Azt gondolná az ember némiképp naivul, vagy tudatlanul, hogy a mai Facebook-generáció már nem fecsérli az idejét olyan régimódi, elavult szórakozásformákra, mint a mozi. Inkább letölti a filmet otthon, vesz hozzá kólát, meg popcorn-t, amit a mikróban ki –és megpattogtat, aztán a barátaival, vagy egyedül nekilát a szobában, esetleg a nappaliban, ha anyuék nincsenek éppen odahaza. Olcsóbb, kényelmesebb, a mozi varázsa, hangulata, atmoszférája ilyenkor senkit nem érdekel. Főként, ha van egy olyan tévé, ami már egy kisebb vászonnak is megfelelne. Azonban a gyászjelentés és a temetés még korai, ha olyat kínálunk a folyton nyüzsgő és lázadó kamaszoknak, ami tetszhet nekik és amiért arra is képesek, hogy megtöltsék a vetítőtermeket. És akkor jöhet a kérdés, hogy mi is lehet a mágnesként funkcionáló sikerrecept? Rögtön rávághatjuk, hogy egy könyv. Persze nem akármilyen alapanyag, mert Kurt Vonnegut, vagy Jonathan Franzen szóba sem jöhet. Valami olyasmire van szükség, amire még a mai tinédzserek is ráharapnak, amiből egy csapásra bestsellert és minden toplistát vezető alkotást csinálnak. Ehhez pedig az kell, hogy róluk szóljon, hogy egyivásúak legyenek velük a főszereplők és persze az is, hogy legyen benne az, amire a hormonoktól bizsergetve és olykor már megtépázva alig várnak. Igen, ez a szerelem. Mert azzal jóformán mindent el lehet adni. Úgy meg főleg, ha orrvérzésig azt plántáljuk beléjük, hogy akit tizennyolc évesen megszeretsz, az elkísér a sírig is.

Ezért aztán nyugdíjas, perverz tatának, netalántán vén kukkolónak látszunk, amikor a kamaszkort bőven magunk mögött hagyva helyet foglalunk a Minden, minden című legújabb tinirománc vetítése előtt. Merthogy körülöttünk szinte nincs is más, csak fiatal lányka, esetleg annak a barátja, akik ábrándos tekintetekkel és sóvárgó érzelmekkel várják, hogy az, amit eddig rózsaszín szívecskékkel megpakolva elképzeltek a könyv olvasása közben, a film által valóságosnak tűnő és kézzelfogható távolságba kerülő vizuális élménnyé váljon bennük. És azt sem hallgathatjuk el, hogy a terem, ami más esetben foghíjas, akár egy futballstadion, az most zajos és majdnem tele van. Persze a történet előzetesen elénk rakott magvaiból hamar kisilabizáljuk, hogy a Minden, minden sem egy olyan csapáson indul el, ahol még senki nem járt előtte az irodalom és a filmművészet területén. Van ebben egy kis, vagy nagy adag Csillagainkban a hiba beütés, és innentől már nem is hat olyan rendhagyónak, meglepőnek a kimagaslónak számító érdeklődés. Arra viszont már az amerikai bevételi adatokat és a fogadtatást ismerve is mérget veszünk, hogy a Minden, minden hírneve és reputációja meg sem közelíti majd az előd megérdemelt, vagy túlbecsült – ízlés dolga – kultuszát. És ebben nyakig sáros az az elviselhetőség határáig szirupozott és néhol megmagyarázhatatlan rejtélyektől hemzsegő, logikai bakugrásokat sem nélkülöző koncepció, amely mentén ezt a feldolgozást alaposan leegyszerűsítették, egyszersmind elbaltázták. Így lett ez a Csillagainkban a hiba lebutított, értékelhető humortól megfosztott, mértéktelenül cukros verziója.

Az, hogy a Minden, minden egy divathullámot lovagol meg szédületes tempóban még nem is fájna annyira, ha tapasztalnánk valami próbálkozás félét abban a tekintetben, hogy más legyen, mint az a fajta könnyen elérhető népszerűség, amibe úton-útfélen belecsimpaszkodik. De még a látszatra sem ad, hiszen a lovag, az ifjú Don Juan olyan, mintha Ansel Elgort (Csillagainkban a hiba Augustusa) egészséges testvére lenne, félhosszú, zsíros lobonccal és hatvanas éveket megidéző, ízléstelen és végtelenül irritáló, fültövig érő pajesszal. A változatosság kedvéért lehetett volna a hősszerelmes nem egy jóképű hányinger, aki azonnali sóhajtásokat von maga után, hanem az a muksó, akitől, még ha első látásra nem is olvad a bugyi, de ha egy kicsit jobban megismerjük, már lehet benne valami. Mondjuk, kiderül, hogy van személyisége, egyénisége és érdeklődési köre, sőt családja és környezete is. Na, itt ezekből nem kell semmi, két-három elejtett megjegyzést leszámítva, ami a nem túl harmonikusan működő famíliára vonatkozik. Merthogy a srácnak és az őt alakító Nick Robinsonnak (A nyár királyai, Jurassic World) egyetlen jól meghatározható és kivehető feladata van, hogy bántóan buta szavakkal próbálja bűvkörébe hajtani azt a lányt, aki bizony beteg és emiatt nem csak hogy nem érintkezhetne vele, de egész életére be van zárva egy lakásba, elszeparálva a külvilágtól. Ez lenne az első bonyodalom, amit aztán még vagy kettő követ.

Az egyik egy olyan fordulat, ami a végkicsengés szempontjából döntő jelentőségű lehetne, ha nem lenne elkenve, elmismásolva és olyan alacsony rendűvé degradálva, hogy amennyiben nem lőnék el hatásvadász módon, akkor se történne semmi egetrengető, vagy különös. Stelle Meghie filmjének az a legfelismerhetőbb védjegye, hogy nem érdekli más, azon a szerelmen, vagy inkább gyerekes vonzalmon kívül, amit kisiskolás módszerekkel, a realitástól hétmérföldre elrugaszkodva, makulátlan illúziókkal táplálva mutat be. Sokan vádolták azzal a Csillagainkban a hibát annak idején, hogy túl felnőttes, merthogy tizenéves kamaszok nem beszélnek úgy, ahogy ott kommunikáltak egymással. Lehetett a kritikának valóságalapja, de a Minden, minden pont a másik véglet. Amit ugyanis ez a két fiatal levág beszélgetés címszó alatt, az sokkal inkább beilleszthető gügyögésnek, semmint olyan diskurzusnak, aminek lehet némi tartalma, értelme, vagy információanyaga. Szörnyű ovis színvonal, amiben nem találunk megjegyezhető érzelmeket a buja ácsingózáson és a folyamatosan merevedő szemeken felül. Nincsenek karakteres mellékszereplők, nincsen normálisan felépített történeti ív, csak egy olyan habcsókokkal kikövezett álomvilág van, amiben még a csúnyaságok is megszépülnek. Előbb, vagy utóbb.

Azt azért nem állíthatjuk, hogy a Minden, minden mondanivalójában szándékosan hamis lenne. Inkább kritikátlanul romantikus. Mert abban nincs vita közöttünk, hogy a szerelem, ha egyáltalán meg tudjuk fogalmazni, mi az, varázslatos és magasztos érzés, de a legritkább esetben olyan foltmentes, mint ahogy itt ábrázolva van. Azért olykor küzdeni és harcolni kell, az lemondásokkal, fájdalommal és nagyon sok konfliktussal jár, mire egyáltalán beteljesül. Ha beteljesül. A rendező együgyűségét azok fogják szeretni, akik hisznek abban, hogy a szerelem megúszható valamirevaló vita és nézeteltérés nélkül és ezáltal az olyan tiszta maradhat, mint a hó. Ezért sem biztos, hogy ez a film képes túlnőni egy korosztályon és más rétegeket elérni, ami a Csillagainkban a hibának, vagy az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című mozinak sikerült. Nick Robinsont csak azért sajnáljuk, mert A nyár királyai után ez súlyos visszalépés, a biodíszlet szerepe ugyanis cseppet sem megerőltető. Még egy statisztának sem. Amandla Stenberg korban majdnem stimmel, szépségben is helyt áll, tehetségben pedig messze van attól, hogy Shailene Woodley, vagy Olivia Cooke nyomába érjen. Egyelőre. Kétségtelenül csodás pár ők ketten, egy kilúgozott, kiherélt buborék univerzum mesebeli termékei.

A Minden, minden másolat. Nem a legjobb fajtából. Középszerű tévéfilm, amiben annyi arcközeli van, hogy már szédelgünk az alapozó illatától. Nem sok hiteles momentumot tartalmaz és igazán nem akarunk vészmadárkodni, de az a kamasz, aki ezek alapján ábrándozik és képzelődik a nagy –és nyolcbetűs érzelemről és azt gondolja, neki sikerülhet ilyen köntösben és kivitelezésben, nagy eséllyel pofára fog esni. Persze előfordulhat, hogy átcsúszik a rostán. Akkor viszont a kedvence lehet.

5/10