Az MSZP pécsi kampányrendezvényén Karácsony Gergely erőteljes kritikákkal illette, hova vezetett közel nyolc évnyi Orbán-uralom. Ezen állításait vizsgálom meg az alábbiakban – és teszek hozzá sajátokat.

                Az Orbán-kormány kilenc százalékra mérsékelte a társasági adó mértékét, amivel a multinacionális nagyvállalatoknak kedvez. Korábban az 500 millió feletti rész után 19 százalékos társasági adót kellett fizetni (alatta 10%). Nem nehéz belátni, ez a lépés a magyar KKV-k relatív pozícióját rontja, a multikét erősíti. A retorikában folyamatosan a multinacionális nagytőke ellen felszólaló, a magyar érdekekért mindenkor kiálló Orbán-kormány álságossága gyorsan kiderülhet tehát. Természetesen interpretálható ez így is: „a csökkentés tovább javítja e téren az adórendszer versenyképességét” – ahogy egy MNB-tanulmány azt is meg is teszi és nyilván egy nagyon komplex kérdésről van szó, nem olyan egyszerű a képlet, hogy magas társasági adó egyenlő igazságosság, alacsony társasági adó egyenlő aljasság. Mindazonáltal, a vállalatok adóterhe hazánkban a legalacsonyabb Európában. Franciaországban a 3,5 millió euró feletti rész után 36,6%-os adót kell fizetni, ez a skála másik vége. A szomszédos országoknál 25% (Ausztria), 19% (Csehország), 16% (Románia), 22% (Szlovákia), 18% (Ukrajna) a társasági adó. Azt is láthatjuk, milyen jelentős lépés volt a tíz százalékpontos csökkentés – 2014-ben csupán 800 vállalat „esett a felső marginális 19 százalékos adókulcs hatáskörébe, de ők fizették az összes adókötelezettség 60 százalékát”.

Forrás: 24.hu

                A szocialista kormányzat 2002-ben adómentessé tetté a minimálbért, 2009-től ez megszűnt, ám az adójóváírás intézményének köszönhetően alig változott a minimálbéresek helyzete. Ezt az Orbán-kormány megszüntette, ma mindenki egységesen adózik (15%). Bár tény, hogy az Orbán-kormány folyamatosan emeli a minimálbért, mégis igaz: a fizetések medián értéke kb. nettó 150-160 ezer forint. Vagyis: minden második munkavállaló kevesebbet keres ennél az összegnél. Az OECD 2016-os adatai szerint az euróban kifejezett bruttó éves átlagbér Magyarországon (a német szinthez viszonyítva) 2010-ben 29,7% volt, 2015-ben már csak 25,1%. Természetesen, ha megnézzük, hány százalékkal kapnak többet a magyarok ma (2010-hez képest), egyértelműen nagyobb az emelkedés, mint a németek esetében – ahol egy magas bázisról nehéz az előrelépés, a reálbérek alapvetően stagnálnak Nyugat-Európában. Nominálisan biztatók lehetnek a számok, de ha megnézzük, régiós versenytársaink milyen GDP- és bérnövekedést mutattak be, azonnal látszik: közel sem vagyunk Európa élén.

                Bár Karácsony nem beszélt róla, a születéskor várható átlagos élettartam 4,7 évvel kevesebb hazánkban, mint az EU-s átlag. Különösen megdöbbentő a férfiak 72,4-es értéke, csak a legszegényebb, legelmaradottabb EU-tagokat előzzük meg. A népesség eltartottsági rátája eközben rekordot döntött, 2017 nyarán elérte az ötven százalékot.

                Orbán Viktor legyőzendő ellenségként beszélt az államadósságról korábban. Bár a kormánypropaganda előszeretettel zengi az „államadósság folyamatosan csökken” kezdetű hazugságot, attól még hazugság marad. A szocialisták ámokfutása és a gazdasági világválság hatására GDP-arányosan 80 százalék felé ment 2010-re az adósságállományunk. Kb. 3000 milliárd forintnyi magánnyugdíj-megtakarítás jelentős része ment adósságtörlesztésre, és ha minden igaz, tavasszal kb. 75-76%-on áll majd a magyar államadósság. Ugyanis elbuktuk az elszámolási vitát, így az Eximbank-hiteleket is figyelembe kell venni, ez bő 2 százalékponttal dobja meg az adósságrátát. Hol van még Paks II és a kínai vasútprojekt?! Bár Orbán jelezte, hogy valóban csupán GDP-arányosan csökken az adósság, mint láthattuk, ezen a téren is rosszul állunk. Nominálisan pedig rettenetesen: kb. hétezer milliárd forintos emelkedést láthatunk Orbán hatalomra jutása óta, ami több mint 30%. A paksi és kínai hitelek visszafizetése meghaladhatja az ország teherbíró képességét a következő évtizedekben, és ami fontos: gúzsba köti a lehetséges új kormányt, kormányokat. Ám Orbán itt sem árult zsákbamacskát: a kétharmados győzelem után jelezte, szeretné, ha gazdaságilag megkötné a kezét a következő kormányoknak – több évtizedre.

                A magyar GDP 7,1 százalékát költjük egészségügyre (eltérő módszertanok, eltérő bemeneti számokkal eltérő eredményeket hoznak, így most egy kb. 10 hónapos KSH-jelentésre alapoztam), az EU-átlag 9,9%. Általánosságban elmondható, hogy jelentős forrásokat vont ki az Orbán-kormány 2010 után az egészségügyből és az oktatásból, amit aztán kb. 2014-15 óta fokozatosan „visszapakolt” a rendszerbe. A strukturális reformokat azonban vagy el sem kezdték, vagy elkezdték, megvalósították, részben visszakoztak (Klebelsberg Központ). Az önkormányzatokból elvették ezen területeket, az orbáni elgondolás tökéletesen szembemegy mindazzal, amit 2017-ben Európa boldogabbik felén gondolnak, vallanak (szubszidiaritás, decentralizáció). A problémák egyre jelentkeznek, a feszültségek nőnek, de a tiltakozások mindig megrekednek egy bizonyos ponton, hisz naivan vagy álnaivan eleinte nem néznek szembe azzal: ha valódi változásokat akarnak, ahhoz előbb politikai változásra van szükség, vagyis az Orbán-kormány megbuktatására

                Mindeközben a klientúraépítés fokozottan és olajozottan zajlik – még a Simicska-időket is meghaladja. Ha volt is némi tartás, gátlás Orbánban és csapatában, legkésőbb 2014 tavaszára az is eltűnt. A politika iránt érdeklődő, kormánykritikus tömegek mindenképpen ellenzik a kormányzati szinte emelt bűnözést, aktívan vagy inkább passzívan tiltakoznak is, ám új választói rétegeket ezzel a témával biztosan nem lehet bevonni a politikába. A Fidesz-tábor pedig összezár, egymás közt úgy magyarázzák: olyan nincs, hogy ne járjon előny ismerősöknek, barátoknak, természetes, hogy a kormányfő úr bennük bízik, ez tökéletesen rendben is van, ráadásul például Mészáros úr rendesen, tisztességgel meg is épít mindent, sőt, egyre sokasodó alkalmazottjait is mindig kifizeti. Ezzel együtt fontosnak vélem, hogy bár népszerű toposz, hogy a fideszeseket semmi sem tántorítja el, mégis érdemes némi distinkciót tenni. Valóban van egy jelentősebb mag, amely mindig kiáll Orbánért, de ahogy a közhangulat kormányellenes (CEU-ügy, kitiltási botrány), a kormánypártra szavazók tábora lecsökken – akár többszázezer fővel. Figyelembe véve azt, hogy kb. hatszázezer fővel kevesebben fognak Orbánra szavazni április 8-án, mint 2010-ben, nem lehet kérdés: lenne lehetőség – még ezen körülmények között is – kormányváltásra, de ahhoz valami olyanra van szükség az ellenzéki térfélen, ami nem fog bekövetkezni (koordinált jelöltállítás 106 körzetben, a Jobbikkal együtt).

                Nagy kérdés, hogy hajlandó lesz-e a Jobbiktól a Momentumon át az LMP-n keresztül az MSZP-el záródó sor úgy cselekedni, ahogy beszélnek. Azaz: hiába beszélnek diktatúráról, hiába vádolják önkényuralom kiépítésével Orbánt, mégsem hoznak valódi áldozatokat a kormányváltás érdekében. Nincsenek könnyű helyzetben, de ez nem mentesíti őket a történelmi felelősség alól. Ha 2018 áprilisában legalább száz mandátumot szerez a Fidesz-KDNP, a következő négy évet olyan intézkedésekre használhatják fel, amelyeknek beláthatatlan következményei lesznek az ország számára. Talán még három éve sem gondoltuk, hogy oda süllyed a közbeszéd, ahol most vagyunk. Viszkető tenyerek, önérdekükben jogosan eljáró őcsényiek, eltakarítandó álcivilek, ellenzéki hazaárulók, Soros-terv, Bajorország végvári kapitánya, Európa megmentője, Nyugatról hazánkba menekülők tömegei, agresszív, anarchista ellenzék – nagyjából ezek a „gondolatok” jelennek ma meg a Fidesz sajtótájékoztatóin, vagy éppen a Karc FM Paláver című műsorában. A józan többség beavatkozhat – még nem késő.