Előkerült az ingatlankupec. Persze eddig sem volt láthatatlan, csak nem nagyon igyekezett találkozni az újságírók azon képviselőivel, akik még mernek kérdezni. Megbújt a főnöke háta mögött, cipelte a táskáját és csendesen szemlélődve üldögélt a Parlament padsoraiban, vagy a bálványát imádva Brüsszelben. De nem beszélt, inkább nem nyitotta ki a száját. Néma együttműködőt játszott. Legutóbb ugyanis, amikor összehívta a tollforgatókat egy sajtótájékoztatóra, hogy hazudjon valami szépet, csúnyán beégett. Az ott lévő zsurnaliszták úgy megpörgették a kis herceget, mint gyerek a búgócsigát. Az ingatlankupec nem merte kimondani még azt sem, hogy füllentett, nemhogy azt, hogy hazudott. Inkább ugyanazt ismételgette és az asszonyra, meg egy baráti szívességre fogta az egész helikopterezést. Ahogy azt a macsó állampártnál szokták. Ugye, barackmagos L.Simon?

Természetesen Tóni nem sokat kockáztatott. Nem is tehette. Mert akkor is hazudik, amikor kérdez. A köztévének nyilatkozott. Igen, a propagandaadónak. Ahol a trafikos családfő sunyi, cinkos és kétértelmű vigyorral az ajkán „sorosozik” és „brüsszelezik” és ahol egy hírhamisító is pozícióban lehet. A fizetett mikrofonállványok ugyanis nem kérdeznek. Vagy csak olyat, ami még véletlenül sem kényelmetlen. Vagy amit előre egyeztettek. Így hát az ingatlankupec kedélyesen, senkitől sem zavarva adomázgathatott arról, hogy a kedvenc főnöke megint megvédte Magyarországot. Most nem is Brüsszeltől. Hanem a sajátjaitól. Persze nem bontotta ki az igazság minden szeletét. Hiszen arról már nem sztorizgatott, hogy milyen ultimátumot kapott és mit ígért a miniszterelnök azért, hogy ne utálják ki végleg onnan, ahova egy páratlanul cseles politikai pálfordulás után viszonylag könnyen felvették. Tóni nyitott szájának azonban még korántsem volt vége. Amit elhebegett a propagandatévében, azt másnap megismételte a propagandarádióban. Még ki is egészítette. Tudjuk. Soros. De ott legalább nem látszódott.

A kamera ugyanis csak egy kicsit torzít. Megint leleplezte azt, amit már néhány közelmúltban készített és rögzített felvételen látni lehetett. Az ingatlankupec enyhén szólva sincs jó bőrben. Sőt, úgy néz ki, mint az az alkoholista, akinek kenyéren és sörön kívül már nem jut más a gyomrába. Vagy az a drogos, aki most jött le a szerről. Beesett az arca, gyűrött a tekintete és ezen az agyongyötört, már közel sem gyermekies – angyaliról ne is beszéljünk - külsőn az eddig is kissé kidülledő, karikás szemek önálló életet élnek. Tóni le van harcolva. És dupla idősnek látszik, mint a kora. Nyoma sincs már annak az önfeledt, felhőtlen, hancúrozós jókedvnek, mint abban a bulvárműsorban, amiben az ingatlankupec arról beszélt, hogy az asszony, vagyis Cilike nem mer szarni, ha a férjura a közelben van. És nem is akar szappanoperákban szerepelni ugyanannál a csatornánál, amelyik úgy egyébként már tulajdonképpen a pártja kezében van. Pedig most még protekciója is lenne. Meg a nejének is. Tóni megkomolyodott. Tóni szomorú. Tóni durcás. Tóni búbánatos. Tóni vészesen öregszik. Mintha nem aludna. Nem is csoda. Nagy súly van az ő lelkén. Nyomja a titkainak, a hazugságainak és a korrupciógyanús üzleteinek terhe.

És, hogy miért nem penderítik ki Tónit abból a hatalomból, amelyben egy olyan minisztériumot vezet, ahol látványosan nem csinálnak semmit a pénzszóráson és mellébeszélésen kívül? Hát, mert ugyanazt teszi, amit a főnöke. Gazdagodik. Fű alatt. Strómanokon keresztül. Van, akinek gázszerelője van, van, akinek feltalálótársa és szomszédja. Persze nem kereshet annyit, mint a Nagyúr, de az a suska is éppen elég ahhoz, hogy fenntartsa a Pasa-parki álomotthonát, meg a még ki tudja mennyi vagyontárgyát, ami vélhetően nincs is a nevén. Az ingatlankupec is jól megszedte magát. A politikából és olyan üzletekből, amelyek messze vannak a törvényességtől. Ezért normális országokban gyanúsítottként, a vádlottak padjára kellene citálni. Hallod Böröcz! Te tudatlan, ostoba, ifjú Rogán! Mert a citálni azt jelenti, hogy beidézni. És ennek a szónak nincs köze a milliárdosok bajszához. Azt cibálni kell. És kezdjétek az ötödik leggazdagabb gázszerelőtökkel. De egy látszatdemokráciában Rogánt bevédik. Legfőképpen a főnöke, akitől másol és persze a többi kismiska. Pintér, a csendes keresztapa, aki nem árulja el, hogy ki van valójában a mögött a cég mögött, ami akár az ingatlankupechez is kötődhet. De a feltalálótársához mindenképp. És persze ott van Petya. A világszínvonalú Legfőbb Ügyészség őre és oltalmazója, akinek volna mire szerénynek lennie, mint az ibolya. Hiszen a zseniális vádiratnak köszönhetően engedtek ki a börtönből egy milliárdokat sikkasztó tolvajt! Úgy hívják: Tarsoly. Világszínvonalú! Az! Mint az ingatlankupec vagyonnyilatkozatai.

„Tóni, Te nem vagy valódi!” – énekelte Hofi, Solymos Tóninak, az Express együttes rongylábú gitárosának és énekesének egy műsorában. Mi is ezt harsognánk az ingatlankupec Úrnak. Meg azt, hogy ha már egy ilyen korrupt kormányban lemondani nem lehet, mert az megfutamodás lenne, inkább maradjon csendben. Mert arról úgysem beszél, ami érdekes lehet. Csupán azt mantrázza, amivel egyébként is teleplakátolták az országot. Az adófizetők pénzéből. Vergődjön csak szomorúan a saját hazugságainak és lopásainak csapdájában. És amíg búsongva ezt teszi, a szomszédja jókedvűen mulat. Egy kocsmában. Hétköznap este. Zárásig. Ja és legyen meg az ingatlankupec Úr akarata. Soros. Csak úgy.