A folytatásokat akkor sem lehet elkerülni, ha nincs szükség rájuk. Volt egy olyan érzésünk A galaxis őrzői első része után, hogy ezt békén kellene hagyni. Pontosan azért, mert üde színfoltot jelentett a képregényfilmek elcsépelt, megfáradt és olykor nagyon leharcolt területén. A lazasága, a frissessége, a nagyszerűen eltalált és feltálalt humora, a változatos és rendhagyó zenei aláfestése, valamint a karakterek sokrétűsége és ellenállhatatlan bája messze kiemelte abból a megúszós, középszerűnek is alig nevezhető átlagból, amibe a műfaji mozik nagy része szügyig beleesett. Jó, most lehet üvölteni, hogy Rozsomák legutóbb milyen pozitív tölteteket kapott. Valóban. Harmadjára. Előtte meg kétszer is halálra untatott. A galaxis őrzőit viszont csak elrontani lehetett. Merthogy a folytatásokban akkor is ott lakozik a kényszeredettség, a nyögvenyelősség, az erőteljes utánérzés és az igényeknek, elvárásoknak való görcsös megfelelés eshetősége, ha az alkotók éppen ezeket akarják kiküszöbölni, amikor hatalmas kihívásként élik meg a feladatot. James Gunn író-rendező valószínűleg azzal a gondolattal tüzelte magát, hogy neki sikerülhet az, ami másnak csak nagyon ritkán. A második résszel felülmúlni, űberelni és triumfálni az elsőt. Van egy kellemetlen hírünk. Nem sikerült. Az akceptálható nagy akarat ellenére sem.

Persze az is kikerülhetetlen ilyenkor, hogy az ember viszonyítson. Mi volt az, ami a kezdő etapban megfogta és mi az, amit meg szeretett volna kapni a másodikban is? Nyilvánvalóan az első, ami beugrik az a humor és a poénok minősége. Talán ebben lehetne a legkevesebb kifogásolnivalónk. Hiszen azt nem várhatjuk, hogy minden percben csapkodjuk a térdünket, vagy fuldokoljunk a röhögéstől, nem vígjátékra jöttünk és mostanában azok sem teljesítik be ezt a fajta küldetésüket. Inkább azt gondoltuk, hogy hasonlatosan az elsőhöz, ebben is élvezhetjük Quill és a kedvenc mosómacija frenetikus szópárbajait, a remekül előkészített gegeket, fricskákat és olyan a történetbe jól illeszthető és azzal ritmizáló, harmonikus viszonyban lévő utalásokat, kikacsintásokat, amiket mind a mai, mind a régebbi korok gyermekei értenek és nevetéssel, esetlegesen jól eső mosollyal honorálnak. Nos, ezekből találunk is egy párat. Azt nem mondhatjuk, hogy minden esetben ülnek és ugyanolyan lelkesítők, vagy viccesek, de legalább nem fárasztanak annyira, mint egy vérgagyi Kató nénis tréfa, Ihos Józsi előadásával és fejkendőjével súlyosbítva. Néha azért Gunn is túltolja a biciklit, egy-egy poénos szösszenetért - amik talán csak neki azok, mert különben elég hervasztóak és direktek – addig húzza-vonja a sztorit, amíg azok el nem csattannak. Ettől azonban elveszik a lendület és annak újbóli beindítása, dinamizálása jó néhány kínos, keserves üresjáraton keresztül történik meg.

És ezzel megérkeztünk Gunn második nekifutásának legnagyobb betegségéhez. A holtpontokhoz. Mert azokból annyi van, hogy sokszor jóformán ki sem látunk mögülük. Ennek okai egyfelől a csiricsáré látványban, másfelől pedig a sztori esetlenségeiben és sablonos, finoman szólva nem túl eredeti és nehezen tovább gördíthető mivoltában keresendők. Míg az első részben úgy éreztük, hogy a CGI és a kötelezően feltunningolt vizuális orgia inkább csak biodíszlet ahhoz, hogy a karakterek kihancúrozhassák magukat bennük, ezúttal éppen a fordítottját észleljük. A külcsín, a gigantikus pomádé most nemcsak támaszték, hanem meghatározója a cselekményeknek és sok esetben elnyomója a régmúltban jól működő emberi együtthatóknak és magatartási formuláknak. És ezáltal nem is alakul ki az az összhang közöttük, ami anno rengeteget lendített és segített az előző fejezetben. Itt nem a látvány szolgálja ki a karaktereket, hanem azok a tűzijátékot és ezzel búcsút is mondhatunk A galaxis őrzői egyik legszebb erényének, értékének és megkülönböztethetőségének.

A vészes aránytalanságot Gunn azzal próbálná megelőzni, hogy a szereplőknek, de legfőképpen Quill-nek eredettörténeteket fabrikál. Ezek azonban kevésbé érdekesek és néhol annyira átlátszóan bonyolítottak, hogy amennyiben néhány jelenetet nemes egyszerűséggel átbóbiskolnánk, az ébredéskor minden gond nélkül ott folyathatnánk az események nyomon követését, ahol abbahagytuk. Ez az „Én vagyok az apád, Luke” effektus távol esik attól, amit eredetinek, de még inkább izgalmasnak nevezhetnénk. Ebben csak pókháló van, unalom, ásítás, mocorgás, fészkelődés és egy rahedli olyan szócséplés, amiktől egyenként elkezd zsibbadni a seggünk és a fejünk egyszerre. Oké, egy mellékalak és alapvetően negatívnak gondolt figura megdicsőül és szentté avanzsálódik, de ezt túl nagy árnak érezzük azért a kevés furfangért, találékonyságért, amit ez a sztori önmagában hordoz. A vége felé pedig azt vesszük észre, hogy Gunn rettenetesen kínlódik. A finálé híján van mindenféle katarzisnak, ettől lesz összecsapott és előre dekódolható, miközben a hangulat abban csúcsosodik ki, hogy mindenki üveges szemmel mered előre egy andalító muzsika kíséretében. Nem az érzelmek csúcsra járatásával és a túlzott szentimentalizmussal van bajunk, ebből volt az előző részben is, hanem inkább azzal, hogy sehogyan sem illik az összképbe. Kilóg belőle és ezáltal nem meghitté válik, hanem önsajnálattól bűzlővé.

Zenei téren nem szenvedünk semmiben hiányt, ami a 80-as évekre emlékeztet. A szelekció paramétereiben nincsen újdonság, a hatásokban sem éri azt a hőfokot, amit az előzőben, mégsem fanyalgunk, hiszen az a kellemes, helyenként borzongatóan nosztalgikus atmoszféra biztosítva van. A galaxis őrzői színészi szempontból is legalább annyira hullámzó és rapszodikus mint minőségileg. Vannak jobb, közepes és meglehetősen halovány teljesítmények. Michael Rooker például kimagaslik Yonduként, élvezi a ráeső rivaldafényt és ennek megfelelően leteszi a névjegyét Hollywood előtt, mondván érdemes lenne figyelni arra, hogy mire képes a továbbiakban is. Dave Bautista jókat röhög és mutatja azt az egy arcot, amiből általában beszédesebb, mint a többiek tekintete. Kurt Russell és Sylvester Stallone a Tango és Cash után ismét együtt vannak a vásznon, csak közös jelenetük nincs. Gunn vélhetően félt, hogy ellopnák a show-t a mozija elől. Nem lett volna baj. Mindketten hozzák a kötelezőt, Russell egy nagyobb, Stallone egy kisebb szerepben. Olyan nagy íveket nem kell várni tőlük, az első közös munkájukban jobban igyekeztek. Zoe Saldana mintha kicsit unná a banánt és ezzel Chris Pratt is így van. Enyhén szólva sem szakadnak meg, elvannak, mint a befőtt, anélkül, hogy különösebben villognának. Vin Diesel és Bradley Cooper pedig szinkronhangként mórikálják magukat, kár, hogy a magyarítás miatt ezt nem értékelhetjük.

A galaxis őrzői második fejezete körülbelül olyan, mint az a paca, amit egy aukción festményként akarnak eladni, csak azért, mert oda van biggyesztve a sarkába, hogy: Van Gogh. Így aztán milliókat fog keresni a címével és azzal a renoméval, amit az első részben megszerzett és amiből a folytatásra mindössze morzsák maradtak hírmondónak. Humorban, zenében. A többiben maximum a szándékot látjuk. És azt a középszert, ami a képregényfilmeket úgy általában jellemzi mostanában. Nem örülünk. Inkább készülünk a harmadikra. Mert a halál és az adók után az is biztos, hogy ebből trilógia lesz.

5/10