2016. jan 15.

A visszatérő - filmkritika

írta: frími
A visszatérő - filmkritika

Az emberi természet már csak olyan, hogyha túl sok elismerés vagy díj éri, akkor hirtelen megittasodik önnön tehetségétől, művészi elhivatottságától, hasra esik a saját árnyékától, elhiszi, hogy neki mindent szabad. Ekkor történik az, hogy egy mámoros, megrészegült pillanatában azt képzeli, hogy innentől fogva már nem eresztheti el a markából a nehezen kikapart gesztenyét, ezért állandóan újabb és újabb babérokra hajt és az összes munkájának célja az alkotói nagyságának megsüvegelése kell, hogy legyen. Legutóbb Tarantino esett bele abba a csapdába, amibe most Alejandro González Inárritu is csukafejest ugrott. A mexikói rendezőt nem a Birdman dobta fel a filmes térképre, hiszen a Bábellel, a 21 grammal és a Korcs szerelmekkel már szakmai berkekben és a közönség egy bizonyos részénél ismertséget szerzett magának, inkább csak ahhoz segítette hozzá, hogy széles körben tudatosuljon a neve és az Oscar persze teljesítette ezen óhaját. Ettől még a sarki pék nem biztos, hogy ingyen adta neki a kiflit, de a szoborral a zsebében könnyebben felhívhatta DiCapriot és mondhatta neki, hogy most csinál egy olyan mozit, amiben fizikailag teljesen leamortizálja, koszos és büdös lesz, megtépi egy medve, sárban, vérben, izzadtságban fog fetrengeni, de ennek fejében garantálja, hogy toronymagas esélyesként a színésznek is hatalmas lehetőséget nyújt a megdicsőülés eme formájának átélésére. És DiCaprionak nem kellett különösebben rimánkodnia sem, mert van egy olyan érzésünk, látva és tapasztalva a forgatókönyvek kiválasztása terén folytatott állhatatos munkásságát, hogy évek óta ácsingózik arra, hogy ott parádézzon a pódiumon a kopasz bácsit szorongatva. És azt is hozzátehetjük a tisztesség kedvéért, hogy nagyon is rászolgált már. Csak nem pont A visszatérőért.

a_visszatero1.jpg

Ez a film ugyanis egy szimpla bosszú történet, éppen olyan, amilyenekkel Steven Seagal vagy Jean Claude van Damme örvendeztetett meg bennünket a videotékák legalsó polcain, azzal a különbséggel, hogy nekik nem volt annyi művészi ambíció a tarsolyukban, hogy amikor péppé vernek egy fejet vagy kinyírnak egy rossz fiút azt impozáns látványvilágba, ködös, szimbolikus látomásokba és szürreális álomképekbe csomagolják.  Nekik elég volt egy kitépett nyelv vagy egy vérben tocsogó fej. Innáritu viszont nem elégszik meg ennyivel. Az ő elképzeléseiben az emberi akaratot, a túlélést, az életért folytatott küzdelmet két és fél órában kell megmutatni, végtelen mennyiségű, nagy totálban kimerevített tájképpel, amiben például bogarak tobzódnak egy sziklakürtön vagy olvadnak a jégcsapok esetleg rügyeznek a fák. Ennek keretét pedig egy Survivor nevű valóságshow adja, amelyben az a cél, hogy még akkor is küszködjön az ember a fennmaradásért, a létéért, ha átharapták a torkát, ha lezúgott egy hegyoldalról, ha már alig tud járni, ha csak nyers halacskával tud táplálkozni, ha folyamatosan a démonaival viaskodik és akkor is ha már fél lábbal a sír szélén áll.

Itt jönne persze az a közbevetés, az az adu, hogy az események alapja igaz történet. Valóban, jelentősen kiszínezve. Mert nehéz azt elhinni, hogy a halál torkában, az ember gondolataiban vagy álmaiban megjelenik a halott felesége, akinek a mellkasából egy madárka száll az ég felé, aki éppen, hogy nem csiripel. Aztán a következő látomásban a főhős találkozik a az élők sorából szintén eltávozott fiával és miközben arról fantáziál, hogy őt ölelgeti, valójában egy fát karol át töretlen lelkesedéssel és lehunyt szemekkel. Mit akarnak ezek a képsorok jelenteni? Minek a szimbolikáját képezik? Merthogy az egyszerű halandó ilyenkor elsősorban magára fókuszál, arra, hogy mit egyen, mit igyon azért, hogy életben maradjon és ne adja fel abban a helyzetben sem, amikor csak egy nüansznyi választja el attól, hogy kilehelje a lelkét. És akkor az ilyen öncélú, fellengzős, önmaguk szépségében hempergőző és elvont, senki által nem érthető képi metaforákban kiteljesedő művészieskedés csak egy olyan máz, ami inkább arról győz meg minket, hogy rendező koncepciója ezúttal a saját egojának felvirágoztatása volt, egy olyan főszereplővel kiegészítve, akinek most már díjat kell adni. Ennyi és semmi más.

a_visszatero2.jpg

Emmanuel Lubezki természetes fényben beállított képei minden kétséget kizáróan csodálatosak és bizonyosan meg is kapja ezért az operatőri munkáért a megérdemelt jutalmát, mert alázatosan kiszolgálja a rendező emelkedett vízióját. Azonban inkább megnéznénk ezeket a felvételeket a Nemzeti Múzeumban egy kiállítás keretében, úgy, hogy közben eltekintenénk az Inárritu által rápakolt feleslegtől, például a rendező és Mark L. Smith által összetákolt forgatókönyvtől. Az még önmagában nem okozna gondot, hogy kevés a dialógus, de attól már kerülget a gutaütés szele, hogy azok minősége a legrosszabb ponyvairodalomra hajaz, az itt megírt, Tom Hardy szájába adott monológ dögunalmas, a többi párbeszéd pedig sekélyes és semmitmondó. Ennél talán az is jobb lett volna, ha meg sem szólalnak. A cselekmények a zérusponthoz közelítenek, az elején van egy kis csetepaté egy tonnányi vérrel, meg a végén egy kisebb, ott már elég volt egy liternyi is. A közbülső rész pedig vizuális maszturbációba oltott poroszkálás, vonaglás Inárritu módra.

a_visszatero4.jpg

Merthogy Leonardo DiCaprio tényleg sokat mászik, kúszik, vonszolja a testét, hörög hozzá, közben harcol azzal, hogy a kicsöpögő fika ne a szájában találjon menedéket. Minden pikírt megjegyzést félretéve bámulatosan csinálja, akár a celebek a dzsungelben. És még meg is nehezítik a dolgát, hiszen amikor kihalássza a halat a vízből a mellette lobogó tűzben egy kicsit meg is pörkölhetné, finomabb lenne az úgy, de ő inkább elkezdi marcangolni, tépkedni és ezt anélkül teszi, hogy ott helyben maga alá piszkítana. Jó gyomra van, bár a következő adag tekintélyesebb vadhúsnál már majdnem a hóba okádik, az nagyobb kihívásnak bizonyul. Azt se feledjük, hogy a torkát és gégéjét rendesen megtépázta az a CGI maci, amelyiknek olyan darabos a mozgása, mint egy csípőficamos kacsának. Jó persze nem gágog, hanem nekiesik a főhősnek, ami tulajdonképpen még élethű is lehetne, ha nem három felvonásban történne. Támad, harapdálja, aztán otthagyja, megnézi a kicsinyeit, aztán megint nekiveselkedik, kap egy lövést, de ez nem tántorítja el, még egyszer próbálkozik és akkor a hegyoldalról látványosan legurulva, kimúlik. Na ez már a mese kategóriájába tartozik, ez a hozzáadott színezék, hiszen az sem igazán érthető, hogy miért nem szakítja szét azonnal a főhőst.  

a_visszatero5.jpg 

A visszatérőben Innáritu élteti az emberi kitartást, az akaraterőt, a szívósságot, a pokol legalsóbb bugyrain keresztül vezető túlélést, a bátorságot és elítéli a gyávaságot, a kicsinyességet, a gonoszságot és féltékenységet. Ez lenne az a soványnak tűnő, közhelyes mondanivaló, aminek oltárán feláldozza és sanyargatja DiCapriot. Minek? Amikor nem közöl semmi újat, az általánosságokon túl nem merészkedik, miközben az álommanó egyfolytában zaklatja a szemünket, az unalom pedig nagyobb dózisokban tör az ezer sebből vérző szervezetünkre. Mert a rendező nem csak végtelenül lassú, hanem olykor kifejezetten fárasztó is. DiCaprio helyében talán meggondoltuk volna, hogy Tom Hardy szerepét válasszuk. Csak egy kicsit át kellett volna íratni és nagyobb hangsúlyt fektetni rá. Azért sem ördögtől való ez a gondolat, mert Hardy így is lejátssza Leot bármelyik közös és nem közös jelenetében. Talán abból is képes egy kis tőkét kovácsolni, hogy nem rá esik az érdeklődés nagyobb szelete. Hihetetlenül szuggesztíven alakítja Fitzgerald figuráját, még az oly bugyuta monológjába is képes némi élt és életet csempészni, arról nem is beszélve, hogy minden cinikus, rosszindulatú gesztusa élmény. Hardy Oscar jelölése nem meglepő, már érett és még ha szentségtörésnek is tűnik, de jogosabb ez esetben, mint DiCaprioé. Két nagyobb szerep van még, ami kiemelésre érdemes. Domhnall Gleeson a Star Wars után, itt egy ügyetlenkedő, határozatlan, tutyimutyi, de alapvetően jó szándékú kapitányt formál meg némileg több színnel és árnyalattal, mint tette azt Az ébredő erőben gonosz tábornokként. Will Poulternek Bridger szerepében viszont nemigen jut más, mint a beszari tekintet. Ebben nincs kifogásolnivalónk, megoldja.

a_visszatero3.jpg

Nagy tétekben lehetett fogadni arra, hogy az Akadémia megszórja majd Oscar jelölésekkel A visszatérőt. Tizenkettőt dobtak neki. Az okulárés öregurak imádják a monumentalitást, a látványosságot, azt, amikor valaki az emberi gonoszsággal és a természet vad erejével szembeszállva diadalmaskodik. Mert egyesek szerint ez a nagybetűs művészet. Lehet. Szerintünk meg az is annak számít, ha valaki kisebb volumenekben ugyan, de érthetően, sallangok és beképzelt, önmagunk nagyságát igazoló elképzelések nélkül, úgy mesél el egy történetet, hogy annak esszenciája mélyen csapódik le bennünk és még talán olyan bölcsességekkel, okulnivalóval szolgál, amit nem csócsáltak meg százszor és ezerszer. A visszatérő nem ilyen. De lehet, hogy így is nyer. Nem ez lenne az Akadémia első tévedése. És nem is az utolsó.

4/10   

Szólj hozzá

kritika film amerikai dráma kaland Leonardo DiCaprio Tom Hardy The Revenant Will Poulter Domhnall Gleeson Alejandro González Inárritu Emmanuel Lubezki A visszatérő Mark L. Smith