Gábor három évvel volt fiatalabb nálam, de céltudatosságban és kitartásban jóval előrébb tartott, mint én. Nem volt csapodár és nem érezte magát a pampák királyának, hűséges volt és családcentrikus. Ha nem is élt teljes harmóniában önmagával, szélsebes léptekkel akart közelíteni felé. Átballagtunk a másik kocsmába és mivel sokszor elég volt egy pillantást vetnem rá, ahhoz, hogy tudjam mit forgat a fejében, akkor is volt egy homályos elképzelésem a mondanivalójától és ettől féltem. Felváltva fizettünk, ő következett, kihozta a nagyfröccsöket és kíméletlenül belekezdett.

- Töki én lelépek! – mondta, miután jó nagyot kortyolt az italából.

- Micsoda? – úgy tettem, mint aki semmit nem ért, pedig igazából ettől rettegtem.

- Itt hagyom ezt a kócerájt, végérvényesen eldöntöttem, nem fogok tovább maradni. Veled akartam először közölni, még senkinek nem mondtam, de mivel együtt dolgozunk, ugyanabban az irodában vagyunk és egyébként is szinte testvéremként kezellek, muszáj először neked szólnom.

- Nem mondom, hogy nem értelek Gáborka és azt se, hogy nem tudod mit csinálsz, hiszen már régóta éreztem, hogy unod és az is látszott rajtad, hogy csak azért csinálod még mindig teljes erődobással a munkádat, mert a kötelességtudatod, meg a lelkiismereted ezt diktálja. De mégis mi vezetett az elhatározáshoz?

- Túlcsordult már a pohár, nem is betelt, annál többről van szó. Egy helyben totyogok évek óta és kilátástalannak érzem a jövőt. Nincs megbecsülve az, amit csinálok, sem szakmailag, sem pénzügyileg. Meguntam azt is, hogy ezeknek dolgozom, olyanoknak, akik szarnak az egészre, de tőlem elvárják, hogy odategyem magam. Ha nincs kész egy feladat, pattognak, hiába figyelmeztetem őket, hogy meg kell beszéljük a dolgokat, mintha a falnak, vagy magamban beszélnék. Azt persze elviselik, hogy túlórázzak, hogy ne legyen életem ezen a szaron kívül. Belefáradtam és jövő év elejétől már nem itt szeretném elkezdeni a munkát.

- Vak lennék, ha azt mondanám, nincs igazad. De alaposan végiggondoltad ezt, nyáron még azt mondtad, hogy nem tudsz jobbat és most három hónappal később pedig kijelented, hogy mindenképpen távozol?

- Sokat rágódtam, illetve rágódtunk rajta Annával, hiszen ez az ő gondja is. A végén már nem volt érvünk amellett, hogy maradjak. Lassan harmincöt leszek, semmiféleképpen nem akarjuk elkapkodni, de egy pár éven belül gyereket szeretnénk és persze jó lenne most már megvenni egy saját lakást, mert az albérlet fenntartása is sokba kerül. Ha itt maradnék ez körülbelül tíz év múlva jönne össze, vagy akkor sem, és ez azért nyomós érvnek tűnik. Nem tudok félretenni havonta, alig van megtakarított pénzem és ez borzasztóan kevés egy családalapításhoz, vagy egy lakáshoz. Jól megfontoltam, mondjuk ehhez kellett az is, hogy nézzek valami mást, a bizonytalanba most sem mennék el. Azt nem tudom vállalni.

- És mi a terv, mi a másik lehetőség?

- Visszamegyek Amerikába, de most nem egyedül – mondta, majd egy kis szünet után folytatta. – Szöget ütött a fejembe az a beszélgetésünk, amit nyáron ejtettünk meg, amit már emlegettél is. Azután kerestem meg az ottani főnökömet és rákérdeztem, hogy nincs-e valami üresedés náluk, van –e szabad hely, mert annyira nem érzem jól magam a bőrömben, hogy váltanék és esetleg újra kimennék. Nem mondott rögtön igent, az mesébe illő lett volna, azt írta, hogy ha tud bármit, akkor szól. Hát két hete jelentkezett és tett egy ajánlatot. Ugyanazt fogom csinálni, mint amikor kinn voltam, csak kétszeres fizetésért és úgy, hogy egy olyan lakásban leszek, aminek csak a rezsijét kell fizetnem, egyéb költségeit nem. 

- Kértél egyáltalán gondolkodási időt, ez visszautasíthatatlannak látszó lehetőség, vagy nem? – vágtam közbe.

- Azért én nem szeretek fejjel a falnak menni, szeretem átgondolni a dolgokat és mivel nem egyedül vagyok, egyeztetnem kellett Annával.

- Épp kérdezni akartam, hogy vele mi lesz? – megint közbevágtam.

- Nem hagyod végig mondani a dolgokat Töki, ennyi év után megszokhattam volna, de még mindig váratlanul ér – és közben nevetett. Én meg azon, hogy igaza volt, kényszeresen belevágtam néhányszor a mondandójába, nemcsak akkor, máskor is. Ennek az volt az oka, hogy Gábor egy kicsit lassabban beszélt, mindig jól megfontolta és meggondolta mit és hogyan akar közölni velem és mással is.

Azt érdemes tudni, hogy Anna, Gábor barátnője is a cégnél dolgozott. Nem véletlenül emlegette mindig Tillmann Tomi, hogy tulajdonképpen ez a hivatal egy nagy kaszt. Egy zárt társadalmi közösség. Egymással éljük az életünket, együtt vagyunk éjjel-nappal, itt vannak a csajaink, a szeretőink, a barátaink. Tomi ebből a kasztból távozott, miután megunta és erre készült Gábor is. Anna nem olyan volt, mint a párja, nem vette annyira komolyan az egészet, ha kellett odatette magát, becsületesen végrehajtotta a rá testált feladatokat, de általában a munkaidő végeztével a távozás felszabadító mezejére lépett.

- Szóval megbeszéltük Annával, hogy mindenképpen támogatni fog a döntésemben és ő is jön velem. Megkerestem az amerikai főnökömet azután egy pár nappal, hogy ezúttal ketten mennénk és nem tud –e még egy helyet esetleg a barátnőmnek valahol a környéken. Nem sokáig kellett várnunk, visszaírt, hogy nem ismeri a szóban forgó hölgyet, de küldjem el az önéletrajzát, van még egy betöltetlen állás, talán el tudja helyezni őt is. Egy hete pedig megerősítette, hogy Anna sem marad munkanélküli, ott fog dolgozni velem, úgyhogy ha készen állunk mehetünk. Persze jeleztem neki, hogy van még egy csomó adminisztrációs teendőnk, nem lesz egyszerű lelépnünk, csak körülbelül január közepén tudnánk menni, és erre azt írta, hogy ne izguljunk, addig megoldja, fenntartja a helyeket, intézzem az iratokat, és az újévben amilyen gyorsan csak lehet, vagy ahogy gondoljuk, menjünk. Úgyhogy ha minden jól megy és nem jön közbe semmi, azt tervezem, hogy olyan február elején tudunk majd ott munkába állni.

- És Anna hogy bírja az angolt, úgy tudom, hogy ő inkább németre specializálódott?

- Jól tudod, nem tán ismered? – erre mindketten elröhögtük magunkat. – Én is kérdeztem tőle, de azt mondta nem gond, tanulta az angolt, most elkezdte felfrissíteni a tudását. Valami ismerőse angol tanár, úgyhogy hetente háromszor elmegy hozzá. Azt ígérte neki, hogy két hónap alatt rápakol annyi ismeretet, hogy az kezdetben elég legyen, meg hát én is ott leszek vele, azt mondja, fog az menni. Ancsa nagyon akarja a dolgot és rettentő pozitívan áll a változáshoz, magam is meglepődtem rajta.

- A szülők tudják már?

- Rögtön elmondtuk nekik, nem csináltunk belőle nagy titkot, hiszen ehhez valamilyen szinten ők is kellenek. Ahhoz mindenképpen, hogy ne érezzem annyira szarul magam a döntésemet illetően. Anyám természetesen sírt, apám azt mondta, hogy teljesen megérti, ebben az országban most nem lehet élni és a húgom, meg a sógorom is hasonló véleményen volt. Az unokaöcsémért persze vérzik a szívem, de hát erre találták ki a skype-ot, meg az egyéb alternatív lehetőségeket, hogy azért tudjuk tartani a kapcsolatot. Az unokaöcsém még csak három éves, de már úgy kezeli a húgom mobilját, meg a gépet, mint annak idején én a búgócsigát. Emlékszel még a búgócsigára?

Bizarr pillanat volt, kicsit nosztalgikus, kicsit bánatos, kicsit talán banális, néztem rá majdnem elkezdett párásodni a szemem, biztos az alkohol miatt, valószínűleg ez volt a helyzet nála is, úgyhogy inkább nevettünk egyet.

- Persze, hogy emlékszem, a húgom jobban tudta használni, mint én. Már akkor egy műszaki analfabéta voltam és ez mostanra sem változott semmit. És Anna szülei?

- Nem voltak boldogok ők sem, tudod, hogy elváltak, az anyja most is egyedül él. Ancsa azt mondja, hogy még emésztenie kell, de majd megnyugszik, átértékeli és akkor rájön, hogy ez a legjobb amit tehetünk. Az apja könnyebb eset volt, sok szerencsét kívánt és bízik benne, hogy azért ha hazajövünk, meglátogatjuk. A nővére, meg a fivére sem tiltakozott, csak azon sajnálkoztak, hogy olyan messze megyünk, miért nem választottunk inkább Bécset, vagy Londont.

- Úgy érzem Gáborka ez a lépés még jobban összekovácsolt benneteket Annával, nem mintha eddig ne lettetek volna egy jól működő páros – mondtam némi pátosztól sem mentesen.

- Összezártunk Töki. Nagyon jól esett az, hogy ilyen könnyen belement, hogy a kétségeit, a bizonytalanságát, amik feltehetően azért voltak, nem hangoztatta, hogy egyszerűen legyűrte magában az akadályokat és tejes erővel támogatott. Sőt most már lehet átesett a ló túloldalára és jobban akar menni, mint én. Elkapta valamiféle láz, folyton Amerikáról nézeget videókat, a sorozatokat eredeti nyelven tölti le, szóval készül.

Egy kicsit elmerengtem magamon - hiszen tudják, látják, tapasztalják az ember tényleg önző lény és ennek valahol természetesnek is kell lennie -, azon, hogy Diána hasonló körülmények között vajon mit tenne, vajon hogyan döntene. Nem voltunk még olyan régen együtt és elképzelhető, hogy kicsit cukros lesz, de azt gondoltam már akkor is, hogy nem lett volna ellenvetése és kifogása, ha hezitált volna, valószínűleg ő is csak a szülei miatt tette volna. Éreztem, hogy van benne kalandvágy és azt is éreztem, hogy még ha neki nem is lenne szüksége rá, mégis jött volna velem, még annak ellenére is, hogy azt mondta egyszer nem tudna máshol élni, mint ebben az országban. És ez jó érzéssel töltött el abban a pillanatban. És később is.

Észrevétlenül eltelt a fél óra és hiába jeleztem Gábornak, hogy én még maradnék, azt mondta, hogy a következő helyen lesz időnk megbeszélni a bennem ragadt kérdéseket, azonban szerinte tartsuk a menetrendet és menjünk tovább. Nem ellenkeztem, tudják nem volt szokásom. A Blaha felé tartottunk, de nem a körúton sétáltunk, hanem inkább zegzugos, kis utcákon kerestük azokat a kocsmákat, ahol még nem jártunk. Egy cigiszünetet engedélyeztünk magunknak, aztán betértünk egy kisebb helyre, ahol csak néhány asztal és szék volt meg egy nagyon hangulatos bárpult, nekünk ez éppen megfelelt.

- És hogyan tervezitek az elmenetelt Gáborka, mikor adjátok be a papírokat, mikor szóltok, hogy a továbbiakban ne számítsanak a munkátokra? – kérdeztem, miután kikértem a két nagyfröccsöt.

- Azt beszéltük, hogy december elején adjuk be a papírokat, remélem belemennek és nem kezdenek el szőrözni, vagy alánk vágni. Bár ismerve a cégnél uralkodó helyzetet, ebben nem lennék biztos. Tudod, hogy milyen áskálódások vannak itt.

- Sajnos tudom. Azt gondoltam, hogy máshol azért némileg jobb a helyzet, de az egyik barátom azt mondta, hogy higgyem el a versenyszférában is állandó a furkálódás, a másik taposása.

- Persze, ez ebben az országban úgy látszik törvényszerű és lehet, hogy mindenütt a világban. Azért amikor Amerikában dolgoztam ezt nem tapasztaltam ilyen mértékben, ott inkább segítőkészek voltak. De lehet, hogy ezt csak én láttam így, majd most kiderül, hogy változott –e valami, vagy csak én akarom megszépíteni utólag az egészet.

- Szóval akkor decemberben már csak arra készülsz, hogy a papírokat intézd?

- Igen itt is, ott is. Azért azt is el kell intéznünk, hogy kijussunk, remélem, nem vagyunk tiltó listán.

- Nagyon sok szabid van azzal mi lesz?

- Nem akarom benn hagyni, az azért túl nagyvonalú lenne, meg nem is akarok bohócot csinálni magamból. Majd megbeszélem Andrással, a két ünnep között már nem akarok bejönni és utána sem, azokat kiveszem, a többit meg kifizettetik, vagy mit bánom én. A lényeg, hogy szabaduljak tőlük.

- És végleges lesz a nagy utazás, vagy pár év múlva, miután összeszedtétek magatokat, vissza akartok jönni?

- Ez most még bizonytalan, egyelőre jussunk ki, legyünk ott, dolgozzunk, aztán meglátjuk.

- De azt mondtad te itt akarsz élni, neked itt vannak álmaid? – kekeckedtem, magam sem tudom miért, szinte pontosan tudtam a válaszát.

- Tudom Töki és hidd el tényleg azt mondtam, amit gondolok. De most nem látok más perspektívát, nincsen más lehetőségem. Szeretem ezt az országot, talán ahogy mondtad, patrióta is vagyok, viszont mondd meg, hogy lehet itt normálisan élni? Hogy tudok én majd rendezett pénzügyi körülmények között családot alapítani. És ha véletlenül összegyűjtök egy kis pénzt és beteszem valahova, hogy fialtassam, kiben bízhatok? Azokban, akik bankokat döntenek be szégyenérzet nélkül, hogy elsíbolják a kisemberek megtakarításait, azokat az értékeket, amiket egy életen át kuporgattak. Azért, hogy néhány mocsok jó dolgában eljátssza, vagy ami még rosszabb elvegye, magának. És akkor ki véd meg bennünket? Az állam? Az az állam, amely végignézi ezt, amelyik kimondva-kimondatlanul tulajdonképpen ehhez még támogatást nyújt, vagy jobb esetben behunyt szemmel asszisztál hozzá. Kiben bízhatsz Töki?

- A párnádban, vagy a dunnádban Gáborka és az a szomorú, hogy a huszonegyedik század elején itt tartunk.

- De tudod mit Töki? Én látok még pislákoló fénysugarakat, vagy legalábbis nagyon szeretnék látni. Most elmegyünk egy kicsit. Ketten és nem egyedül. Ez azért nagy könnyebbség nekem, bár lehet, hogy ebben a helyzetben most egyedül is nekiindulnék, de azért örülök, hogy Anna ott lesz mellettem. Én vissza akarok jönni egy pár év múlva és én tényleg itt akarom leélni az életem nagy részét. Még ha ezért kinevetsz, akkor is! – mondta és megitta a fröccsét. Nem akármilyen tempóban.

- Abszolút nem röhöglek ki, sőt drukkolok neked, bár tudom, hogy ez egyre inkább kimegy a divatból. Tényleg azt kívánom, hogy sikerüljön és még inkább azt, hogy gyertek vissza, mert szerintem ennek az országnak szüksége van az olyan tehetséges emberekre, mint te. És most miután csontig nyaltam a seggedet, megiszom és mehetünk. Nem akarom, hogy elsírd magad nyilvánosan!

Nem tartottuk be már az időkorlátot sem, előbb jöttünk el, mert most kívántunk még egy italt, ezért inkább kerestünk egy újabb pinceszerű helyiséget, ahol már volt darts, csócsó és egy kisebb kivetítő is. Ezek közül a darts érintett meg legjobban, még ha nem is sok affinitásom volt hozzá. Az egyik decemberben a két ünnep között leheveredtem az ágyon és kapcsolgattam a csatornák között. Mivel tévében már akkor is csak híradót, néha egy-két dokumentumfilmet, vagy filmet néztem és sportot, ott ragadtam az utóbbi csatornán. Éppen a darts világbajnokságról közvetítettek. Nem bírtam otthagyni. Borzalmasan kikapcsolt, miközben figyeltem azokat az embereket, akik a helyszínen voltak. A táblából és a játékosokból nem láttak semmit, hiszen egy háromezer férőhelyes arénáról volt szó. Két bazi nagy kivetítőn követték figyelmemmel a meccseket, már amennyire bírták a kezükben ugyanis folyamatosan sörös kancsókat tartottak, énekeltek, táncoltak, jelmezbe öltöztek, parádéztak, egyszerűen jól érezték magunkat. Legalább annyira, mint a pesti éjszakában viháncoló fiatalok. És fura módon a képernyő előtt ülve ez rám ragadt. Azóta is, ha eljön a december a darts világbajnokság kötelező program. Felfedeztem magamnak és még mindig élvezem. Lehet, hogy ezek is boldog pillanatok, anélkül, hogy túlságosan nagy feneket kerítenénk neki. Gáborral pedig mindig elemeztük másnap, vagy még januárban a világbajnokság eseményeit. Ezt nagyon szerette ő is. És akkor belegondoltam, hogy ezután ez már elmarad és legfeljebb interneten találhatunk rá alkalmat majd valamikor és előtört belőlem egy csipetnyi bánat. Az elmúlás bánata. Még akkor is, ha tudom a lehető legjobb döntést hozza azzal, hogy egy időre elmegy.

- Gáborka szerintem én sem maradok tovább – mondtam egy kis szünet után.

- Töki én nem azért mondtam ezt, hogy te is otthagyd a céget. Nem akarok nyomást helyezni rád. Tudom, hogy mázsás terhek rakódnak majd a válladra, mert egy darabig biztos, hogy egyedül leszel, ismerve a tétlenségüket és a problémamegoldó képességüket. Nekem meg kell lépnem, de ez semmiféleképpen sem kötelező rád nézve.

- Nem akarok különösebben magasztosnak tűnni, és mártírkodni sem de ezt én egyedül, vagy valakivel, akivel azt sem tudom, hogy miképpen tudnánk együtt dolgozni, inkább nem csinálom tovább. Különben is nekem is tele van a hócipőm velük és ezzel az egésszel. Belefásultam és igazából én veled ellentétben még bele is szarok az egészbe.

- De mit fogsz csinálni, van valami alternatívád?

- Nincs semmi, de ez ebben a szép – mondtam fülig érő vigyorral.

- Elmennél a semmibe, pont ilyenkor, amikor mindenki kétszer is meggondolja, hogy eljöjjön egy biztosnak számító munkahelyről.

- Pont ilyenkor. Kicsit furcsa lesz, de annyit elárulhatok Gáborka, hogy van egy kis tartalékom erre az esetre. Nem sok, de annyira elég, hogy két-három hónapig, amíg nézek valamit, kihúzzam belőle.

- Dianára is gondolnod kellene Töki, mintha egy kicsit elfelejtenéd, hogy most nem egyedül vagy – mondta óvatosan, hogy még véletlenül se bántson meg. Gábor nem olyan volt.

- Rá is gondolok, hiszen legalább nem leszek feszült, elviselhetetlen, olykor paranoiás, megszabadulok egy csomó felesleges idegeskedéstől, megkönnyebbülök és ezáltal talán megkönnyebbül ő is, ha engem felszabadultnak és vidámnak lát.

- Azért én előbb megkérdezném őt is erről – vetette közbe halkan.

- Mindenképpen meg fogom kérdezni Gáborka, a beleegyezése nélkül természetesen nem hozok meg egy ilyen súlyú döntést, de én bízom benne, hogy értelmesen felnőttek módjára meg tudjuk beszélni és nem gördít különféle akadályokat az eljövetelem elé.

- Bátor lennél Töki, ha végérvényesen meghoznád a döntést és képzeld el az igazgató arcát, ha megtudja, hogy mindketten ledobjuk a láncot. Szerintem a szívinfarktus fogja környékezni baszd meg. Mert azt még elviselné, hogy az egyikünk megy, dehogy mindketten, ez azért egy kisebb fajta érvágást fog jelenteni neki is meg a cégnak is, anélkül, hogy felbecsülném a munkánk jelentőségét.

- Kit érdekelnek ők? Most őszintén? Amikor segélykiáltásokat dobtunk feléjük, hogy már nem bírjuk mert lassan megszakadunk, tettek valamit az ügy érdekében? Segítettek rajtunk? Egy percig elgondolkoztak rajta? Dehogy, csak azt ugatták, hogy majd megoldjuk, valami úgyis lesz. Hát most ezt mondom én is. Oldjátok meg trógerek, valami úgyis lesz, olyan még nem volt, hogy sehogyan se legyen – és egy láb mozdulattal úgy csináltam, mintha megbillenteném a mellettem lévő bográcsot és kiborulnának a közhelyek. Gábor mosolygott egyet, de azért megjegyezte:

- Gondold ezt még egyszer át Töki holnap, vagy holnapután. Ne hamarkodd el, nem mintha bíztatnálak, hogy maradj, egyszerűen csak látom, hogy mennyire nehéz jó munkát találni manapság.

- Gáborka ilyen szart máshol is találok, ahhoz nem is kell annyira keresgélnem.

Ennyiben maradtunk. Természetesen eszembe jutott, hogy még van egy kis dolgom, amit feltétlenül el kell, hogy rendezzek, mielőtt végleg búcsút intek a helynek, de az még inkább segíteni fog a döntésemben. Éreztem, hogy az elhatározásom végleges. Spontán született, aminek különösképpen örültem. Oké Gábor közrejátszott benne, de a végső döntést én hoztam meg. Tudtam azt is, hogy holnapra sem változtatok rajta, mert konokul élt bennem az a meggyőződés, hogy ennek véget kell vetnem. Már csak Diánát kellett meggyőznöm, de arra nem ezen az estén került sor. Ezután Amerikáról kezdtem faggatni Gábort, az ottani élményeiről mesélt hatalmas vehemenciával, persze rá jellemzően, mert még akkor is nyugodt és megfontolt tudott maradni. Arról mesélt, hogy a főnöke lakásában volt elszállásolva, hogy annak a barátnője egy Playboy nyuszi volt, akinek akkora léghajói voltak, csoda, hogy a Földön bírta tartani őket. Azt is elmesélte, hogy mennyit kocsmáztak, hogy mennyire szabad volt ott az élet és hogy vannak förtelmes dolgok, például, amikor két gyerek kiírt egy fél iskolát, de az emberek mentalitása és gondolkodása gyökeresen eltérő és, hogy az a fékeveszettség, az a megélt szabadság mennyire bejött neki. Ezen kívül már készül arra, hogy elviszi egy NBA meccsre, és egy amerikai futballmeccsre Annát, mert amikor ő ott volt az erős hatással volt rá. Maga a hangulat, az ottani szurkolás és elmondta, hogy Anna is mennyire ráizgult erre.

Tetszett, ahogy beszélt, ahogy egyre inkább belelovallta magát, azt hiszem képzeletben már néha tényleg ott járt, miközben mi csak egy kocsmával mentünk arrébb a valóságban. Nem lenne jó kifejezés az, hogy irigykedtem rá, inkább olyan érzés fogott el, hogy szerettem volna egy kicsit a helyében lenni, kicsit átélni az ő érzéseit, vágyakozását. Nem volt kétségem afelől, hogy Gábor tényleg azon az úton kezdett el bandukolni, ahová el akart érni. Lehet, hogy lassabbak azok a léptek, de a cél talán már így sem volt messze. És ezt az ütemet én is szerettem volna tartani vele együtt. Mivel az alkohol már bizseregtette hatását, hirtelen egy kicsit elkezdtünk álmodozni, no nem annyira földtől elrugaszkodottan, mint az egyetemi éveim alatt inkább csak az esetlegesen megvalósítható terveinkről beszélgettünk.

- Gáborka, ha visszajönnél és lenne pénzed, mit csinálnál szívesen, valami olyasmit, ami beleférne a realista álmaidba? – kérdeztem tőle.

- Töki te nem valami pályát tévesztett riporter vagy? Olyan Vitray féle, egész jól kérdezel. – mondta és a szemein keresztül érzékeltem, hogy most kezdett beérni az eddig legurított fröccsök eredménye. Nagyon vörös volt, legalább annyira, mint az enyéim szoktak lenni.

- Hát a magasságom már meglenne hozzá, olyan töpszli vagyok én is – mondta és erre Gábor tőle szokatlan módon felnyerített. Végérvényesen tudtam, hogy a berúgás szélén táncol. – Ezt Diána is írta az első levelezésünk alkalmával.

- Hátha már ketten mondjuk, lehet benne valami.

- Valamikor kamaszkorom elején volt egy ilyen célom, de aztán annyira divatossá és elterjedtté vált az egész, hogy inkább hagytam a fenébe. Most meg már mindenki műsorvezető, riporter akar lenni, vagy a médiában szeretne dolgozni, még a házakat járó kéményseprő is. Na de visszakanyarodhatnánk az én kérdésemre, nem hagyom magam ilyen könnyen lerázni.

- Régebben még az iskolába rádióztam és nagyon meg voltam elégedve magammal. Szerintem remek zenéket válogattam, igaz beszélni nem igazán akartam, mert ahhoz nem volt sok érzékem, inkább disc-jockey voltam, vagy mi a lófasz. Szóval, ha lenne pénzem, lehet, hogy csinálnék egy internetes rádiót, ahol végre nem ezeket az egyszer használatos tucatslágereket játszanánk, hanem egy kicsit kifinomultabb zenéket is. Meg persze csinálnánk ilyen reggeli, vagy délutáni show-kat, amit Bochkorék, meg Sebestyénék nyomatnak. Elhívnám egy-két haveromat, azt az ökörködést ők is véghez tudnák vinni szerintem. És Te miben gondolkoznál, ha lenne rá lehetőséged?

- Engem nagyon vonz még mindig a kocsmák hangulata, lehet, hogy bérelnék egy helyet és megpróbálnám. Legalább mindig tudnék ingyen inni, a törzshelyem adott lenne. Sőt ha benne lennél, akkor egy sarokba oda vihetnénk a te internetes rádiódat és onnan sugározhatnál. Most gondold el, jönnek a vendégek egy olyan kocsmába, ahonnan megy egy rádió. Akik hallgatják, átérezhetnék a hangulatot, ha lenne kedvük, még csatlakozhatnának is. Jó reklám neked, jó reklám nekem. Fifti-fifti. És ha nagyon megkérnélek még néha ide is adnád a mikrofont.

- Megbeszéltük.

- Akkor erre ihatunk is egy áldomást.

- Töményet nem szoktunk Töki! – figyelmeztetett Gábor, de nem sok meggyőződés volt a hangjában.

- Ez az utolsó kocsma, mielőtt Danikához érünk, szerintem már üzent is az előbb, úgyhogy hadd hívjalak meg egy barackra!

- Legyen így, de csak akkor, ha én fizethetek! – és már el is húzott a pulthoz, anélkül, hogy tiltakozhattam volna.

Danika a Limit Bárban ücsörgött a Wesselényi utcai villamos megállóval szemben. Két emeletes volt, két pulttal, csendesebb és kevésbé csendesebb résszel és a körúton is voltak székek és asztalok, amik egy fóliaszerűséggel voltak bevonva, ha véletlenül rossz idő lenne, illetve fűthető volt a hideg esték elleni védelem gyanánt. Ott lehetett dohányozni, de ilyenkor azon a részen esélyed sem lett volna leülni, addigra az már telt házas volt. Nem is különösebben bántam volna, ha nem tud ott helyet foglalni, mert a tiltás óta tényleg kényes lettem arra, hogy ne bűzölögjön a kabátom a dohányfüsttől. Miközben arra gyalogoltunk, néhányszor megálltunk, mert akkor már elmélyülten beszélgettünk és volt is a kezünkben még egy-egy nagyfröccs, amit nem lehetett volna bevinni a bárba, úgyhogy azt kénytelenek voltunk meginni útközben. Ezt mindig csak ilyenkor csináltam, Tillmann Tominak volt az a mániája, hogy micsoda bunkóság utcán sörözni, vagy bármilyen italt vedelni, vagy bármit zabálni. Alapvetően egyetértettem vele, de ki figyel ilyen állapotban már arra, hogy mi illik és mi nem. Ilyenkor már elsodorja az embert egy kicsit az ár, alkalmazkodik a véletlenszerű eseményekhez és több esetben szarik a jólneveltség követelményeire. Legfeljebb másnap egy kicsit szégyenkezik, vagy jó esetben pironkodik a furcsaságok miatt.

- Töki biztos, hogy el akarsz te jönni, tuti, hogy nem azért csinálod ezt, mert én lelépek. Azt nem venném a lelkemre, nem akarlak szar helyzetbe hozni. Az elmúlt években azért szoros barátság alakult ki köztünk, szeretném, ha ezt megtartanánk, hiányozni fogsz. Ha nem is sokan, de te biztosan! – mondta Gábor, miközben a beszéde egyre inkább lelassult, ami összefügghetett az utoljára a szervezetünkbe plántált barackkal is.

Gondolom tapasztalták már, hogy van egy olyan sarokpont az alkoholos estéknél amikor az embert elönti egy óriási érzelemhullám, ami azzal jár, hogy minden lehetséges módon, de persze leginkább szavakkal kinyilvánítja a másik iránt érzett szeretetét. Nem kell feltétlenül túlbecsülni a szerepét, ez ilyenkor megengedett, szerintem soha nem lehet igazából eldönteni, hogy a részegség különböző skáláin mozgó emberek mennyire mondanak igazat. Nem szeretem ezt túldimenzionálni. Valakinél bejön a képlet, másoknál nagyon nem. Gábor speciel ilyen esetben nagyon őszintén meg tudott nyílni és esetleg olyan érzelemkitörésekre ragadtatta magát, amit máskor ellenzett volna.

- Gáborka hidd el kérlek, hogy nem miattad csinálom. Persze nem akarom tagadni, hogy benne vagy a döntésben, felesleges lenne, hiszen most mondtad el, de már nagyon régen meg akarom lépni és ez inkább csak megerősített. Meg különben is van most egy kis zűr az életemben, muszáj váltanom. – igen elszóltam magam. Attól, amitől Marci féltett az bekövetkezett, Gábor persze ráugrott, mint gyöngytyúk a langyos takonyra.

- Milyen zűrről beszélsz, valami baj van, amiről nem tudok? – kérdezte olyan erőteljes hangsúllyal, hogy egy pillanatra megijedtem, hogy nem leszek képes kibújni az egyenes válaszadás terhe alól.

- Nincs semmi, csak összetorlódtak az események, van olyan, hogy menekülnél egy szituációból, amibe akaratodon kívül belecsöppentél és ami annyira nyomja a lelkedet, hogy legszívesebben azonnal visszacsinálnád, ha lehetne. – mondtam kissé összeszedetlenül, bízva abban, hogy hanyagolja a témát, Gábor viszont elemében volt.

- Diánára gondolsz, nem úgy tűnt nekem, hogy abból szabadulni akarnál?

- Nem még véletlenül se rá gondoltam. Vele tényleg jól vagyunk.

- Akkor valami, ami a munkánkkal kapcsolatos? – kérdezte izgatottan.

- Jó felé kapiskálsz, de nem érint téged és szeretném, ha ez így is maradna, ezért tényleg nem mondhatok többet Gáborka. Előbb-utóbb úgyis kiderül minden.

- Nagyon rejtélyes vagy Töki, annyira, hogy kicsit megijesztesz. Ugye nem csináltál semmi őrültséget?

- Csak egy kicsit, de bízom benne, hogy még ép bőrrel ki tudok mászni belőle.

- Nyugtass meg, hogy nem vagy benne semmi piszkos dologban? Ne hozd rám a szívbajt! Nyugtass meg Töki, ugye nem csináltál semmit?

- Nem lesz gond Gáborka, legalábbis nagyon remélem, hogy nem. – mondtam és próbáltam hozzá olyan higgadt arckifejezést vágni, amilyet abban a pillanatban ki tudtam csiholni magamból.

Hatalmas szerencsém volt, hogy közben elértük a Limitet. Gábor még mindig mereven nézett rám, a tekintete mindent elárult, azt, hogy félt és aggódik, hogy belekeveredtem valamibe, ugyanakkor megteszi azt a szívességet, hogy nem piszkál a kérdéseivel tovább, mert egyrészt majd elmondom, ha akarom, másrészt pedig nem akarja elrontani az estét. Aztán rátette az egyik kezét a vállamra.

- Nagyon vigyázz magadra, szépen akarok elköszönni tőled – mondta kissé elérzékenyülve.

- Nem lesz semmi baj – még talán én vigasztaltam őt a végére.

Persze el kellett volna mondanom, de Gábor utólag azt mondta jobb is, hogy akkor hallgattam, mert keserves perceket szereztem volna neki.