Nem lehet kikerülni őket. Bármerre futunk a kibertérben, biztos, hogy összetalálkozunk velük. A nemzeti együttműködés rendszerének álompárjával. Az aranyásóval és az aranyával. Nem bújnak el. Vállalják önmagukat és a kapcsolatukat. Példát mutatnak. Már csak az a kérdés, hogy kinek? A mélyszegénységben élőknek? Vagy azoknak, akik éjt-nappallá téve dolgoznak, mégsem jutnak semmire? Esetleg Pista bácsinak, a nyugdíjas lottónyertesnek, hogy hagyja ott Terka nénit, akivel végiggürizték az életüket együtt, tán még gyerekeket is felneveltek és fogjon magának egy fiatal bukszát, aki mellett körbeutazhatja a világot. És persze egyenes derékkal büszkélkedhet vele, hogy a pénzéért cserébe tutujgathatja és csöcsörészheti a maga kis golddiggerét. Mit gondoljunk arról az emberi minőségről, amelyik képes elhitetni az ország jámborabbik és naivabb, hogy ne mondjuk butább felével, hogy igaz szerelem létezhet egy tati és az unokája között? Hogy ebben nincs érdek, megfontolás és hogy emögött semmiféle szerződés és megállapodás nem lakozik? Kinek játsszák meg magukat? Miért jó egy öregembernek az, hogy egészségesnek és őszintének próbálja meg beállítani azt, ami hazugságon és egy jól kifundált színi előadáson alapszik?

És milyen minőségű és színvonalú az a bulvár, amelyik ezek alá adja a lovat, amelyik úgy próbál népszerűséget hajszolni, hogy egy valós teljesítmény nélküli, okosnak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, felkapaszkodott asszony minden rezdüléséről és wc-re meneteléről címlapokon számol be? Az az aranyásó kerül állandó jelleggel a középpontba és szívja el a tehetséges és rátermett művészek és emberek elől a levegőt, aki egész egyszerűen nem tudja, mit beszél, aki nincs tisztában a szavak jelentéstartalmával és aki fennköltnek hitt kifejezések segítségével és a párja tört magyarságát, valamint nevetségesnek ható „hunglishét” leutánozva magyaráz egy felbérelt riporternek egy olyan filmfesztiválon, amihez az égadta világon semmi köze nincsen. Ahol a jelenléte leginkább azt erősíti, hogy oda mindenkit beengednek. A felbérelt, Hobo által csúnyán beégetett és megalázott, az újságírói szakmát még hobbiból sem ismerő mikrofonállvány pedig az előre megbeszélt kérdésekkel terelgetné Timikét, hogy legalább most az egyszer törekedjen arra, hogy úgy nyilatkozzon, mint aki képes felfogni és értelmezni azt, hogy egyáltalán miről társalog vele.

De Timike ezúttal sem tagadja meg önmagát, azt a személyiségét, amiben nincs semmi egy hatalmas ásón, vagy lapáton kívül. Mert olyan üres az, mint az egyetemista pénztárcájának belseje egy kiadós bulizás után. Timike ugyanis nem azt teszi, hogy csendesen szemlélődve, egy kis tudást magába erőltetve, netalántán némi egyéniséget és önállóságot összeszedve élvezi a jó sorsát. Nem. Timike a hírnevéhez méltó módon kinyilatkoztat, okít és észt oszt. Hogy milyen hírneve van neki, azt most hagyjuk, akinek nem szállta meg a rózsaszín köd, vagy valamilyen egyéb tudatmódosító szer az agyát és a gondolatvilágát, az pontosan láthatja. Azt mondja az aranyásó elfogultan és leginkább elfogódottan, hogy tanítani szeretné a nőket. Neki ez a hitvallása és ars poeticája. És mégis mire? Asztaltáncolásra? Vagy arra, hogy ha találkozik valami külföldi hírességgel azokat a magyar szavakat súgja a fülébe és verje a fejébe, hogy „baszdmeg” és „lófasz”? Esetleg arra, hogy ha meghívnak egy partira, mindenképpen jól dekoltált ruhát vegyél fel és szelfizz legalább egy világsztárral, mert akkor neked is van esélyed arra, hogy kifogj egy palimadarat, aki a két szép szemedért és a sebésszel átvarratott melleidért eltart téged? A magamutogatásra? Az érdekekkel átitatott érzelmekre és kapcsolatra? A pénz utáni hajszára? Fánkozókra és gyémántbizniszre? Olyan üzletekre, amiken mindenki bukik, csak mi nyerünk?

Az aranyásó még véletlenül sem a filmélményeiről mesél. Vagy arról, hogy milyen könyvet, vagy ne adj isten könyveket olvasott el legutóbb. Azt sem tudhatjuk meg tőle, hogy járt –e már színházban, múzeumban, hogy miket látott azokon a helyeken. De nem trallalázik arról sem, hogy milyen zenét szeret és milyen koncerteken tette tiszteletét. És persze azt sem osztja meg a nyilvánossággal, hogy megfordult –e már olyan közösségekben, kulturális, vagy egyéb rendezvényeken, ahol kigúvadt szemű, kéjenc, sliccüket begombolni alig bíró milliárdosok, vagy alamizsnát remélő, haszonleső nyálcsorgatók helyett valódi, hús-vér emberekkel cserélhetett eszmét. Mit is üzen Timike a nőknek? Felejtsék el az emancipációt és az egyenjogúságot. Ne bízzanak saját magukban, az erejükben, a tehetségükben és az érvényesülési képességeikben. Ne akarjanak személyiséget és egyéniséget. Inkább válasszanak egy papit, aki mindent elintéz és támogat. Rendelődjenek alá minden tekintetben, csak olyan céljaik és motivációik legyenek, amire a papi áldását adja ás amit finanszíroz is. Néha ugyan meg kell csókolni, még ha közben kiesik egy foga, akkor is, időnként vele kell aludni, fényképezkedni, vagy interjút adni, de ez egy kicsi áldozat ahhoz képest, hogy megkapjuk mindazt, amit kiejtünk a szánkon és amiről a földi halandó egy élet becsületes és tisztességes munkája árán is csak ábrándozik. Lehet, hogy nyafogni kell hozzá, olykor be kell vágni a durcát, de a gyémántbánya garantált. Ilyen a szerelem Timike receptje szerint. Köpni kell rá? Ugyan.

És mit csinál közben a papi? Szendereg. Majd elalszik. Bólogat és mindenben támogatja az ő Timikéjét. Az igaz szerelmét. Áradozik régmúltról, még mindig Schwarzeneggerről, a Ramboról, meg Stallonéról és Madonnáról kvaterkázik és az egy cseppet sem zavarja, hogy több évtizede nem készített már olyan filmet, ami egyáltalán a nullszaldó közelében lett volna. Azt sem felejti el megemlíteni, hogy Trumpra szavazott, mert Obama szerinte tönkretette azt a hőn szeretett Amerikáját, ahová egy ideje már be sem teszi a lábát. Miért is? Köze van ennek az adókhoz? És akkor így, honnan tudja, hogy mi van ott? A papi országot váltott. Rájött ugyanis, hogy van egy hely, éppen a szülőhazája, ahol, ha odadörgölőzik a megfelelő politikai táborhoz, könnyebben lophatja a közpénzt. Még adózni sem kell utána. Jóformán ingyen van. Ebből pedig kibélelheti a kedvenc aranyásóját is. Aztán dicsekedhet Árpinak, meg a vele egyivású haverjainak, hogy neki ilyen is van. Golddiggere.

Nem is az a baj a Timike-jelenséggel, hogy létezik, hanem az, hogy ennek követői, rajongói, eszeveszett lájkolói vannak. Hogy ezen felbuzdulva azt képzelik férfiak és nők, hogy ez ma Magyarországon a boldogulás útja. Hogy ezt nem közfelháborodás övezi, hanem csendes beletörődés és apátia. Mert az erkölcsileg és morálisan kifacsart közízlés a papit és a golddiggerét a kisebb felhorgadásoktól eltekintve vígan benyeli. És akkor lehet jönni Kardashianékkal, de azt azért látni kell, hogy azok a lányok legalább olyan fickókra nyomulnak, akik nem az állam kegyéből és a rájuk szabott törvények lehetőségeiből gazdagodnak. Nem irigyek vagyunk, amikor ezt a jelenséget megvetjük és mindenfajta szempontból borzalmasan károsnak gondoljuk. Még csak nem is népnevelők, sznobok, vagy prűdek. Mindössze szomorúak. Nagyon szomorúak.