El lehet gondolkozni azon, hogy miért nem kenjük be arannyal ezeknek a drága focistáinknak a lábát. Volt egyszer egy EB siker csaknem egy éve. Mit csináltak akkor a szurkolóink? Megállították a forgalmat és a villamosokat, dáridóztak az utcán és végre átélhették azt, hogy a magyar válogatott viszonylag jól szerepel egy nemzetközi tornán. Mi maradt mára ebből? Szégyen, gyalázat, döbbenet és kínos röhögés. És némi irigység, hogy a nyolcvanezres andorraiak úgy örülnek a győzelmüknek, mintha rögvest egy világbajnoki trófeával lettek volna gazdagabbak. Megint ott tartunk, hogy egyes szakértők azt emlegetik, hogy óriási csalódás számukra, hogy azok a játékosok ott a pályán nem érzik át azt, hogy milyen felemelő, magasztos és fennkölt dolog felvenni és magukra ölteni a címeres mezt? Mindig ez a lemez pörög, amikor belefutunk egy vállalhatatlan zakóba. Addig meg bólogatás, egyetértés és kuss van. Egyébként is ugyan mitől éreznék át? Hiszen láthatóan jól vannak lakva, meg vannak fizetve, a többi meg úgysem számít.

A magyar mentalitás felülmúlhatatlan. És csakis végletekben hajlandó megnyilvánulni. Ha győzünk, a levegőbe dobáljuk a játékosokat, leszedjük róluk az alsógatyát is, ha kikapunk egy elvileg szerényebb képességűnek aposztrofált csapattól, meg akarjuk verni őket. Az andorrai biztonságiaknak kell morcosan odaállni, hogy ne csináljanak nagyobb felfordulást egy háromezres, külföldi stadionban. Mégis miben reménykedett az a szurkoló, aki elutazott messzire, hogy elénekelje a játékosokkal a himnuszt? Merthogy láthatóan, tapasztalhatóan a magyar labdarúgás ugyanabban a gödörben sínylődik, mint húsz éve. Egyszer kijöhet a lépés, annyi pénzért, csillogó-villogó milliárdokért ki is jöhet, de hol van azzal bármi megoldva az utánpótlás és az edzőkérdés terén, vagy klubszinten? Mert itt semmiféle fejlődés, építkező munka, vagy szisztéma nem látszódik, amikor a közpénzekkel és egyéb az adófizetők elől rejtegetett támogatásokkal kibélelt rendszer kedvenc, felcsúti Puskás Akadémiában, az NB II-ben mindössze egyetlen saját nevelésű, utánpótlás korú fiatal játszik és ő sem mindig. Mi végre vannak ezek az akadémiák? Persze, azért, hogy azok a kiváltságos dörgölőzők és hamis proféták jól járjanak és a magyar miniszterelnök két szotyiköpködés között elaléljon önmagától, hogy ezt is megcsinálta és jól rendbe rakta. Megvan az eredménye.

Biztosan kellemesen bizsergető érzés volt a magyar miniszterelnöknek az EB VIP páholyában, amikor a sleppje a kezét szorongatva és kis híján csókolgatva kurjongatott és tombolt az eufóriában, de hiábavalónak tűnik, ha egy évre rá kikapunk egy olyan csapattól, amelyik tétmérkőzésen rajtunk kívül a nem túl acélos Macedóniát verte meg. Most vajon mit csinálnak a nyaligátorok? Balog úr, vagy Csányi úr. Felhívják –e a főnöküket, a vezért, hogy gratuláljanak ehhez a történelmi seggbelövéshez? És hogyan mehettek ki az aranylábú focistáink a pályára? Körülbelül úgy, hogy ezeket akkor is ledaráljuk, ha négykézláb játsszuk végig a mérkőzést. Mert ez tükröződött azon a lélektelen, értékelhetetlen, színvonaltalan és minden elemében megalázó, futballnak sehol a világon nem nevezhető sétafikálásban, amivel voltak szívesek megörvendeztetni a még mindig lelkes és hívő magyar embereket. Akkora volt az arcunk, hogy Hajdú B. István, a mérkőzés kommentátora azt mondta az andorraiak kapusáról, hogy nem a legnagyobb tehetség, ami kapura megy, az vélhetően gól lesz. És persze ez a hálóőr úgy védett élete formájában, hogy csak néhány veszélyesebb magyar lövést kellett hárítania. Ehhez képest Hajdú B.-t a második félidőben folyamatosan a sírás szele környékezte, azt sem tudta hirtelen, hogyan formáljon kritikus, de még rendszerkompatibilis véleményt a védhetetlenről és a menthetetlenről.

Talán most már leszokhatnánk arról, hogy ha az izlandiakkal, vagy a feröeriekkel, netalántán az andorraiakkal találkozunk azt emlegessük, hogy bezzeg az ellenfélben kubikosok, tetőfedők, csatornatisztítók és ácsok futballoznak, vagy olyanok, akik a spanyol negyedosztály gárdáiban rúgják a bőrt. Merthogy minden alkalommal bebizonyosodik, hogy az amatörizmus, vagy az alacsonyabb szintű játék az tökéletesen megfelel a magyar NB 1 színvonalának. És ráadásul ezek a játékosok a pályán még csapatként is funkcionálnak. Majdcsak kilehelik a lelküket azért, hogy győzzenek. Mit csinálnak a mi fiaink? Alibiznek, reklamálnak, vánszorognak, olyan lassúak, hogy az ember kétszer, vagy akár többször is ellenőrzi; biztos, hogy nem a visszajátszást nézi? És elteszik azt az irreálisan sok, a valódi teljesítményt még alulról sem szagolgató suskát, amiről azt sem tudjuk, hogy mennyi. Mert a magyar futball körül nincs transzparencia, nincs átláthatóság, nincs tiszta beszéd, csak hazugság, lopás és titkolózás van. Nem szégyellni kell magukat a játékosoknak és az edzőknek, nem sírniuk kell és csalódottnak lenniük, nem is szükséges bocsánatot kérniük. Vissza kéne fizetni a lóvét, szögre akasztani a stoplist és a jegyzetfüzeteket, aztán muszáj elmenni kubikolni, vagy valamilyen tisztes polgári foglalkozást űzni, ahol valamit talán tesznek is a hazáért és a nemzetért, nem csak szégyent hoznak rá.

Persze most majd levonhatjuk ugyanazokat a begyepesedett és megkövesedett konzekvenciákat, miközben normális, optimális esetben le kellene mondania az egész vezérkarnak, sőt még annak a miniszterelnöknek is, aki a hobbiját szánja az országa és a rendszere egyik talapzatának. Nem fogják megtenni. Miért is tennék? Hiszen mindent meg lehet úszni, felelősséget és negatív következményeket pláne. Legfeljebb elküldik Storck-ot, akiről eddig se feltételeztük, hogy zseni volna, csak működtek a megérzései és volt egy kis szerencséje is. Ennek vége. Ahogy a magyar futballnak is, ami már az EB alatt is halott volt, csak akkor még az illúziók és a hamar szertefoszló, talmi dicsőség eltakarták ezt.

Mert még mindig stadionokat építünk, a nézőket várjuk, miközben a struktúra, az utánpótlás pontosan úgy rohad, amortizálódik, mintha az elmúlt hét évben nem milliárdokkal pénzelték volna. A fejekben kellene rendet tenni, gondolkodást, mentalitást kéne váltani. Hiszen lehet itt szórni a közpénzt, attól még a régi beidegződések, a sehol sem, legfeljebb a magyar posványban bizonyító szakemberek maradnak. És osztják az észt. Az önkritika nélküli országban, amelyben lehetetlen vállalkozásnak tűnik bármilyen reform, vagy forradalom. Elképzelhető, hogy a miniszterelnököt is beállíthatnák végre a nemzeti tizenegybe. Talán ez a megoldás és a gyógyír a fájdalmakra. Sokkal jobban ezt már úgysem lehet elbarmolni. Legfeljebb kikapunk San Marinotól. Nagy ügy. A pénz úgyis elfolyik. Az éjjel meg véget ért.