Hogy mit jelent egy háború? Talán még átélnünk sem kell ahhoz, hogy tudjuk, felfoghatatlan károkat, sebeket, pusztítást és rombolást, értelmetlen halálokat, szenvedést, amelyek kíméletlen és reménytelen forgatagában még egy pillanatra sem látszódik az újrakezdés, vagy az újjászületés esélye. A káosz meggyőző erejéhez elég lehet az is, ha elolvassuk az ezekről szóló történelmi könyveket és írásokat, vagy az, ha beszélgetünk olyan szemtanúkkal, ismerősökkel, rokonokkal és családtagokkal, akik belülről szemlélve tapasztalhatták meg mindazt, amit a világ egy része, egyelőre távol tőlünk, nap, mint nap a bőrén érez. Mert az emberi természet már csak olyan nyughatatlan, kiszámíthatatlan fajta, hogy sokszor nem becsüli a béke súlyát és kegyelettel teli helyzetét és oktondi, értelmezhetetlen és legfőképpen vállalhatatlan célok mentén és érdekében könnyedén felrúgja azt. Ebben az elvakult, elborult, hatalom ittas és vérgőzös állapotban pedig senki és semmi nem számít csak a győzelemmel együtt járó uralkodni vágyás kétes diadala, amelyben végső soron nem bizonyosodik be más, minthogy az emberi élet mennyire törékeny, védtelen és kiszolgáltatott. Azoknak főleg, akik képtelenek felelősen átgondolni annak értékét és megismételhetetlenségét.

Christopher Nolan eddigi filmjeire és munkásságára fölösleges újabb dicshimnuszokat pazarolnunk. Nincs értelme a jelzők koptatásának, hiszen mindent elmond az, hogy az író-rendező még nem hibázott. Nemhogy nagyot, kicsit sem. Vannak jó és jobb, sőt egészen kitűnő alkotásai, gyengéről és középszerről véletlenül sem beszélhetünk. Nolannek egyetlen viszonyítási mércéje van: önmaga. Ezzel a zsenialitáshoz nagyon közel álló képességgel pedig akkor sem vállal olyan hű de nagy kockázatot, ha abba a műfajba kóstol bele, amibe már rajta kívül sokan bográcsoztak. Persze voltak olyanok, akik inkább csak kontárkodtak, de összességében azt hihetnénk, hogy háborúban, történelemben különlegeset, rendhagyót, vagy valami egészen mást szakítani már nem lehet. És ez alapvetően talán igaz is lehetne, ha nem Christopher Nolannek hívnák az illetőt. Merthogy a tehetség, a szakmai hozzáértés és professzionalitás még az agyontaposott úton is új és járatlan elágazást hozott. A Dunkirk ugyanis nem kizárólag hangulatban, látványban és feszültségteremtésben mutatkozik erősnek, káprázatosnak és idegtépőnek, hanem a belső érzületek kivetítésében, amelyekben nincs is különbség a túlélés iránti mérhetetlen vágy és a bátor, önmagát feláldozni kész hősiesség között.

A Dunkirkben nincsenek kiskapuk, föltupírozott mellékzöngék, mert Nolan filmje csak arra a mentőakcióra összpontosít és fókuszál, amelyben több százezer ember szerencsésen megmenekült a rá váró, biztosnak ígérkező halál elől. És ez a kőkeménynek, néhol merevnek és szenvtelennek, máskor lírainak és epikusnak tűnő lecsupaszított történeti mag és központi váz elégséges arra, hogy ezen keresztül érthetővé, kézzelfoghatóvá és végtelenül realisztikussá alakuljanak számunkra azok a lelki, emberi mozgatórugók, összefonódó sorsok, amelyeknek köszönhetően ez a kimenekítés nem vallott kudarcot. Az író-rendező nézőpontokat, személyeket és helyszíneket váltogat. Ott vagyunk a tengeren, a szárazföldön és a levegőben is. Egy olyan körkapcsolásban, ahol nincsen helye lényegtelen, figyelmet elvonó és tölteléknek ható mozzanatoknak, pusztán azoknak a tetteknek, eseményeknek, esetenként konfliktusoknak, amelyeknek az evakuálás szempontjából tétje és jelentősége van. És ezek hatásosságához, izgalmához, feszültségéhez és autentikusságához arra sincs szükség, hogy örökösen robbantgassanak, vagy folyamatosan vérben ázzunk és tapicskoljunk. Hiszen a különböző hozzáadott trükkök és mesterségesen előállított csiricsáré vizuális orgia nélkül is átérezzük a háború poklát, a fülsüketítő zajokat, a katonák félelmét, bizonytalanságát, pszichikai instabilitását és azt az idővel szembeni őrült rohanást, amelyek jellemezték a menekülés óráit és napjait.

A Nolan által megálmodott és Hoyte Van Hoytema irányításával megvalósított kamera beállításokon keresztül együtt lélegzünk, vagy éppen fuldoklunk azokkal a katonákkal, akik most elsősorban olyan emberek, akik óhajtják és akarják az életet. És ezért azok az ösztönök hajtják őket, amelyekben olykor ugyan még parázslik némi csapatszellem, de megbújik az az érzés is, amit úgy lehet a legjobban körülírni, hogy „csak én meneküljek meg, csak én éljem túl ezt a szörnyűséget”. Nolan dokumentumfilmeseket kenterbe verő ábrázolásmódjában az egyén, az individuum a személyes vágyain és rendeltetetésén túlmenően is alárendelődik a közösségnek. És egyúttal kiszolgáltatottá válik a bajtársainak, azoknak, akik evakuálhatják és persze azoknak is, akik meghatározzák az akció menetét és folyamatát. Ez a függőség pedig olyan érzéseket, érzelmeket, gondolatokat és cselekedeteket szül, amelyben hiába keressük a józanságot, a higgadtságot és a racionalitást, nem találjuk. Hiszen ezekben a szituációkban a legkevésbé azok vannak. Inkább félelem szülte agresszió, kétségbeesés és olyan lelkiállapotok, amelyek messze állnak a normálistól. És az is lehet, hogy már sohasem lesznek azok. Nolan ezekhez a túlfűtött emóciókhoz, kilengésekhez olyan helyzeteket teremt, amelyekben kicsúcsosodnak a különböző emberi magatartás formulák, amelyek kitűnően, érzékenyen és el nem ítélhető módon illusztrálják a csapdával egyenlő hátborzongató körülményeket.

Az akció pontos, érzelemdús, ugyanakkor sallangmentes szemléltetése bizonyos fokú áldozatokat kíván. Ezek lesznek azok a karakterek, akik epizód jelleggel erősítik az összhatást. Nolan azonban ebben sem akar teljes mértékig fukar lenni. Kiemel ugyanis szereplőket a közösből, akikhez olyan célokat és motivációkat párosít, amikkel nemcsak feszültséget növel, hanem azonosulási pontokat keres. A katonával például, aki az elejétől menekül tűzön-vízen át és aki úgy sodródik az eseményekkel, hogy közben egy percre sem adja fel reményét a túlélésre. Vagy azzal a hajóskapitánnyal, aki a fia elvesztése után az életét is kockára téve, mindent megtesz azokért, akiket még kimenthet. És persze ott van a repülős, aki akkor sem hagyja cserben a társait, amikor már érzi, hogy a saját épsége is veszélybe kerülhet. Nolannek pedig olyan színészek álltak a rendelkezésére, akik ezeket a talán aprónak számító, mégis valóságos és rendkívül fontos rezdüléseket tökéletesen érzékeltetik. Tom Hardy szinte csak a szemével játszik, mégis tisztán kivehetők és leírhatók a figura gondolatai, szándékai. Mark Rylance néhány mondattal és grimasszal is tekintélyt parancsoló, Cillian Murphy érzelmi labilitásához kétség sem férhet, a kiskatonát játszó, eleddig ismeretlen Fionn Whitehead arcáról minden érzés leolvasható. Kenneth Branagh-et pedig talán soha nem láttuk ennyire visszafogottnak és alázatosnak.

A Dunkirk nem picsogós pátosszal akar dicsőségeket szerezni, nem is azzal, hogy ész nélkül magasztalja az egyébként jogos diadalt. Inkább csendesen, szikár, mégis döbbenetes hatású képek segítségével emlékeztet arra, hogy a háborúban sem gépek és robotok ütköznek meg egymással. Hanem emberek és érzelmek. A Ryan közlegény megmentésének első húsz percét bőven túlszárnyalva Christopher Nolan kicsivel több, mint másfél órában szakszerűen megmutatja, hogy milyen az élet árnyékos oldala és mennyi szenvedéssel, küszködéssel és áldozattal jár az, hogy ezt túl is éld. Ideje lenne egy Oscart adni neki. Csak, mert megérdemli.

9/10