Harry Potter előzmény ide vagy oda, még szerencse, hogy általában nem címek alapján választunk filmeket. Az angol még kacifántosabb, mint a magyar, közös jellemzőjük, hogy alig lehet egy szuszra kimondani őket. Persze tudjuk, hogy J.K Rowling eredetileg fiktív tankönyvként jelentette meg az újabb mágikus kiadványt, álnéven, ahhoz meg illik ez a kissé magasztos tudományosság. De bizton számíthatott arra, hogy ha újra elmerül a varázslótanonc birodalmában, az Hollywoodban azonnal kicsapja a biztosítékot. A Warner fejeseinek szemében megvillantak a pénzkötegek, a kezeik izzadni kezdtek, a fantáziájuk beindult, Rowling meg hülye lett volna tiltakozni, sőt még arra is vállalkozott, hogy maga írja meg a forgatókönyvet. Na igen, nem könnyű szabadulni a nyomás alól és elengedni azt a gyereket, amely megalapozta a hírnevet és egy életre meghatározta az alkotói sorsot is. Rowling ugyancsak álnéven próbálkozott felnőtt irodalommal, pontosabban krimikkel, még mielőtt valaki valami Lakatos Levente-féle erotikus féregnyúlványra asszociálna. Nem sikertelen ez a vonal sem, de az írónőt mégis visszahúzta a szíve a kiindulóponthoz. Így aztán írt egy Harry Potter nélküli Harry Potter könyvet, arról az időszakról, amikor kezdődött a varázslat és amikor a pálcikás suhanc még tervben sem fogant meg. És írhatja egy ideig, mert a Warner a varázsgömbjében látja a pénzt és a csillogást, ezért már elkötelezte magát a további epizódokra. Nem volt nagy merészség előre inni a medve bőrére, mert a Harry Potter előzmény gyanúsan megmozgatja a piacot és a pénztárcákat.

A Legendás állatok és megfigyelésük semmilyen értelemben nem akar szakítani a jól felépített márkanévvel. Annyira, hogy a rendező sem most ismerkedett Potter világával. David Yates az utolsó négy epizódért volt felelős és mivel meg voltak elégedve vele, sőt a könyv rajongói sem tartottak ülősztrájkokat, hogy micsoda kontárra bízták a kedvencük filmes fellépését, maradhatott az újabb küldetésre is. És valószínűleg a későbbiekben sem lesz munkanélküli a már említett folytatások ígérete miatt. Yates pedig vélhetően nem fogja telesírni a párnáját, hisz biztos meló, biztos pénz, nem is kell ennél több. Különben is mióta elvesztette Pottert, elég szerényen muzsikált azzal a Tarzan legendájával, amit ugyan meg lehetett nézni egy nagy adag popcorn társaságában, de a vetítés végeztével minden kockája a feledés gyors homályába borult, mintha két óráig a fehér vásznat bámultuk volna. Az aranytojást tojó tyúk és kakas tehát összeálltak, már csak az volt a kérdés, hogy meg akarnak –e szólítani olyanokat, akiket eddig hidegen hagyott a fekete mágia, vagy mennek a jól kitaposott ösvényen a törzsközönségre bazírozva, a többi meg vagy becsatlakozik, vagy végérvényesen lemond a kalandokról. Nos, Yates és Rowling nem sokat kockázattak, nem vittek végbe sem forradalmat, sem langyos lázadást, maradtak a szépen elültetett magvaknál, de azt sem lehet mondani, hogy indokolatlanul vagy feleslegesen forszírozták volna az előzmény történetet.

Látványdzsumbuj és állatkerti körutazás. Ezek lehetnének a hívószavak a Harry Potter nélküli Harry Potterhez. Nincs is ebben semmi különleges, hiszen ha valamiben kulcspozíciót foglal el a varázslás, akkor előbb-utóbb biztosan befigyel az ehhez szükséges meghosszabbított hurkapálcika és eljönnek azok a trükkök, amelyek hála a CGI meglehetősen professzionális működésének, egészen pofásra sikeredtek. Rowling nem is nyúzza sokat a türelmünket, viszonylag okosan meghatározva a csapásirányokat és ügyesen bemutatva a főbb karaktereket, hamar belelendül a mókába. Kezdetét veheti a cirkusz, amelyben néha olyan érzésünk van, mintha a Jumanji és a Jurrasic Park Harry Potter világához igazodó keresztmetszetét látnánk, rengeteg érdekesnek tűnő állatkával, vagy annak látszó szőrpamaccsal. Ezek olykor úgy festenek, mintha most pattantak volna ki a négy éves Pötyike ágyából, ahol addig plüss formában azt a feladatukat teljesítették, hogy vigyázzák a kislány csodálatos álmait. A nagy „Boogie Woogie Wonderland” közepén azonban többször belénk hasít a gondolat, hogy a hókuszpókusz elnyomja a történetet, vészesen rátelepszik a karakterekre és lehet, hogy tátva marad a szánk, de közben kissé üres az agyunk. Ennek csúcspontja az utolsó félóra, amikor már olyan szinten gyöngyözik a tekintetünk a villódzó tűzijátéktól, hogy a teremből kifelé jövet azon sem csodálkoztunk, hogy kettős látásunk van.

Azért is pótcselekvés ez a vidámparki mértéktelenség, mert Rowling olyan karaktereknek ágyaz meg a filmben, akik a maguk nemében érdekesek, kedvesek, szerethetők és szimpatikusak, még akkor is, ha nem éppen a jó oldalon állnak. A főhős és három társa például felöli egy jobban árnyalt és kevésbé együgyű operett szereposztását. Salmander lehetne a félszeg, álmodozónak látszó bonviván, akit kicsaptak ugyan a Roxfortból, de arra nem kapunk magyarázatot, hogy miért. Ezzel az ábrázattal kizárt, hogy rossz fát tett volna a tűzre. Szóval Salmander nagy gondossággal gyűjtögeti be az elszabadult állatkáit, miközben súlyos titkokat őriz. Aztán ott van a primadonna jelölt, a mindenbe belekotnyeleskedő, kalandot kereső, Porpentina, aki addig futkos a bonvivánja után, hogy szépen lassan elkezd vonzódni hozzá, amit később majd lehet tovább fodrozni. És persze ha már operett, lennie kell egy táncos komikusnak, aki elsüti a tréfáit és akin lehet akár nevetni is. Ezt kívánná megtestesíteni az a Jacob Kowalsky, akinek minden álma, hogy pékséget nyisson, csak egyelőre kevés hozzá a pénze és a szerencséje. Kowalski roppant meggyőző figura, mert nem az a szépfiú, kicsit túlsúlyos, kicsit mulya, kicsit lúzer, mégis Rowling jóvoltából a csetlés-botlásai végtelenül emberiek és ezért is könnyű azonosulni vele, hiszen egy kicsit mindenki magára ismerhet benne. A szubrett szerepét pedig Porpentina nővére, Queenie viszi, aki nem kevésbé habókos, mint Kowalski, csak annyival több nála, hogy képes a gondolatokban olvasni. A Kowalski-Quennie páros egyértelműen a film főnyereménye, mert nemcsak vidám pillanatokat szereznek, hanem olyan érzelmes romantikáról gondoskodnak, ami bőven a jó ízlés határain belül mozog.

A negatív, vagy ellentmondásos karakterek már nem ilyen átütők, mert nem igazán tudnak a fekete és fehér elosztáson túlterjeszkedni, ha vannak is árnyalataik, kevésbé hangsúlyosak. Azt nem lehet elvitatni sem Rowling-tól, sem Yates-től, hogy sodró lendülettel, dinamikusan, üresjáratokat nélkülözően mesélnek, még a mellékágak sem tűnnek felejthetőnek, vagy hanyagolhatónak. Eddie Redmayne hozza azt, amit tud, nem tehetségtelen a gyerek, azonban a szégyenlősségére és a félszegségére olykor irritálóan rájátszik. Azt sem értjük, hogyan tudja egy majdnem két és fél órás filmben végig félrebillentve tartani a fejét. Normális esetben biztos, hogy izomgörcsöt kapna a nyakunk hasonló mutatványoktól. Colin Farrell-re már ráférne egy kiadós kasszasiker, mert az utóbbi időben csak kínos buktákhoz adta a nevét. Farrell sem rossz, de azért nem esünk le a székről az alakítását látva. Katherine Waterston ideális Porpentina, Waterston finoman játszik, az aggódása éppen olyan hiteles, mint a vakmerősége és a bátorsága. A két gyöngyszem azonban kétségtelenül Dan Fogler Kowalskiként és Alison Sudol Quennieként. A közöttük lévő izzás tapintható, Fogler nagyszerűen érzi a humort, Sudol szemei pedig nemcsak játékosságról árulkodnak, hanem érzelmekről is. Johnny Depp itt volt, körülnézett a díszletek között, bejárta a helyszíneket, aztán találkozunk vele legközelebb.

A Legendás állatok ás megfigyelésük nagy erénye az aranyos karakterek és a meggyőző ütemben és ritmusban kibontakozó cselekményvezetés mellett a jól eltalált humor, ami kissé lazábbá és lezserebbé teszi a néhol komornak és sötétnek tetsző összképet. Vélhetően J.K. Rowling, David Yates és persze a stúdió sem bánják meg, hogy újra befogták a Potter lovat, igaz Potter nélkül, mert a pénzverdéjük kellemes szórakozás nagyobb meglepetések és fordulatok nélkül. Az biztos, hogy a vérbeli Potter hívek, vagy függők már a vetítés után számolják majd a napokat, hogy mikor találkozhatnak a soron következő epizóddal. Azonban arról már nem vagyunk teljes mértékben meggyőződve, hogy újabb delikvensek csatlakoznak a film hatására az eddigi, kicsinek amúgy sem mondható rajongótáborhoz. Ahhoz picit kevésnek tűnik a látványdzsumbuj és az állatkert.

7/10