Szerelem? Szerelem! Fura szó. Csupa e. „Köpni kell pü, köpni kell pü, köpni kell pü,” És mégis mennyire meghatározza a mindennapjainkat, az életünket, a viselkedésünket, a létünket, pedig az intenzitása változó és alapvetően viszonylag kevés ideig tart úgy istenigazából, de már a gondolatára is ránk tör az az idióta vágyakozás. Érezni, átélni, megélni. Még ha fáj, akkor is, még ha éget, akkor is, még ha olykor összetör, akkor is. Szeretünk szerelmesek lenni, szeretünk erről beszélni, imádjuk már a fuvallatát is. Aki azt mondja, hogy immunis az érzésre, be van oltva ez ellen, az is. Ne higgyenek annak, aki bármikor ezzel kérkedik, száz százalék, hogy hazudik. Szerelmesek vagyunk a szerelembe. Nem vagyok benne biztos, hogy szükséges –e definiálni, meggyőződésem, hogy mindenkinél más formában csapódik le és szavakkal sem lehet mindig meghatározni. Másképp jelentkezik kamasz korban, megint másfajta érzelmet élhetsz át, amikor érettebb vagy, felnőttként már birkózhat a racionalitással, öregként, nyugdíjasként meg valami egészen különlegeset nyújthat, elképzelhető, hogy hasonlót, mint fiatal korban és itt zárul be a kör. Mindig szerelmes voltam valakibe, valahogy állandóan üldözött a rohadék. Oviban, aztán általános iskolában, középiskolában, majd az egyetemen.

Az ovissal volt a leghelyesebb a dolog, akkor a csalódás ki volt zárva. Olyannyira nagy volt az egyetértés, hogy a szüleink még magnóra is vették, ahogy ezt kimondjuk, világgá kürtöljük. „ Kit szeretsz az oviban?” – kérdezték manipulatív módon, nem kevés rejtett célzattal a választ illetően „A Kiss Tündit” „Hát Te kit szeretsz az oviban Tündi?” „Hát a Fehér Ádámot”. Mindenki boldog volt, mindenki mosolygott, mi pedig átöleltük és megpusziltuk egymást. Micsoda idillikus kép, nosztalgiázok és röhögök magamon.

Az általános iskolában már versenyezni kellett, megjelentek a riválisok. Ott volt Regős Anikó, mint valami csodaszép virág és körülötte dongtak a darazsak. Máté Laci, Horgas Zsolti meg én. Meg akartuk hódítani, tetszeni akartunk neki, mindegy hogyan csak a közelébe szerettünk volna kerülni, sokszor egymás rovására is. Anikó úgy vonzott bennünket, mint a mágnes, lestük minden gondolatát, megosztottuk vele a reggelit, ebédet, uzsonnát. A fiúk fociztak a lányok nézték, de minket csak Anikó érdekelt. Neki lőttük a gólokat, neki cseleztünk, neki védtünk nagyokat.  Most lehet, hogy az izgatja önöket, hogy végül kit választott. Nem lesz nagy csattanó, de elárulom: egyikünket sem. Lehet, hogy tetszett neki az érdeklődés, az ajnározás, a piedesztálra emelés, de aztán egy gimnazista fiú mellett kötött ki, tizennégy évesen. A srác három évvel volt idősebb nálunk, magas volt és jóképű, mindig megvárta az iskola előtt és arra emlékszem, hogy meglehetősen szemérmetlenül szerették egymást, amit előttünk sem nagyon takargattak, többek között heves nyelves csókokkal mutatták ki az érzéseiket nemcsak maguknak, hanem másoknak is. Mit éreztünk mi, Laci, Zsolti és én? Kis féltékenységet, kis irigységet, kis csalódottságot, de ez talán összekovácsolt bennünket, nyolcadik végére már egy csapat voltunk. Együtt bandáztunk, bicikliztünk, kosaraztunk, videojátékoztunk. Anikó összehozott minket, ő volt az összekötő kapocs.  Nem életre szóló barátságot kötöttünk ugyan, mert mostanság már alig tartjuk a kapcsolatot, de még mindig figyelünk egymásra, képben vagyunk abban a tekintetben, hogy mit csinál éppen a másik. Volt egy ötéves osztálytalálkozónk az általános iskolai osztályunkkal, ami kicsit talán furcsának tűnhet, hiszen az érettségi évfordulóján szoktak ilyeneket rendezni, valószínűleg ezért is szakadt meg egy alkalom után. Szóval azon az összeröffenésen megkérdeztük Anikót, hogy észrevette –e egyáltalán, hogy mi mennyire rajongtunk érte. Nem volt ez véresen komoly kérdés, hiszen akkora már volt bennünk némi pia, tehát elértük a szalonspicces állapotot, lehet túl is voltunk azon. Anikó nevetve közölte, hogy ezt nem lehetett nem észrevenni, sőt néha egy kicsit zavarban is volt, amikor velünk kellett kommunikálnia. Megkérdeztük azt is, hogy melyikünket szerette volna leginkább, ha közülünk választhatott volna. Ha most azt várják, hogy azt mondom engem, tévednek, Anikó számára Laci volt a legszimpatikusabb és neki volt a legszebb szeme, azonban édesen mosolyogva azt is hozzátette, hogy ő már akkor idősebb fiúkban gondolkodott, neki az érettebbek tetszettek. Nem változtatott azóta sem az elvein, tizenkilenc éves korában egy harmincöt éves sráccal járt, aki azóta talán már el is vette feleségül. És hogy milyen érzéseket keltett bennem Anikó öt évvel később azon a bizonyos osztálytalálkozón? A rajongásom elmúlt iránta, de nagyon szép lánnyá érett, még ha egy-két mondata, a viselkedése és az, hogy a buli végére széjjelhányta az étterem női  részlegét, jelentősen csökkentett a renoméján.

Középiskola első osztályában is kényszert éreztem, hogy beleszeressek az egyik osztálytársnőmbe. Muszáj volt, nem érdekelt a tanulás, úgyhogy el kellett foglalnom magam valami mással. A szerelem kapóra jött. Tamási Szabinának hívták, gyönyörű kék szeme volt és szőke haja. Ha visszagondolok rá, eléggé gyerekes dolgokkal próbáltam magamra irányítani a figyelmét. Tanárokat parodizáltam például, az akkor még ment nekem, folyton szerepeltem, állandóan a közelében voltam, kicsit ugrattam, kergetőztünk a teremben, egymás füzeteibe irkáltunk, együtt mentünk ebédelni, néha együtt lógtunk suli után. Csupa infantilis dolog, a plázák világában pedig ennyi év távlatából különösen avíttnak tűnhet. Akkor mi nagyon élveztük. Nem tudom, hogy tudta –e, hogy ez már nálam többet jelent puszta barátságnál. Talán sejtette, de nyugodt szívvel forrázott aztán nyakon. Megláttam őt és a barátját egy tavaszi napon, első év végén. Mondanom sem kell a srác idősebb volt és jóképű. Nem mondtam neki semmit, nem kérdeztem tőle semmit, ő sem mondott semmit és nem kérdezett semmit, szépen lekoptunk egymásról, negyedik év végére már szinte nem is beszéltünk egymással.  Ösztönösen eltávolodtunk, így utólag visszagondolva lehet, hogy volt benne azért egy kis tudatosság. Részemről mindenképpen. Az tény, hogy szerelmes voltam belé, ez az igazság, és akkor nagyon szarul esett, hogy ő nem volt az. Még csak halványan sem. Azt azért hozzá kell tennem a történethez, Szabina becsülete és tisztessége gyanánt, hogy ő kitartott a srác mellett és három gyermeket szült neki.

Most jön viszont a neheze, az, ami a mai napig kísért, ami talán még mindig bennem van, mint egy kisördög, amitől nem tudok szabadulni, ami árnyékként követ a hétköznapokban, az ismerkedésben, a lányokkal való kapcsolatomban, ha nagy szavakat akarok használni, akkor velem van a létezésben. Az egyetemi évek kezdetén találkoztam vele. Eleinte nem találtam túlságosan vonzónak, persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem figyeltem fel rá vagy, hogy nem tetszett. Első blikkre olyan butuskának, naivnak gondoltam, egyszóval fruskának, akit csak úgy sodor a szél, ő meg jó vitorlásként arra megy, amerre éppen fúj. Az elején valószínűleg ezért sem társalogtunk túl sokat, neki épp volt valakije, én meg nem futok senki után feleslegesen. Azért fél szemmel mindig figyeltem rá, nem tudom megindokolni, hogy miért, valahogy mégiscsak bejött, ezek azok az érzelmek, amik nem akaratlagosak, amiket nem lehet befolyásolni, amikre nem mindig lehet ész érvekkel hatni, amiket nem kell és nem szabad magyarázni, mert ezek vannak és kész. Aztán jött egy buli, amin egymás mellé kavarodtunk, de tanulva azokból az esetekből, amikor az érzelmeimet tekintve nyílt lapokkal játszottam és csúnya pofára esés lett a vége, nem mutattam ki irányában semmit. Még véletlenül sem neszelheti meg, hogy tetszik. Kimondottan bunkó voltam vele, pedig volt olyan, aki azt mondta róla, hogy éppen hozzám illik. Ja még be se mutattam a lányt, Halmosi Viktória volt a neve. Na de vissza az estére: beszólogattam neki, cinikus megjegyzéseket tettem mindenre, amit mondott, ha jól emlékszem még az öltözékét is erősen kritizáltam, amihez tényleg semmi közöm nem volt. Persze ott is hagyott egy negyedórán belül, ki bírta volna ezt tovább? Az is igaz, hogy utána még visszajött néhányszor a közelembe, de azon az estén már többet nem beszélgettünk. Aztán valahogy egy társaságba keveredtünk, aminek tagja volt egy ideig az akkori barátja, aztán miután szakítottak, a fickó odébbállt. Majd pár hét múlva, kettesben maradtunk valami kocsmatúra féleségen, már nem emlékszem egészen pontosan. Akkor sem bántam vele kesztyűs kézzel, minden szavába belekötöttem,  mindig kijavítottam, néha egészen nyers kifejezéseket használva, pedig értelmesen, összeszedetten fejezte ki magát és általam kifejezetten kedvelt témákat feszegetett, beszélt a filmekről, a zene iránti kíváncsiságáról, a gyerekek szeretetéről, a furcsa, zárkózott emberek meg nem értettségéről.  A végén azzal hagyott ott, hogy „csinálhatok én bármit, mindig is egy hülye kislánynak fogsz tartani”. És itt valami felszakadt bennem: neki fontos, hogy én hogyan vélekedem róla? Miért? Talán azért nem vagyok közömbös számára, talán még tetszem is neki?  Jó az elején mindig egy kicsit olyan ez, mintha valami rózsaszín lányregényben lennénk, aztán persze jönnek a fordulatok, ennek a sztorinak is lesz még agresszívebb része. Egy buli után aztán felajánlotta, hogy aludhatok a kolesz szobájában, mert éppen hazamentek a szobatársai, akkor már megengedőbb és jóval kedvesebb voltam vele, az a bizonyos mondata alaposan helyre tett. Ennél az invitálásnál pedig végképp leesett a tantusz, de utólag kiderült, ő is akarta, hogy leessen, mert lógtunk a levegőben, mint két léghajó, akik sosem képesek arra, hogy elérjék a Föld nevű bolygót. El kellett dönteni mi lesz velünk. Egyáltalán lesz –e valami belőlünk.  Bementünk a szobába és azonnal nekiállt felépíteni törülközőkből, ágyneműből meg néhány furcsa ruhadarabból egy demarkációs vonalat. Viki hívta így: „demarkációs vonal”. Ha néha napján eszembe jut, még most is röhögni támad kedvem. Aztán közölte, ez az akadály lesz kettőnk között, hogy még véletlenül se értsem félre a szituációt. Az egyik az én térfelem, a másik az övé, nincs átjárás, persze beszélgethetünk, meg minden, de csak a demarkációs vonal betartásával. Azt is mondta még, hogy ő elmegy fürdeni (a szobán kívül volt a fürdő, szigorúan csak női, merthogy lányoknak fenntartott koleszről van szó) és miután végzett én is megtehetem ugyanezt, majd ad egy táblát, amin ki lesz írva, hogy fiú zuhanyozik. Kiment és elgondolkoztam azon, hogy vajon hány fiút hozhatott fel, ha van egy ilyen papírja, amin megtalálható az utóbbi figyelmeztetés. Leginkább az izgatott ebben a helyzetben, hogy mit lehet kihozni belőle és persze a kíváncsiság, hogy miképpen tudom ezt kezelni. Negyedóra múlva megjelent egy furcsa szettben, egy rövid ujjú pólóban és egy hozzáillő sortban. Ha jól emlékszem piros volt, egy kis szürke beütéssel, de lehet ez már a fantáziám megszépített kreálmánya. Elmentem én is fürdeni, vittem magammal a táblát, meglehetősen érdekesen nézhettem ki. Mikor visszatértem a szobába, már le volt kapcsolva a villany, ő berendezkedett a térfelére, én meg elbotorkáltam valahogy az enyémig, miközben egyszer beütöttem a lábam az ágyba, amire kis kuncogás volt a reakció. 

– Most aludni akarsz? – kérdezte félénken, miután elhelyezkedtem a „térfelemen”.

– Elszívhatnék egy cigit?

– Persze, csak nyisd ki az ablakot, ott van egy hamutartó az asztalon, azt használd és ha végeztél, hagyd a párkányon.

 – Te is szoktál dohányozni?

– Néha jólesik elszívni egy pár szálat és a szobatársaim is dohányoznak!

Akkor még büntetlenül rágyújthattál néhány cigarettára úgy a szobában nyitott ablak mellett, hogy senki nem köpött be és még a tűzriasztó sem szólalt meg. Annál is inkább, mert nem volt. Hát így kezdődött a mi történetünk.

Nem szeretkeztünk azon az éjszakán. A végén már irtózatosan kívántuk egymást, megbontottuk természetesen a demarkációs vonalat, hosszú percekig csókolóztunk, de nem történt meg a dolog. Öt órát beszélgettünk néha kitárulkozva, néha szemérmesen, óvatosan nyitva a másik felé, végig fenntartva a kíváncsiságot, az érdeklődést. Azt írta John Green a Csillagainkban a hiba című regényében, hogy úgy lehet beleszeretni valakibe, mint ahogy elalszunk, eleinte lassan, aztán egyre intenzívebben, hirtelen pedig egészen. Na én az éjszaka végére beleszerettem ebbe a lányba. Úgy, mint előtte senki másba. Azt sem bántam, hogy nem fekszem le vele, csak érinteni akartam, érezni azt, hogy ott van velem, hogy meghallgatja, amit mondok, hogy érdeklődik aziránt amit mondok és én ezt megpróbálom viszonozni ugyanazzal az elánnal, amivel ő teszi. Beszélgettünk a szüleinkről, az iskolás éveinkről, a filmekről, színházról és legfőképpen magunkról. Kiderült, hogy már akkor „kinézett magának”, mikor még tartott az előző kapcsolata, mert az olyan semmilyen volt, nem igazán szerette a fiút, beszélt már otthon is rólam, úgy, hogy nem nagyon ismert. Érdekelt, hogy mi fogta meg bennem őt, amikor látszólag elég elutasító voltam vele szemben, de ő erre azt mondta, nem tudja ezt pontosan megfogalmazni, volt bennem valami, ami nem hagyta nyugodni és azt érezte, hogy megéri próbálkozni annak ellenére, hogy nem lelkesedtem érte annyira. Azt is érezte, hogy nem vagyok közömbös az irányában, én pont egy olyan voltam, aki ezt nem akarta kimutatni, harcolt az érzelmei ellen. Aztán odabújt egészen közel hozzám és valami olyasmit suttogott, hogy lám az érzései nem csaltak, most ott vagyok vele és nem is fogok tőle egykönnyen megszabadulni. Emlékszem folyamatosan ámulatba estem a lényétől, elvarázsolt az akkor mutatott személyisége. Jó egy kicsit naiv volt, akkor még nagyon hitt az emberekben és az embereknek, de okosan és szépen beszélt, néha még viccelt is, pedig állítása szerint nem volt humora. Néha huncut volt, néha egy kicsit szemtelen, néha nevetett, néha majdnem sírt egy kicsit. Ha most visszagondolok arra az éjszakára, kicsit még mindig beleborzongok, mennyire jól éreztem akkor magam vele.

Együtt nőttünk fel, huszonegy éves voltam, ő húsz. Hét évig bírtuk, ez volt a mi a felnövés történetünk. Az első időszak maga volt az álom, de azt hiszem ennek minden szerelemben így kellene lennie. Szabályosan faltuk egymást, amikor kettesben voltunk, semmi nem volt elég a másikból, nagyon sokat dumáltunk, viszonylag sokat szeretkeztünk és közben rengeteget mentünk moziba, kávézókba, kocsmákba. Nagyon sokat teszteltem az elején. Mindig azt játszottam, hogy megtetszett egy másik lány és nem tudok ellenállni neki. Szemét voltam, de állta a sarat. Elsírta magát, majd kijelentette, hogy ez nem lehet igaz, magához húzott, megcsókolt és máris az ágy közepén találtuk magunkat meztelenül. Soha nem csinálom többet ezt senkivel, de egyébként is minden hibát elkövettünk, amit el lehet követni egy kapcsolat első fázisában. Elhanyagoltuk a barátainkat, egymásnak éltünk és szinte teljes mértékben kizártuk a külvilágot. Gyermekbetegség. Baklövés. Mai eszemmel másképp csinálnám, utólag persze könnyű okosnak lenni, bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy aztán szétmentünk. Elkényeztettem és ő hagyta magát. Megszokta, hogy csak vele vagyok, túlságosan elkezdett ragaszkodni hozzám, én pedig élveztem az érdeklődését, azt, hogy filmeket, zenéket, könyveket mutattam meg neki, elvártam, hogy véleménye legyen róluk, ha pedig nem tetszik, mondja meg miért és persze ugyanezt kértem tőle is. Rajta keresztül ismertem meg például Bret Easton Ellis-t és az Amerikai Psycho-t, amiért egy életre lekötelezett engem. Két évig szinte nem veszekedtünk, alig volt súrlódás köztünk, csak kis piszkálódások, amik nélkül viszont nem tudok élni. Ez belém van kódolva, ezen már nem tudok változtatni. Soha nem akartam megbántani csak egy kicsit megsuhintani és vártam, sőt akartam, hogy visszaszúrjon, aztán együtt röhögjünk az egészen. Ennek ellenére sokszor megbántódott, nem vette a lapot, hiába magyaráztam, hogy csak incselkedem, nem gondolom komolyan, azt hiszem ezt soha nem tudta megszokni. Hangos ordibálás is csak egyszer volt közöttünk, már nem emlékszem, hogy mi volt a kiváltó ok, de akkor visszament egy napra a koleszba a közös albérletünkből. Másnap viszont mintha semmi nem történt volna, már megint együtt aludtunk.

És akkor a fordulópont: egy péntek délelőtt Vikivel telefonon megbeszéltük, hogy elmegyünk egy bevásárló körútra, minden héten egy estét erre szántunk. Utáltam, utálok vásárolni, de vele könnyű volt, mert pontosan felírta mit kell venni és így célirányosan hamar végezni tudtunk. Azzal nem számoltam, hogy az egyik hozzám legközelebb álló barátom felhív délután, hogy el elmennénk –e sörözni, most nagyon nagy szüksége lenne egy kis beszélgetésre. Villámgyorsan átgondoltam a dolgot, estig még van egy kis idő, két-három sör belefér, oké. Visszaszóltam Vikinek, aki nem nagy örömmel, de nyugtázta a dolgot. Na igen a két-háromból lett vagy tíz, körülbelül este kilenckor tértem haza, picsa részegen. Közben persze Viki hívott vagy kétszer, de nem vettem fel, nem akartam megakasztani az eszmecserét. Hiba volt, belátom. Annyi a mentségem, hogy a barátom elég nagy magánéleti gödörben bukdácsolt, ki akarta beszélni a problémáit, bennem pedig nyitott fülekre talált. Életünk egyik legjobb beszélgetése volt, azóta is emlegetjük. Szóval be voltam rúgva, mint az állat, de valahogy hazaténferegtem a három utcányira lévő kocsmából. Amikor beléptem az ajtón már pofán csapott a cigaretta füst. Ajjaj! Viki csak akkor dohányzott, ha ideges volt. Ahogy meglátott azonnal felelősségre vont, hogy hol a fészkes fenében voltam, amikor megbeszéltük a vásárlást. Szokatlanul hangosan ordítozott, én pedig kábult fejjel ezt nem igazán értettem, szabadkoztam, elnézést kértem, tudom, hogy mit ígértem, de a barátomnak szüksége volt rám, muszáj volt maradnom, majd holnap elmegyünk bevásárolni és ezzel a lendülettel lefeküdtem az ágyra. Nem hagyta annyiban a dolgot, jött utánam a szobába, árnyékként követett és továbbra is kiabált, szitkozódott, ami addig a legkevésbé sem volt jellemző rá. A következő pillanatban váratlanul belém rúgott egyet. Legurultam az ágy mellé, de annyira abszurd és megdöbbentő volt a helyzet, hogy hirtelen nem tudtam vele mit kezdeni. Még egyet rúgott aztán már felálltam és elmentem a radiátor mellé, ott feküdtem le. Nem igazán gondolkodtam, csak azt akartam, hogy hagyjon békén, menjen ki a szobából. Utánam jött és a radiátornál kezdett rugdosódni, én pedig megpróbáltam védekezni, ahogy csak bírtam, a két kezemet a fejem elé tettem és vártam a végét. Három-négy kisebb és egy nagyobb rúgás után abbahagyta végre és kiment, de még mindig vérgőzös volt a feje. Visszafeküdtem az ágyra és bevallom férfiasan, sírtam. Nem a fizikai, hanem a lelki fájdalomtól, a szituáció abszurditásától, az erőszaktól, amit egyébként minden formájában gyűlölök. Nem akarok mentegetőzni, nem vagyok szent, hibáztam, de mégsem gondolom a mai napig sem, hogy ezt érdemeltem volna. A legfájóbb mégis az volt, hogy míg a barátom szinte végig elkeseredetten panaszkodott délután, én örömmel újságoltam, hogy velünk minden a legnagyobb rendben van, a kapcsolatunk jó irányba halad. Mekkorát tévedtem. Másnap korán ébredtem és sokáig néztem őt, ahogy alszik. Hogyan jutottunk ide? Hogyan lett ebből a cserfes, okos, szép, kissé naiv lányból egy ilyen ragadozó? És én miben hibáztam? Mitől tudtam ilyen gyűlöletet kiváltani belőle? Miért nem vettem észre, hogy a kapcsolat ilyen irányban halad? Mi ez az árok, amiben éppen vagyunk? Miért kerültünk bele? Mik voltak az erre utaló jelek? Egy dologban biztos voltam, szakítanom kell. Nincs mese, el kell engednünk egymást, ennek így nincs tovább értelme. Ha egy kapcsolatban bármilyen formában előtör az erőszak, mindegy, hogy férfi, vagy nő teszi meg, azt meg kell szakítani. Azt már nem lehet megbeszélni. Ilyen esetben nincs helye békítésnek, magyarázkodásnak. Felkelt, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Kiment a konyhába, becsukta az ajtót és felhívta az anyját. Aztán nekiállt főzni. Nem kell valami nagy dologra gondolni, rakott krumplit csinált, azt nagyon szerettem akkoriban. Kimentem hozzá és közöltem vele, hogy szakítanunk kell, ennek vége van. Nem szólt semmit csak nézett maga elé és egy kis szünet után azt mondta, hogy bocsánatot kell kérnem. Értetlenül annyit motyogtam, hogy már tegnap megtettem és visszakérdeztem, hogy tisztában van –e az esti cselekedete súlyával. Nem válaszolt rögtön, hallgatott, aztán annyit mondott, hogy felhívta az édesanyját és elmesélte neki mi történt.

- Mi volt a reakció?- kérdeztem.

- Azt mondta ilyet nem szabad csinálni azzal, akit szeretsz – felelte.

– Édesanyád bölcs asszony, mindig tudtam.

Visszamentem a szobába és együtt maradtunk. Soha nem kért bocsánatot azért, amit tett és nem is hozta fel a témát többé.

Semmi nem volt már ugyanolyan, mint előtte. Hogyan is lehetett volna? Voltak még szép pillanataink, meghitt momentumaink, vagy legalábbis annak gondoltuk őket, de a fejemben az az este, annak az emléke örökké megmaradt. Képtelen voltam kitörölni. Nem lehetett, foggal-körömmel ragaszkodott hozzám. Nem tudtuk elengedni egymást akkor. Sem ő, sem én. Életem legnagyobb tévedéseinek egyike volt, hogy nem szakítottunk. Megsajnáltam és hozzám nőtt. Viki maradni akart és én nem tiltakoztam. Pedig kellett volna. Egyre inkább elhidegültünk egymástól. Először csak kevesebbet beszélgettünk, aztán szép lassan szinte a szexet is elfelejtettük. Lehet, hogy kívántam volna, de egyszerűen nem jöttek azok az érzések, mint azelőtt. Jelzem, hogy mással sem csináltam, mielőtt még az következne, hogy helyette minden fűt, fát, bokrot megdugtam. Azt vártam, hogy majd elmegy, megunja az egészet, megunja, hogy nem beszélgetünk, nem megyünk sehova, én egyre többször megyek bulizni, vagy moziba egyedül, jóformán nincsenek közös programjaink. Eltűrte, néha vitatkozott, néha kicsit megsértődött, néha durván csatázott, máskor csak viaskodott, de nem mozdult, nem akart vagy nem tudott, még ma sem értem. Dolgozott, hazajött, csinált valami házi munkát, olvasott vagy tévézett és lefeküdt. Számtalanszor próbáltam rávilágítani a helyzet tarthatatlanságára, de mindig azzal hessegetett el, hogy neki ez így jó, ő jól érzi magát velem. Hazudott nekem és önmagának is, húzta az időt.  Nem tudom, hogy volt –e valakije, de abból kiindulva, hogy mennyi időt töltött otthon, nehezen hiszem, könnyebb lett volna, ha jön egy másik. Sokszor kívántam bárcsak megismerkedne valakivel, aki megtetszik neki, aki valami mást, valami élhetőbbet tudna nyújtani számára. Gyáva voltam. Belefulladtam az első komoly kapcsolatomba, annak minden szépségébe, fájdalmába és parttalanságába. A barátaim, akik tudtak róla, hüledeztek és folyamatosan azt kérdezték, hogy miért csináljátok, miért nem engeditek el egymást, miért zárjátok egymást kelepcébe. Szeretek szenvedni. Más magyarázatot most sem találok rá. Mazochista vagyok ebben is. Egy akaratgyenge mazochista. Állok egyedül a vártán, mint valami magát hősnek képzelő hadvezér és várom, hogy megoldódjanak önmaguktól a dolgok. Na ez nem megy, nem működik. Ideje lenne már megtanulni. Az ominózus „verekedős” este után öt évig raboltuk egymás idejét. Hullámok között, ide-oda csapódva, sokszor kilátástalanul, csendesen megúszva, átevickélve a napokat.

Aztán hét év után egy mondattal vetettem véget az egésznek, de közös megegyezéssel szakítottunk.

 – Nem akarok gyereket tőled soha ebben az életben! – kiabáltam neki egy veszekedésünk alkalmával. Ez tette be nála a kaput, már családot tervezett, gyereket akart és ezt ilyen formában nem tudta tolerálni. Talán ezzel a mondattal rádöbbent, hogy nincs tovább értelme nyelni, sodródni, mert tőlem nem igazán várhat semmit. Közös jövőt semmiképp. Összepakolt és néhány nap múlva egy rövidebb beszélgetés után elment. Örökre. Vége volt. Mondhatnám azt nyeglén, hogy túltettem magam rajta, de – és ezt már az elején is jeleztem – valahogy nem ment. Még most sem megy. Túl sok csalódás, túl sok illúzió, túl sok intenzíven megélt érzés, túl nagy érzelmi zsákutca, túl hosszú idő a semmiért. Mi lett Vikivel? Férjhez ment és szült két gyereket. Talán boldogabb, mint amilyen velem volt abban az utolsó öt évben.

Azóta nincs tartós kapcsolatom, vagy ha úgy tetszik azóta nem volt barátnőm és ezáltal szerelmes sem voltam igazán. Egy éve voltam pszichikai vizsgálaton, ahol a pszichomókus nem átalkodott rákérdezni, hogy mióta nem volt senki az életemben, mire azonnal, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy hat éve. A pszichológus lesápadt, olyan fehér lett mintha egy jéggel teli vödörbe mártották volna az arcát és mindössze annyit mondott, hogy „Úristen”! Nem gondolom, hogy ez egy természetes állapot és akkor sem sértődöm meg, ha emiatt sérültnek neveznek. Az vagyok, lelki sérült nagyon sok hasonló sorstársammal együtt. A fizikai szükségleteket persze anélkül is meg lehet oldani, hogy a szerelem oltárán feláldoznánk magunkat. Néhányszor voltak könnyűvérű kalandjaim, ezt nem akarom letagadni, különösebb büszkeséggel sem tölt el, azonban szégyellni sem vagyok hajlandó. A szó fizikai értelmében örömöt okozott, a lelki folyamatok pedig akkor a legkevésbé sem érdekeltek. A magány nem betegség, a magány csak egy állapot. Nagyon sokan egy kapcsolatban is egyedül vannak. Nem célom az, hogy magam legyek, egyszerűen csak így alakult, aki azt mondja, hogy önszántából akar egyedülálló lenni, az áltatja önmagát. Voltak kisebb próbálkozásaim, egytől-egyig csődöt mondtak. Soha nem voltam kíváncsi az okokra, nem is kérdeztem rá, mindig magamban kerestem a hibát. Tudom, hogy ezt sem szabad, nagyon sok felesleges önmarcangoláshoz vezet. Akinek nincs meg a kellő önbizalma ahhoz, hogy elhiggye képes egy másik ember szerelmére, az hajlamos másokhoz viszonyítani magát. Most éppen ezt nyögöm és közben ámulva nézem a magabiztos embereket, akiknek ez egy csettintésre megy, akik ezt a kisujjúkból rázzák ki.

Mi is kell ehhez mostanság: a) megfelelő külső b) sok pénz c) kimagasló beszédkészség d) jó humor. Danika szerint nem árt még egy nagy fasz sem. Na jó ez utóbbit most hagyjuk. Szóval a külső: letagadhatatlanul van szerepe, hiszen elsőre csak azt láthatod, a belső fedve marad. Egy ideig biztosan. Nyilvánvalóan valaki le tudja küzdeni ebbéli gátlásait, nekem ez örök küzdelem marad. Sok pénz: ez sem újdonság. Megkerülhetetlené válik egy olyan társadalmi közegben, ahol az a szemlélet kezd rohamosan terjedni, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Kimagasló beszédkészség: ez csak az előbbi kettő beteljesülése után játszhat. Jó humor: állítólag ez nagyon fontos a lányoknak. Legalábbis akikkel beszélni szoktam erről azok mindig az elsők között emlegetik, mint elvárást. És mi van akkor, ha az első három feltétel hiányzik? Akkor is ugyanolyan fontos marad? Sokszor azt gondolom, ez az utóbbi kettő nem is tényező. A megfelelő külső és a pénz mindennél többet nyom a latban. Elég gyakran van olyan érzésem, hogy a nők ideákat, álmokat kergetnek. Várják a fehér lovon vágtató herceget, akinek van mit a tejbe aprítani, aki elhalmozza őket minden földi jóval, amit csak a képzeletük elbír. Valószínűleg ez nem kevés. Az érzelmek meg le vannak szarva. Minek is kellenek azok? Egy eltűnt világ itt maradt csontvázai. Nem a férfiba lesznek szerelmesek, hanem a jólétbe, ami persze kényelmesnek mondható. Aztán mi lesz később? Talán csalódások, talán marad a kényelem. Egy biztos, hogy ez csak fél megoldás és egy marha nagy átverés. Szerelmi téren mindenképpen.   

Röviden arról, hogy az említett szempontok miképpen teljesülnek nálam. A külső: sosem voltam Adonisz, sem Don Juan, már csak azért sem mert – nem tudok mit tenni – alacsony vagyok. Egy seggdugasz, vagy vakarék, ahogy tetszik. Meglehetősen nagy hátrány. Egy ideig úgy gondoltam tudom kompenzálni. „Ami nincs meg testméretben, pótolom szemléletben” – Thomas Pynchon fogalmaz így a Beépített hiba című regényében. Most már kevésbé hiszem ezt, túl sok lett a magas ember, vagy csak én megyek össze folyamatosan. Maradjunk annyiban, hogy amennyiben magamon kell ironizálgatni ezzel kapcsolatban, az könnyebben megy. Hogy is írta ezt Edmond Rostand a Cyrano de Bergerac-ban: „Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy mások mondják, azt nem tűröm el”. Sok pénz: soha nem panaszkodtam emiatt, nem vagyok gazdag, ahogy szegény sem, de ezzel bárkit lekenyerezni, vagy magamhoz csábítgatni meglehetősen olcsó fogásnak tűnik. Kimagasló beszédkészség és jó humor: mindkettővel úgy vagyok, hogyha kedvem van és a társaságot is szimpatikusnak találom, nincs vele gondom. Azonban néha nagyon tudok hallgatni, a humorom pedig sajátos, sokszor cinikus és szarkasztikus és ezt nem sokan szeretik. Az önbizalmam, a magabiztosságom – az a csepp, ami megvolt – már régen a múlté, pedig ennek bizonyos fokú megléte elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember nyitni tudjon egy másik ember felé.

A szerelemről beszélni olyan, mint építészetre táncolni – mondta Angelina Jolie, a „Szeress, ha tudsz” című filmben, és tényleg. Aztán mindig megpróbáljuk, vagy legalábbis kísérletet teszünk rá. Meggyőződésem ahhoz, hogy képes legyél valakit szerelemmel szeretni, előbb meg kell ismerned és el kell fogadnod önmagad. Ettől tudsz majd a másikkal szemben is elfogadóvá válni, mert szemernyi kétségem nincs afelől, hogy a szerelemben is az egyik legfontosabb dolog a másik elfogadása, mint az élet számtalan más területén. Hogy mi az a szerelem? Ha mindenképpen meg kell fogalmaznom azon túlmenően, hogy egy nyilvánvaló melegség jár át, amikor meglátom, elakad a szavam meg a lélegzetem és nehezemre esik még rápillantani is, leginkább nálam ez az érzés az álmok, a gondolatok mezején, egy lehetséges valóság képében jelenik meg. Lehet, hogy ez az öregedéssel - ahogy a szentimentalizmus szépen, csendben úrrá lesz rajtam - még inkább, fokozottabban érvényesül. Elképzelem, ahogy randevúzunk, moziba, színházba, koncertre megyünk, más szóval egyszerűen csak élvezzük az életet, megosztjuk egymással az élményeinket, merthogy a másik legfontosabb dolognak gondolom azt, hogy együtt éljük át ezeket az élményeket és utána beszéljünk, esetlegesen vitatkozzunk arról. A magány egyik fontos hátulütője az, hogy nem tudod megosztani azzal az élményedet, akit szeretsz, akihez közel érzed magad. Hány nő volt a képzelődés, álmodozás tárgya? Azt hiszem mindenkit összeszámolva úgy hat lány lehetett. Hánynál próbálkoztam a realizálással? Körülbelül a felénél. Hány esetben sikerült? Csak Vikinél. Hozzá kell tennem, hogy egy pár éve már nem is akarom, hogy valósággá váljanak az álmok. Maradjanak meg csak a képzelet szintjén. Ennek legfőbb oka valószínűleg a sikertelenség érzése, a kudarc feldolgozásában ugyanis nem jeleskedem. Ami mégis néhányszor elgondolkoztat ezzel kapcsolatban, hogyha a külső tényezőket egy picit félretesszük, egy férfi hogyan tud vonzó alternatívát kínálni egy lánynak. Mitől lehetne érdekes vagy izgalmas számukra?  Mindig szerettem volna különleges lenni, vagy valami maradandót alkotni, ami miatt azután is emlékeznek rám, ha már nem leszek. Nem vagyok különleges és ezért sem érzem azt, hogy bármivel le tudnék nyűgözni bárkit. A középszerűséget nehéz elfogadni. Először kapálózol ellene, harcolsz, aztán beletörődsz, majd végül kiköpöd, mint egy jó hegyes csulát, bár attól még a lelkedben ott marad.  Jó persze azt is tudom, hogy nem vagyok hülye gyerek, néha talán még intelligensnek is mondanak, lehet, hogy éppen ezért válik nehézzé egy kapcsolat kialakítása. Azt szokták mondani, hogy túl válogatós, túl igényes vagyok, magasak az elvárásaim, Jorge Bucay argentin pszichológus szerint a szerelemben mindenki önmagát keresi, a leendő partnerében pedig elsősorban saját magát szeretné viszontlátni. Először elvetettem a gondolatot, aztán többször ízlelgettem, visszatértem rá, nem hagyott nyugodni és végül is arra jutottam, hogy tulajdonképpen Vikiben is valahol magamat kerestem. Azokat a jellemvonásokat, amiben hasonlítottunk, az érdeklődésünkben felfedezett közös pontokat, a nyitottságot a világ felé, a toleranciát és persze a rossz tulajdonságokat a depresszióra való hajlamot, a türelmetlenséget, a határok nélküli cinizmust. Ez magában hordozza azt a veszélyt, hogy a kelleténél jobban önzővé válsz és már le se szarod mi van a másikkal annyira el vagy telve magaddal, azzal amit viszontlátsz, vagy viszont szeretnél látni. Egy normális világban, egy normális társadalomban nem hiszem, hogy túlzott igényességet vagy nagy elvárást jelentene, hogy olyan lányt találj, akivel lehet beszélgetni, akivel közös programokat tudsz kialakítani és akivel esetleg el tudod képzelni, hogy még húsz év múlva is szóba állj és ne csak éljetek egymás mellett a valamikor létező összhang legkisebb látszata nélkül. A hangsúly a normálison van, mert a tendenciák, azok a példák, amiket látok, nem ezt mutatják. Persze lehet, hogy csak vak vagyok.

Mindig a nő választ. Kőbe véshető alaptézis és jó nagy közhelyfőzelék, megint felrúgtam a mellettem lévő bográcsot, de nem tudok szabadulni ettől a gondolattól. Próbálkozhatsz te agyba-főbe, lehozhatod neki a csillagokat az égről, ígérgethetsz neki Paradicsomot és Édenkertet, ha nem kellesz neki, ha nem téged akar. A választás viszont felelősséggel is jár és ezt egy nőnek illik tudnia. Ha választ, akkor jelezzen. Mutasson érdeklődést, láttassa, hogy nem közömbös az irányodban, hiszen akkor te is el tudsz indulni, te is tudsz kezdeményezni. Nem kell teljesen kitárulkozni, lehet, sőt titokzatosnak is kell maradni, de a fiúnak mégiscsak szükséges azt érezni, hogy van esélye arra, hogy meghódítsa a lányt. Minden jel arra mutat azonban, hogy ez egy idealizált kép, ma kétségtelenül nem működőképes. A direkt utalások, az egyértelmű célozgatások, a szexre ácsingózás korszakát éljük. Mindenki dugni akar mindenkivel, így lesz ez egy monstre grupen érzelmek és értelem nélkül. Talán azt sem tudom, hogy kell udvarolni egy lánynak, de ha véletlenül rászánom magam valamiféle kezdeményezésre, akkor visszautasításokban nincsen hiány. Egyszer például az egyik szórakozóhelyen észrevettem egy szép lányt. Fel is álltam a helyemről, elindultam felé, de már a kezével jelezte, hogy esélyem sincs nála, üljek szépen vissza. Aztán a következő alkalommal a fülébe súgtam egy csajnak, hogy „olyan gyönyörű vagy!” Nem fogják kitalálni a választ: „Na menj te a faszba!” Kibaszott Woody Allennek éreztem magam egy pillanatra, földre vitt a mondat, talán már rám is számoltak, közel kerültem a kiütéshez. Mindenre számítottam, de erre nem. Készséggel elismerem, hogy sablonos volt a kezdés, de az ilyen formán történő elutasítás azért kicsit fájt. Azt sem tudom igazán mit akartam ezzel, hiszen a második lépésnél úgyis inába szállt volna a bátorságom.

Bezárkóztam, kiábrándulttá egyúttal lemondóvá váltam és ez a fajta apátia mintha megölte volna az érzéseimet is. Pedig annyira vágyunk az érzelmekre, az érintésre, egy ölelésre, aztán ha ott vagyunk a kapujában, toporgunk, megijedünk, nehezen akarjuk átélni. Egy idő után ugyanis könnyű megszokni azt, hogy nincs senkid, hogy senkivel nem kell egyeztetned, mit csinálsz, hova mész, mivel töltöd a szabadidőd. Ugyanakkor, nincs aki mellett elaludj és nincs senki, aki mellett felébredsz, viszont nem válik semmi egyhangúvá, monotonná, nincsen rutin és jól bevált minta, nem kell azon gondolkoznod hogyan dobj fel egy éppen mélyponton lévő kapcsolatot és nincsen meg a szakításból eredő mérhetetlen fájdalom sem. Nincsenek azonban a férfi-nő viszonyból eredő izgalmas beszélgetések sem, nincsenek közös programok és közös élmények. Olyan kétélű a szerelem is, mint egy kapcsolat: benne is szeretnél lenni és kívül is akarsz maradni. Jó, ha veled van, viszont az is jó, ha nincs. Nehéz ezt megmagyarázni, de nem is szükséges, megint túlságosan ráfeszülök erre a kérdésre, végül is kevés dolognak van igazán értelme, az életnek legkevésbé, miért pont ennek lenne. Éppen ezért talán jó volna újra szerelmesnek lenni vagy érezni valami olyasfélét valaki iránt. Még ha fáj, akkor is, még ha éget, akkor is, még ha olykor összetör, akkor is, még ha értelmetlen, akkor is. Maradjon ez a konklúzió, még ha elcsépelt, akkor is, meg persze az, hogy mégiscsak köpni kell pü.

Úristen, elbóbiskoltam annyira, hogy majdnem kifolyt a nyál a számból, mint egy szaros gyereknek. Hol vagyok? Egészen biztosan túlhaladtam már azon a megállón, ahol le kellett volna szállnom. Hát persze a Közvágóhíd következik, végállomás. Bassza meg, újratervezés. Rápillantok az órámra, negyed hat. Egy negyedóra még visszaérek, a 9-es busszal már csak két megálló, hatra még ezzel a váratlan kitérővel is ott leszek Danikánál, úgyis, hogy egy boltba be kell szaladnom némi ellátmányért, de így sem fogok késni. Még most sem hiszem el, életemben nem aludtam el még tömegközlekedésen. Egyszer mindent el kell kezdeni. Nini egy közhely! Az a baj, hogy van ott még ahonnan ez jött. Azért megtapogatom a zsebeimet, hogy mindenem megvan –e, Pesten ezt sosem lehet tudni, hiába tettek már egy párszor rendet ebben a városban. Legalábbis szavak szintjén.