A városi legendák szerint Stanley Kubrick klasszikusának, a 2001: Űrodüsszeiának utolsó harmadára csapatostul érkeztek azok az LSD-betyárok, akik betépve vizuális gyönyörre vágytak. Kétségtelen, hogy a film képi szimbolikáját alátámasztani hivatott effektek erőteljes ingereket kelthettek a nézőben, azoknak meg pláne bűnös élvezeteket okozhattak, akik előtte még megnyalintották otthon a könyvekben rejtegetett bélyegeket. Ha azok a hippik mostanság aktívak lennének, valószínűleg a Doctor Strange című pszichedelikus ostorcsattogtatásra váltanának jegyeket. Merthogy belógni már nem lenne könnyű feladat. A Marvel legújabb terméke ugyanis maga a posztmodern LSD-trip. Villódzó fények, különböző színekben és árnyalatokban pompázó meghatározhatatlan geometriai elemek és formák teszik teljessé azt az esztrád látványvilágot, ami körülbelül olyan hatásfokkal működik, mintha a vetítőtermekben lőtték volna fel az augusztusi tűzijátékot. És mivel a parasztvakítás most szó szerint értendő, a szemeket is érdemes pihentetni utána, mondjuk fél óra szabadban eltöltött sétával és heves pillarebegtetésekkel.

Gyaloglás közben pedig bőszen elmélázhatunk azon is, hogy a zsebek degeszre tömésén kívül mi hajthatja még a Marvelt, amikor egy új hőst kíván átültetni a képregények nyomtatott világából a filmvászonra. Mert ugyan az univerzum széles és tágas, sok kis bolygó és világmentő vitéz elférnek benne, de egy idő után félő, hogy azok nagyon hasonlóvá válnak és legenda teremtés helyett az önismétlés álságos csapdájába esnek. És hát itt van ez a dr. Stephen Strange, aki egy penge idegsebész, úgy operál a műtőben, mint ahogy Yehudi Menuhin játszott a hegedűjén. Világszínvonal, mondhatnánk bazsalyogva, cinizmus nélkül, elismerésekkel adózva. Azonban lehet, hogy Strange a munkájában professzor, de személyiségében egy egoista, nagyképű, másokat levegőnek néző pali, aki olyan eseteket és műtéteket nem vállal fel, amik ronthatják a renoméját. Strange fényűző életet él, szórja a pénzt és sütkérezik önnön nagyszerűségében. A kissé hosszadalmas expozíciót látva pedig bevillanhat valaki abból a bizonyos Marvel csapatból, aki szinte ugyanilyen jellemvonásokkal vált szuperhőssé. Úgy hívják: Tony Stark, vagyis a Vasember. És ha már van nekünk egy Starkunk, akkor miért is van szükségünk még egy cinikus, nagypofájú, helyenként modortalan alakra, akit majd szépen bele lehet illeszteni a nagy univerzumba? Ilyetén a Doctor Strange még ha nem is nézhetetlen és unalmas, totálisan felesleges. Mert egyetlen morális kérdés tágabb okfejtését leszámítva, ugyanazt nyújtja, mint bármelyik Marvel-hős. Extra fénykavalkáddal.

Az is megfejtésre, vagy legalább egy bővebb magyarázatra szorulna, hogy miért kell egy képregényfilmbe olyan érzelmi szálat suvasztani, amivel látványosan nem tudnak mit kezdeni és ami úgy fest, mintha a porcelánboltban kitennénk egy rózsaszín elefántot a polcra. Hagyján, hogy giccses, de nem is illik oda. Scott Derrickson rendező az eddigi filmes munkái alapján egyébként sem egy romantikus alkat, sokkal inkább a horrorok, thrillerek és fantasyk világában talált utat magának. Ennél fogva az sem meglepetés, hogy Derrickson olvasatában a férfi-nő kapcsolat, vagy vonzalom kimerül abban, amit általános iskola alsó tagozatában Pistike és Marika folytat ilyen címszó alatt. Pistike felajánlja Marikának, hogy homokozzanak együtt, mire Marika azt mondja, hogy vele nem, mert két napja még Nórikát invitálta hasonló hévvel. Erre Pistike meghúzza Marika haját, aki megsértődik és sírva fakad. Azonban pár óra múlva Pistike szed egy pipacsot Marikának, amit szép szavak kíséretében át is ad, Marika pedig annyira megenyhül, hogy rögtön két puszival díjazza a gesztust. Ami viszont megható az isiben, az kínosabbnál is kínosabb egy magát elvileg komolyan vevő játékfilmben. Még ha képregény az alapja, akkor is. Mert ezt az egész vonzalomnak hazudott hajcihőt vagy hanyagolni kellene, vagy olyan szinten realizálni, ami nem hat sem nevetségesnek, sem pedig infantilisnek. Arról nem is beszélve, hogy a gyönyörű Rachel McAdams megint parlagon marad, mert semmit nem kell csinálnia, azon túl, hogy úgy operál, mintha a már kimúlt Vészhelyzetet akarnák feltámasztani egy mozifilmmel.

És ennél a pontnál megjegyzendő, hogy bűnnel egyenértékű cselekedet azt a nagyszerű Mads Mikkelsent végszavazásra használni, aki az eddigi szerepeivel tanúbizonyságát adta, hogy a szakma nagyra becsült tudora. Mikkelsen szó szerint villan egyet-kettőt és közben elmond egyetlen monológot, amiben pislákol az a tehetség, amivel jó néhányszor már megvett minket. Pocsékolás. Derrickson láthatóan kettő és még egy fél karakterre összpontosít, a többit meg úgy kezeli, hogy azok vannak. Patronként a tűzijátékához. A főhőssel megkísérel leírni egy ívet, ami úgy nagyjából még a helyén is lenne, bár olyan nagy változásokat, tükörbe nézést, vagy meghasonulást nem észlelünk nála. Sokkal izgalmasabb a tanítómester figurája, akiben ott van az erkölcsi kérdőjel, akinek a tisztasága bepiszkolódik azzal a morálisan talán helyteleníthető alkuval, amit a világ békéje érdekében köt a főgonoszként funkcionáló óriási szappanbuborékkal. Ebben már ott van az a dráma, hogy meddig mehetünk el és paktálhatunk le az ördöggel, anélkül, hogy elveszítenénk a méltóságunkat, a becsületünket és a tisztességünket. És persze ebből a felvetésből adódhat az a kérdés, hogy hol van az a határ, ami után már nem lehetünk büszkék magunkra a tetteinket illetően. Derrickson jól érzékeli, hogy ez lehet a Doctor Strange kulcskérdése és a fél karakterrel, aki lényegében a fináléig láthatatlan marad, el is játszatja a megingathatatlan erkölcsi iránytű szerepét, de talán egy-két fénycsóvát, meg idétlen szellembirkózást feláldozhatott volna a téma mélyebb értelmezésén.

Tény, hogy egy olyan moziban, amelyik előszeretettel játszadozik a tér-idő kontinuummal, szükségesek azok a trükkök, vizuális effektek, amelyek itt előtérbe kerülnek. Ízlés dolga, hogy kinek mennyit bír el belőle a szervezete. Azonban egy idő után már olyan érzésünk lehet, hogy Derrickson egy önjelölt festő, aki abban látja a művészi beteljesülését, hogy hatalmas színes pacákat dobál a hófehér vászonra különösebb meggyőződés és logika nélkül. És az bizony sok tud lenni. Van humor, néha talán küszöb alatt, vannak akciók és verekedések, de a hangsúlyos tetőpont például hiányzik az előkészítés és a finálé között. Két olyan színészt sikerült szerződtetni a létfontosságú szerepekre, akik érezhetően egy erőteljesebb drámai vonalról érkeztek. Benedict Cumberbatch címszereplőként kitűnően érez rá a figura lelki mozgatórugóira, megvan benne a szuperképességhez szükséges erő és az a kissé cinikus humor is, amit már a Sherlockban is gyakorolhatott. És az sem hat hiteltelennek, amikor Cumberbatch elérzékenyül, vagy könnyezik, mert átélhetően törekszik a karakter sebezhetőségének bemutatására, még ha a forgatókönyv hiányos is ebből a szempontból. Tilda Swinton pedig a nőiességét feladva brilliánsan hoz egy tűnődését, kételyeit leplezni akaró tanítómestert, akinek minden jelenése és felbukkanása emlékezetes.

A Doctor Strange arra jó, hogy tökéletesen bizonyítsa; a Marvelnek jelenleg hosszabb a farka, mint a DC Comics szuperhőseinek a filmvásznon. Mert még egy közepes tehetségű rendezővel is többet produkálnak, mint legutóbb David Ayer a borzalmasan félresikerült Öngyilkos osztaggal, aminek hatására legszívesebben fegyverhez, vagy kötélhez nyúltunk volna. Ennek ellenére a Doctor Strange csak Cumberbatch és Swinton lenyűgöző játékával tűnik ki a középszerből, minden másban inkább csak átlagos és még inkább teljesen felesleges marad. A Marvel tehát bizonyított, mi meg felejtünk. Gyorsan. Ahogy kijövünk a teremből.    

6/10