Valószínűleg még egy gyermektervezési projekt részeként sem született meg az az űrhajós, aki majd valamikor – egyes kutatások szerint – a század végén, elmondhatja a Marsra lépés frappáns nyitómondatát. Neil Armstrong szüzséje foglalt, olyannyira, hogy már az óvódások is kívülről fújják egy kiadós uzsonna után, ha éppen nem böfögik el magukat: „Kis lépés ez egy embernek, de óriási ugrás az emberiségnek”. A tudomány ugat, a karaván pedig halad, a kutatók talán véletlenül, talán nem, pont a héten írták meg egy szaklapban, amit a NASA szakemberei is megerősítettek, hogy folyékony, sós víz van a Marson, ami ugyan nem bizonyít semmit, de lufinak kiváló és adhat egy plusz löketet ahhoz, hogy a vásznon keresztül elszabadítsuk a fantáziánkat, Andy Weir főhősének kalandozásai láttán. Azt meg még az unokáink sem biztos, hogy látni fogják, hogyan történik ez a valóságban. Szerencsére a képzeletünk sok mindent elbír.

A nézők és a kritikusok egyöntetűen a kukába száműzték azokat a filmeket, amik eddig e tárgykörben készültek. Brian de Palma Mars mentőakcióját és Antony Hoffman A vörös bolygó című filmjét még vasárnap délutáni gondűző gyanánt sem ajánlanánk senkinek, mert inkább a butaságok sokaságát hordozzák magukban, semmint a kellemes kikapcsolódást.

Ridley Scott-nál megosztóbb rendező kevés akad a filmipar fellegvárában. Van, amikor legszívesebben szíjat hasítanánk a hátából (GI Jane, Bor, mámor, Provance, Robin Hood, Prometheus és legutóbb az Exodus: Istenek és királyok), van, amikor egyszerűen csak a keblünkre ölelnénk (Trükkös fiúk, A hazugságok hálója, A sólyom végveszélyben). A három filmtörténeti szempontból is mérföldkőnek számító klasszikusért (A nyolcadik utas:  a Halál, Szárnyas fejvadász, Thelma és Louise) pedig akár meg is süvegelhetnénk. A Gladiátor Oscart kapott és bár jól eső érzéssel rúgnak bele sokan, pont a legnagyobb acsarkodók és köpködők nézték tátott szájjal a moziban, annak ellenére, hogy az egészből a fele sem volt igaz. Lehet, hogy inkább a háromnegyede. Scott tehát hektikus teljesítményre képes, most azonban még ő sem tudott luftot rúgni és ennek két nagy titka van, mégpedig az alapanyag és az abból készült forgatókönyv. Ez teljes mértékben fikció, de annak baromi jó.

Andy Weir: A marsi című munkája először e-book formátumban látott napvilágot, majd a váratlan siker után csapott le rá egy könyvkiadó és végül a nyomtatott kiadás felkerült a bestseller listákra is. A történet szerint egy Mars-expedíció tagjait eléri egy hatalmas homokvihar, melynek következtében az egyik űrhajós Mark Watney (Matt Damon) elsodródik a legénységtől és mivel nem ad életjelet magáról, a többiek abban a tudatban indulnak vissza a Földre, hogy társuk meghalt. Watney-nak viszont csak a jeladója megy tönkre, meg egy kisebb sérülést szerez, egyébiránt kutya baja sincsen. A következő expedíció azonban csak négy év múlva indul a Marsra, addig a botanikusnak ki kell találnia, hogyan maradjon életben, ebben az élettelen közegben.

Drew Goddard forgatókönyvíró tiszteletben tartja a könyv érdemeit és úgy kotyvaszt, hogy lenyesi ugyan az eredeti sztori vadhajtásait, feleslegesnek vélt mellékszálait, de ez nem  zavarja közben a történet ívét és humorát. Merthogy poénok vannak rendesen, amik jórészt Watney karakteréből, jórészt az átélt szituáció abszurditásából fakadnak. Olykor a műfaji besorolást tekintve el is bizonytalanodunk, ha egy tudományos-fantasztikus filmre jöttünk, akkor miért vigyorgunk sokszor, mint a tejbetök. Ez nem is lenne baj, ha az oldott hangulat nem venné el a dráma, az egyedüllétből eredő kiélezett pszichológiai helyzet élét. Watney karaktere ugyanis szinte semmit nem változik a Marson rekedt időszak alatt és ez elég hihetetlennek tűnik annak fényében, hogy még egy Wilson nevű strandröplabdája sem volt, mint Tom Hanksnek a Számkivetettben, csak egy rahedli szarból termesztett burgonyája. A főhős szórja a vicces aranyköpéseit, néha elérzékenyül, néha egy kicsit bosszankodik, de a személyiségéről mintha lepörögnének a magányból származó sebek. Fizikailag változik, lefogy, szakállat növeszt, de a lelke patyolattiszta marad.

Ridley Scott jól manőverezik a helyszínek között, a film első részében a NASA központja és a Mars kap kellő hangsúlyt, aztán fokozatosan, kisebb, majd egyre nagyobb léptekkel vonja be az expedíció legénységét, hogy aztán a végén úgy kapcsolja ezeket, mint egy körkapcsolásos sportközvetítésben. A direktor annak ellenére nem téveszt ritmust, hogy tulajdonképpen két nagyobb akciójelenetet vezényel le az elején és a végén, a közbülső időben pedig kimondottan jól megírt dialógusokkal tartja éber állapotban a néző figyelmét. Végre a tudományos szövegek nem a szokásos, sótlan blabla szintjén ténferegnek, érezni, hogy van némi alapjuk, amit sokszor humorba ágyaznak és ha véletlenül mégis áthágnak egy határt, akkor az egyik szereplő odaszól a másiknak, hogy mondja emberi nyelven, ami túl száraz. Még azt is megbocsátjuk Scottnak, hogy egy olyan idealista világképet fest le, ami egyszerűen nem létezik, jó lenne, de nincs. Az, hogy az amerikaiak és a kínaiak úgy összeboruljanak, mint a fejes káposzta egy ember életének megmentése miatt, hát az már több a fikciónál is.

A Mentőexpedíció tehát látványos, szórakoztató, olykor végletesen is az egy sci-fihez képest, olykor fordulatos, olykor a negédesség árnyéka vetül rá, de mindenképpen grandiózus alkotás. Akkor mégis mi a baj? Talán az, hogy egy csöppet sem eredeti. Szinte mindent láttunk már valahol, amit fegyverarzenálként itt Scott felmutat. Lehet a Gravitációban, lehet az Armageddonban, lehet máshol, de ebben a moziban tényleg nincs új a nap alatt. A másik gond, hogy a rendező egy csöppnyi kockázatot sem vállalt, a karaktereket Watney kivételével inkább csak felskiccelte, horzsolgatta, karcolgatta a felületet, de sem a NASA személyzeténél, sem a legénység tagjainál nem ásott mélyebbre. Nincsenek árnyalt egyéniségek és nincsenek emlékezetes momentumok. Jól néz ki, profin van összerakva, de valahogy kevéssé maradandó az élmény.

Matt Damont nem lehet elválasztani Mark Watney-tól. Ő az űrhajós. A kedves, vicces srác, aki nagy kihívás előtt áll, életben kell maradnia, de ezt is humorral, pozitív hozzáállással teljesíti. Nincs nagy érzelmi kilengés, van viszont természetesség és huncutság. Damon az egyik legemberibb színész Hollywoodban. Van három saját, egy nevelt lánya, egy szép felesége és még véletlenül sem jut eszébe az, ami régi harcos társának Ben Afflecknek, hogy félredugjon a babysiterrel. Matt Damon ezúttal is szeretnivaló. A többiek kisebb szeletet hasítanak a tortából, pedig annyi itt is a sztár, mint égen a csillag. Kicsit talán túl sok is. Jessica Chastain, Kristen Wiig, Jeff Daniels, Chiwetel Ejiofor, az egyre menőbb Michael Pena, Kate Mara szinte egymás elől veszik el a levegőt, de összességében jól teljesítenek. Külön ki kell emelni Sean Beant, aki végre nem valami intrikus, szemétládát visz, hanem egy becsületes, tisztességes igazgatót és Donald Glovert Rich Purnell szerepében, aki viszont, amikor megjelenik, ellopja a show-t a többiek elől.

Ridley Scott megcselekedte, amit meg kellett, feledtette legutóbbi csúfos kudarcát, amiben nem kis szerepük van az íróknak Andy Weirnek és Drew Goddard-nak, valamint a főszereplő Matt Damonnak. Nélkülük kevésbé működött volna ez a játék, így viszont mindenképpen megtekintésre ajánlott. Végül pedig a magyar címadónak adnánk egy jókora kokit – mostanában úgyis divatos -, hogy legközelebb ne nyúljon olyanhoz, amihez nem ért és ha nem tud jobbat, csak fordítsa le az eredeti címet magyarra. Mentőexpedíció: szánalmasan semmitmondó, nagyanyám kutyája szebbet vakkant. Pont.

7/10