzíroztam a rántott csirkemellet, uborkasalátával, Danika pedig megette a sertéspörköltjét, kiment az erkélyre és elkezdett telefonálni. Fél óra múlva jött vissza.

- Na kiskomám, felhívtam Köles Pistát a belsősök főnökét, természetesen nem mondtam semmi konkrétumot, annyit jegyeztem meg, hogy lenne itt valami fontos a számára, ma már nem fog ideérni, de holnap háromkor itt találkozunk nálam, te elmondod neki a sztoridat, ő meg valószínűleg ad valami tanácsot, hogy most mit kéne csinálnod. Ismered egyébként?

- Kit?

- Anyámat.

- Nem.

- Te hülye vagy Ádámka. Nem anyámat, hanem a Kölest te marha.

- Ja igen, tényleg hülye vagyok, elkalandoztam. Ismerem, hogyne párszor találkoztunk már, de csak köszönésig jutottunk. Az a magas, őszes, kisportolt testalkatú, negyvenes az, nem?

- Az, ne ijedj meg tőle, van egy határozott megjelenése és viselkedj természetesen. Rögtön rámegy a fellépésedre, már a kézfogásodból is azt vizslatja, hogy milyen ember vagy. Ezek pszichológiai könyvekkel, meg viselkedéstani kódexekkel a párnájuk alatt alszanak. Nem egyszerű eset, de majd meglátod.

- Jó, hát csak nem fog megenni – mondtam szárazon.

- Azt biztos nem, mócsingos falat lennél – válaszolt és nevetett egyet. Nekem annyira nem volt hozzá kedvem.

Nem mentem még haza, Danika sem akart kizavarni, még beszélgettünk egy darabig, ittunk néhány felest, de ezúttal tényleg tartva a mértéket és a barátom azt tippelgette, hogy vajon tudnak –e már ezekről, meg az összeesküvésükről, vagy ennyire sikerült átverniük mindenkit. Persze nem feledkezett meg arról sem, amit már Péter is tudott vele kapcsolatban, hogy ő ilyenbe soha nem menne bele, nem vinné rá a lelke, nem tudna olyan kevés pénzt keresni, hogy ezt bevállalja. Hatkor jöttem el, de mivel éreztem, hogy a Rózsa utcában nagyon magányos lennék és Diána még csak a gondolataimban játszott főszerepet, úgy döntöttem, hogy beülök egy filmre. Teljesen mellékes volt, hogy mi lesz az, csak felejteni akartam és az érdekelt, hogy kiürítsem a fejem, hogy ne agyaljak és ne gondolkodjak. Flörti dancing volt a mozi címe, már ez önmagában megér egy misét a hülye, magyar címadókkal együtt. Egy kövér srácról szólt, aki régebben táncolt, aztán abbahagyta, meghízott, majd felbukkant egy nő, akit meg akar hódítani és ezért újra lakkcipőt húz. Nagyon nagy baromság volt, talán ha kettőt tudtam rajta nevetni, már sokat mondtam. Kicsit sajnáltam Nick Frostot a főszereplőt, ő ennél ezerszer többre képes. Ian McShane pedig a Deadwood óta csak ténfereg és egy mély gödörben alussza téli álmát. Meglehetősen hosszúra nyúlik. Egyedül a főhős által meghódítani kívánt Rashida Jones nyűgözött le a szépségével és a tehetségével egyaránt. Tíz után érkeztem haza, de ahogy számítottam rá, nem tudtam aludni, forgolódtam és furcsa képzettársítások lepték el az agyamat. A vége az volt, hogy bevettem egy altatót, tudtam, ha tovább kínzom magam nemhogy legalább négy órát, hanem egy szemhunyásnyit sem fogok szundítani. Hajnali négy lehetett, mikorra hatott a gyógyszer. De legalább hatott.