Általában az ünnepekről szóló filmektől azért van hányingerünk, mert annyira édesek és cukrozottak, hogy azt már nem bírja sem a gyomrunk, sem az idegzetünk. Nagy vacsorák, kenetes hangulat, pulyka az asztalon, mindenki smúzol, a viszály és a bonyodalom pedig egy perc alatt megoldódik a fényárban úszó karácsonyfa mellett. Ha csak rágondolunk, kiver a víz. Voltak persze még a jó ízlés határán mozgó mozik, amik nem csináltak nyálparádét egy dátum köré, de a többség nem ismert tréfát és nyakig megmártózott az ünnepi turhában. Éppen ezért felüdülés volt tizenkét évvel ezelőtt – amikor végre nálunk is bemutatták - egy olyan télapót nézni, aki egy pláza molett női ruha osztályán, az egyik próbafülkében letolt gatyával adott popószexből leckét az egyik arra járó, vélhetően testesebb háziasszonynak, miközben azt sutyorogta: „egy hétig nem fogsz szarni”. Willie Soke az a fajta mikulás, aki behugyozik és összeokádja magát, ha pedig egy gyerek odaül a térdére, annak csak annyit böfög, hogy na, mit akarsz. Nem kenyere se a kedvesség, se a politikai korrektség, annyira, hogy a gúnyájában sem türtőzteti magát, ha egy kellemes női segget lát. A Tapló Télapó első fejezete hegyes csulával köpte szembe az ünnepi filmekkel szembeni elvárásokat azzal, hogy a főhőse egy alkoholista, láncdohányos, elviselhetetlenül cinikus és undok alak, aki csak azért öltözik be a gyerekek kedvencének, hogy miután felmérte a terepet, kirabolhassa az áruház széfjét. A nagy mutatványhoz pedig különleges segítőtárs dukál: egy törpe.

A Tapló Télapó az a fajta bűnös élvezet, amely nem akart sem kedves, sem szerethető lenni, csak pokolian szórakoztató, miközben helyenként ironikus és cinikus beszólásokkal fűszerezve intett be a társadalmi szokásoknak és annak az ünnepnek, aminek első számú vezérfonala; a szeretet és a megértés. És ehhez nagyszerű karaktereket szolgált fel, akik még a történet egyszerűségét, kiszámíthatóságát és egysíkúságát is képesek voltak eltüntetni bennünk. A poénok pedig azért is működtek annyira, mert nem illeszkedtek a jólneveltség kategóriájába, nem simogatóak voltak, hanem kifejezetten érdesek, amik nem buksikat tapogattak, sokkal inkább nyelvet öltöttek. Jó nagyokat. Persze azt nem lehet mondani, hogy a Tapló Télapó teljes mértékben negligálta volna a szeretet nyilakat, a szívecskéket és az emberi tényezőket, látszottak azok is, ekkor hasonult meg egy kicsit önmagával és teremtett egyúttal gyengébb pillanatokat. Azonban a filmre még ezekkel együtt is nyugodtan ráhúzhatjuk a rendhagyó jelzőt, ami bizonyos szegmensekben kultstátuszt jelentett. Ott biztosan, ahol bődületesen unták már Kevint meg a betörőket. Hát folytatták. Nem hamarkodták el, volt egy kiadós pauza, terjedelmes gondolkodási idő, tizenhárom év, ami gombócból is sok, pláne szünetből. Végül a Tapló Télapót is elérte a folytatások átka. Befuccsolt. Bekanyarodott az egyirányú útra és kakaskodott a szemben jövő forgalommal. Mert ez a télapó már nem tapló, ez a télapó már ordenáré. És nem helyesen, pimaszul, lezserül, szemtelenül, hanem bután és öncélúan.

Az még nem gazemberség és nem is vétek, ha az első rész alkotói gárdájának nagy részét lecserélik. Merthogy jól jöhet a vérfrissítés, egy más szemszög, esetleg irányvonal, ami megakadályozhatja a túlzott elkényelmesedést és új impulzusokkal rázhatja fel a folytatást. Na, itt nem ez történik. Azt sokáig fejtegethetnénk, hogy Mark Waters, rendezőt melyik munkája alapján gondolták alkalmasnak a feladatra. Nézzük csak. Bajos csajok, Lindsay Lohannel. Ez nem valami pattanásos és miteszeres romantikában áztatott pubertás dáridó? Dehogynem, a közepes fajtából. Ha igaz volna, Reese Witherspoonnal. Ez volt az a Ghost-utánérzés, amitől az ember rózsaszínt okádik és közben hófehér buborékokat vizionál. Aztán A Spiderwick krónikák, Excsajok szelleme, Mr. Popper pingvinjei és végül a legszebbet és legnagyobbat bucskázó Vámpírakadémia. Ezeknek körülbelül annyi közük van a Tapló Télapó első részében központi szerepet játszó gúnyhoz, szarkazmushoz, cinizmushoz és iróniához, mint böllérnek az ablakpucoláshoz. A forgatókönyvírók is leléceltek és ami még fájóbb, hogy az eredeti producer párosa, a Cohen testvérek, Ethan és Joel is találtak jobb elfoglaltságot magunknak. És ez utóbbi azért is nagy veszteség, mert látva ezt a borzalmas ötlettelenséget, ami a Tapló Télapó folytatását átjárja és megfertőzi, alapos a gyanúnk, hogy az előzmény sikere és különlegessége jórészt rajtuk múlott. Billy Bob Thornton nélkül persze elképzelhetetlen a repeta, mint ahogy a törpét alakító Tony Cox sem hiányozhatott, meg az a kölyök, aki akkor még duci volt, naiv és göndör, most meg szimplán elhízott és ostoba. Úgy hívják: Brett Kelly. Nem mintha fontos lenne a neve, ezek alapján nem jósolunk nagy karriert neki.

Az új csapat pedig éppen abban volt reformer és bátor, amiben nem kellett volna. Merthogy az előző fejezetben sem ódzkodtak ugyan a vulgaritástól, cifra káromkodásoktól, vagy adott esetben a trágárságtól, de az még nem volt tét nélküli, annak volt funkciója, segített a karakterek értelmezésében és nem utolsósorban lehetett rajtuk röhögni. Ezúttal viszont annyira feleslegesen, szárazon, fantázia és cél nélkül ömlik a nyakunkba megint a verbális mocsok és kula, amit semmivel nem lehet magyarázni. Mert a karaktereket ez nem tölti meg élettel, csak lehúzza a sárba és a pöcegödörbe, a soványka kis történet pedig ezzel együtt is elég csenevész. Ezért sem tudunk nevetni, de még mosolyogni sem, csak legyinteni, hogy oké, hallottunk egy újabb nyelvújító gyöngyszemet, mégsem haladunk előre egy tapodtat sem. Waters és író sameszei abban viszont gyáva nyulak és anyámasszony katonái voltak, hogy sztori szintjén valami merészet és szokatlant lépjenek. Itt már behúzták a fülüket, farkukat és kis túlzással ellőtték azt, ami még az első rész tölténytárában maradt. Újra egy beöltözős buli, újra egy balhé, annyi különbséggel, hogy egy adakozásra felesküdött szervezetet fosztanának ki. Ez lenne az a fricska, amin röhögnünk kéne? Tényleg csak ennyire futja?

Nem csalás, nem ámítás, nincs több a szatyorban. A poénokat úgy nyomják le a torkunkon, hogy újfent eszünkbe jut az a parodista, aki már arra is képes, hogy pőrére vetkőzzön a színpadon, ha látja, hogy nincs más megoldás a siker érdekében. Büdös hónaljszagú erőlködés, érdektelen tingli-tangli, amit a karakterek sem tudnak színezni, mert fáradtak, begyepesedettek, önelégültek és nem utolsósorban surmók. A Kathy Bates által alakított anyuka például annyira trágár, hogy nem kizárólag a száját, hanem az egész fejét egy szappanos vízzel teli vödörben mosnánk tisztára. Billy Bob Thorntonnak elment az esze, hogy erre igent mondott és meggyalázta az első rész vesztes, leharcolt, kiégett, ámde szellemes és vicces télapóját. Thornton annyira nyugger, hogy néha odatolnánk alá egy sámlit, hogy pihenjen meg egy picit. Még a szikráját sem látjuk annak, hogy a színész milyen eszközökkel akarta ezt a karaktert láthatóvá, valódivá, élővé és újszerűvé tenni. Tony Cox körülbelül ugyanaz, mint Thornton, törpe méretben. Kathy Bates pedig csak rontja az eddigi renoméját az ilyen és ehhez hasonló szerepekkel. A gyereket már említettük, a többi karakter pedig annyira eltűnik a süllyesztőben, hogy szinte említésre sem érdemesek. Christina Hendricks-t is csak azért jegyezzük meg, mert ő a télapó aktuális dugópartnere, akivel ruhában tudnak a legnagyobbat élvezni.

Az a helyzet, hogy egy kicsit megtelt a zsák azzal a bárgyú szexuális célzásokkal erősített vonallal, amit Hollywood produkál a komédiák terén. Mert nem lenne baj az ilyen jellegű viccelődéssel, ha annak valóban lenne éle, mondanivalója és olyan tárgya, amit érdemes kifigurázni. Amíg ilyet nem látunk, addig csak erről a végtelenül retardált, ostoba és barbár megközelítésről beszélhetünk, amit ugyan nap, mint nap tapasztalunk, de jó volna mégis túllendülni ezen. Meghaladta az idő. Azt meg szomorúan konstatáltuk, hogy ha ez lett volna a Tapló Télapó első fejezete, a folytatás bizonyosan nem készül el. Az eredeti fényét talán nem hatástalanítja és halványítja, de hogy nem tesz hozzá két hajszálat sem, az tény. Erre nemhogy tizenkét évet, még egy napot sem vártunk volna.

3/10