Régen, hajdanában-danában egy Fábry Sándor nevű humorista képes volt arra, hogy megnevettessen egy országot. Vele született készsége révén érezte a poentírozást, válogatott szófordulatai bővelkedtek ívekben és dinamikában, filmgyári dramaturgként és forgatókönyvíróként rengeteg sztorit szippantott magába, amit ügyesen, frappánsan tudott előadni, kiegészítve a gyerekkori élményeivel, tapasztalataival, amin már a jelenkori stand-uposok is előszeretettel rugóznak. Persze nem mindenki volt oda érte, az túl szép lenne, sőt nem is jelenthet sok jót, hiszen az már gyanús, ha valakit eszeveszetten ajnároznak és még azt a vizet is áhítattal szürcsölik, amiben előtte az ember a koszos és büdös talpát mossa. Azonban Fábry tehetségét még azok sem igen kérdőjelezték meg, akik egyébként hideglelést kaptak tőle. Ahogy az lenni szokott, beindult a szekér, a Rádiókabaré visszatérő szóvivője lett, ami akkor a 90-es évek elején, közvetlenül a rendszerváltoztatás eufórikus öröme után rangot jelentett, hiszen konkurencia hiányában a leghallgatottabb adások egyike volt, a Hócipőnél állandó rovattal jelentkezett, majd mivel mások is meglátták benne a fényt és a ragyogó kvalitásokat Esti Showder Fábry Sándorral címen indíthatott egy showműsort a közszolgálati csatornán, ami rövidesen átvándorolt az RTL Klubra. Fábry már akkor sem volt a kérdezés nagymestere, de az egója továbbra is az egeket mardosta és hangulatteremtésben is kitűnőre vizsgázott, ami miatt azt is elnézték neki, hogy a vendégeket sokszor csak biodíszletként kezelte, beléjük fojtotta a szót, rendszeresen előtérbe helyezte magát, élvezettel majomkodott, a lényeg viszont, hogy jól csinálta. Vagy legalábbis lehetett röhögni rajta.

A magyar mentalitásnak egyik sarkalatos pontja és egyúttal jellegzetessége, hogy a sikerek következtében a nép által pajzson cipelt sztárral elszalad a ló. Fábry is aláállt a szentelt víznek, esze ágában sem volt menekülni előle. Mivel kimagasló nézettséget produkált, egyre hangosabb lett és átszellemülten, buzgó hevülettel kezdett politizálni. Először vadliberálisként még óvatosabban, egy ilyen társaságban fedezte fel a bazitai Darth Vader, vagyis Verebes, mivel azonban a kedvencei összeálltak az általa gyűlölt egykor volt komcsikkal, váltott. Hangnemet is. A mostani kormánypárt harcos szekértolója lett. Önmagában ezzel nem is volna gond, hiszen a vélemény szabad, jogában áll elmondani, az egyenes gerinc pedig manapság sem divat és soha nem is lesz az. Szóval Fábry nem rejtette véka alá a nézeteit, politikai megnyilvánulásai végett olyanokkal is összekapott, akikkel azelőtt heves smárcsatákat folytatott, csaknem hasonlókat, mint Kádár és Brezsnyev egykoron. A kiállása példaértékű volt, azt meg felejtsük el, hogy a szülőfészekbe piszkítani, hát hogy ne mondjuk nem túlzottan elegáns dolog. Ami miatt mégsem tett ez jót Fábrynak, hogy ezzel együtt a humorát is valahol a csatározások és acsarkodások közepén hagyta. Aztán amikor az övéi hat éve megkaparintották a hatalmat, nem volt tovább maradása a liberálisnak vélt kereskedelmi tévénél, hazatalált kóbor szíve és súlyos milliókért megvetette a lábát a közszolgálati csatornán, először az M1-en, majd amikor felállt a hírhamisító, állami propagandagépezet, átköltözött a szomszédba, a Dunára. Kíváncsiak voltunk, hogy a régi önmagát árnyékokban is ritkán idéző Fábry vajon most hogyan szuperál. Nos, ha egy szóval kéne jellemezni: öregesen. De nagyon.

Az animált főcím után egy átkosban korszerűnek számító gangos ház kissé csiricsáré makettjének belsejébe csöppenünk, aminek plázákban használatos forgóajtóján várjuk a majdan érkező vendégeket. Nem mondanánk ízléstelennek, azonban mintha kilógna az összképből, kakukktojásnak tűnik. Tüstént megjelenik a showman és egy körülbelül tízpercnyi hosszúságú nyitó monológra számítunk, anekdotázással, némi politikai csipkelődéssel, amolyan fábrysan. No ezt várhattuk volna holnap reggelig. Fábry gratulál Nemes Jelesnek a Saul Oscar-díjáért, elmélkedik a többi magyar díjazottról, elmondja azt, hogy Rófusz Ferenc helyett annak idején Dósai elvtárs vette át a díjat, ami szakállas történet, százezerszer megírták már, csipkedi a Mephistot, hogy az végül is javarészt német produkció volt, majd egy kisebb nyelvcsapással célozgat arra, hogy a Magyar Filmalap teljes mellszélességgel a Saul mögött állt. Elfelejti azt az egyszerű tényt, hogy annak a szervezetnek az a dolga, erre kapta a megbízását és így osztogathatja a közpénzt. Az alkotók érdeme az, ha jó helyre megy. Ezután ledoktoráltatja a közönséget egyháztörténetből, Kirill moszkvai pátriárka és Ferenc pápa találkozása okán és azon mereng, hogy milyen élmény lehetett volna, ha a pamutmelegítős Fidel Castroval lefotózzák őket. Ennyire futja. Poén nincs, bár a nézők – akik között decens Demokrata olvasó idős házaspárt ugyanúgy felfedezhetünk, mint csokra, vagy nokra hajtó fiatal szerelmeseket – egy részének arcáról osztatlan vigyor sugárzik, amit inkább betudunk egy jóízű vacsorát követő desszert gyanánt elfogyasztott füves sütinek, mint Fábry hervasztó, bágyadt és reszketeg humorérzékének. A lassan szövődő pókhálót csak az a Zubin Mehtát megszégyenítő karmester rázza szét némileg, aki minden mondat után heves karlengetéssel jelez zenekarának, hogy nyomjanak egy taktust, hangsúlyt adva a műsorvezető sótlanságának.

Fábry enervált, poros, nemhogy szórakoztatni nem képes, még arra sem veszi a fáradtságot, hogy a figyelmünket lekösse. A hitelességére sem sokat ad, mert ugyan nem várjuk tőle, hogy egy hegyes csulával nem túl kultúrált módon leköpje az ország miniszterelnökének fényképét, vagy egy szál bigusban futkorászva késztesse megrökönyödésre a közönségét, hiszen ezekre már volt precedens a múltban. Mindössze azt óhajtanánk, hogy húzgálja egy kicsit az oroszlán bajuszát, lépkedjen egy kicsit a sárban, mert mocsarat most is találhatna maga körül, ha nagyon akarna. Azonban nem bántja a kenyéradó gazdáját, pedig - mivel műveltségét, fölényes lexikai tudását dőreség lenne megkérdőjeleznünk - tudhatná, hogy a királyok udvari bolondjai sem csak az ellenfeleket revolverezték, hanem a saját uraikat is csipkedték néhanap. Inkább behívja Schlosser Attila kutya-hendlert, meg vele együtt egy egész falkát, Malackával és Pulikával, meg egy dobermannal, akinek Fábry élveteg fejjel nyúlkál a szájába, megvizsgálva szabályos fogsorát. Schlosser érdekes figurának tűnik, de egyrészt nincs ideje kibontakozni, mert egy stúdióban kell bemutatni hogyan futtatja a kutyákat, másrészt keze, lába, szája reszket, feltűnő kameraláza van. Még így is izgalmas elem lehetne belőle, hiszen kutyákkal és gyerekkel szinte mindent el lehet adni, ha kimennének a szabadba, de ott benn ez mindössze állatkínzásnak hat és időhúzó momentumnak

A házigazda egyfajta kultúrmisszióra hajló igényét becsben tartjuk és értékeljük is, Ránki Dezső és Klukon Edit zongoraművészek és házastársak meghívása e célt szolgálná. Fábry továbbra sem tud kérdezni, hosszú mondatokban monologizál és inkább adomázik arról, hogy őt Ránki egy melegítőben fogadta az otthonában, ha már a frakkja pont nem volt kéznél, minthogy érdekfeszítően egy pár percben elcsevegjen velük. Az előre lebeszélt sztorik valószínűleg viccesek voltak, amikor megtörténtek, de így elmondva meglehetősen laposnak hatnak. Klukon szinte meg sem szólal, Fábry meg azon lelkesedik be a legjobban, hogy Ránkitól mennyi könyvet foglaltak le a vámosok az átkosban. Amikor pedig más nem jut az eszébe, hirtelen előzmény nélkül kérdez a gyerekekről. Nincs ebben semmi tematika, csapongó, felszínes és annyira érdektelen, hogy kis híján félrecsúszik a fejünk a párnán. Nem járunk jobban a Trokán lányokkal, Annával és Nórával sem, akik ugyan helyesek, szépek, aranyosak és úgy járnak-kelnek az életben, mint a sziámi ikrek, de ezen túlmenően semmi újat nem tudunk meg rólunk. Fábry annyival irányítja a beszélgetést, hogy az interjúalany sztorizgatása közben egyfolytában azt rebegi, hogy: „igen, igen”, mintha sürgetné a befejezést, talán érzi, hogy kínos, mielőbb véget akarna vetni a vergődésnek, hogy aztán szaporán benyújtsa a számlát. Makk Károlyt mindig jó látni, különösen, hogy kilencven éves korát meghazudtolóan friss szellemileg és fizikailag egyaránt, de nála sem terjeszkedünk túl annál, hogy mi volt régen Aczél elvtárssal és Dósai elvtárssal. A házigazda ugyanis legfőképpen erre kíváncsi, mert menthetetlenül ott ragadt az átkosban. Lehet, hogy a háta közepére kívánja, mégis úgy nosztalgiázik, mint az Aranyprotkó Nyugdíjasotthon idős lakói délutáni uzsonnázgatás közben.

Még muzsikál egyet a Balkán Fanatik, majd Fábry az aszott „Kezeket a paplan fölé” kezdetű tirádájával berekeszti ezt az elfonnyadt nebáncsvirágot, amit még meglehetősen nagyképűen show-nak nevez. Amerikában valószínűleg kínjukban röhögnének ezen, vagy egyetemeken mutogatnák elrettentés céljából, más országokban pedig levennék a műsorról, vagy a házigazda jelezné, hogy hát eljárt felette az idő, mert nem tudja túltenni magát a múlton, a jelen nem érdekli, olykor brekeg, mint a béka, az „ööö”-zést csúcsra járatja, a vendégeket nem képes előtérbe helyezni és szórakoztatni is elfelejtett. Amit az is ékesen bizonyít, hogy az este egyetlen ütősebb poénját Boncz Gézától csente. Fábry nem gondolja ezt. Szomorú. Irigységnek még a látszatát is kerülve azt azért megkérdeznénk, hogy miért dolgozik ezen a produktumon legalább hét író, amikor ennek az adásnak a vázlatát Janika és Valika gond nélkül összehozzák az iskolapadban egy fogalmazás keretében. Fábry Sándor műsorának egyetlen konklúziója maradt számunkra: nem szabad megöregedni. Vagy legalábbis; így semmiképp.

Fábry Duna TV 2016. március 24. 20.35-21.50