2016. sze 20.

Snowden - filmkritika

írta: frími
Snowden - filmkritika

Nincs mit azon vitatkozni, hogy a napokban hetvenedik életévét betöltött Oliver Stone munkásságának egy jelentős hányada akkor is az egyetemes filmművészet kiemelkedő alkotásai közé fog tartozni, ha ezentúl a rendező csak leheveredik a kanapéjára és rágyújt egy spanglira. Mert azt állítólag nagyon szereti. Stone azonban nem az a kényelmes fajta és ugyan nem készít minden évben nagyjátékfilmet, de a köztes időszakokban is elfoglalja magát, időnként dokumentumfilm-sorozatokkal, időnként elmegy Fidel Castrohoz, hogy kvaterkázzon vele a csodás melegítőiről és néha még nekiesik egy mozinak is. Legutóbb a Vadállatokkal adott magáról hírt ezen a fronton, ami igencsak visszhangtalan és csendes fogadtatásban részesült. Nem véletlenül. Merthogy nem lett ugyan nézhetetlenül rossz, de mintha az lett volna a lényege, hogy Blake Lively éppen melyik srác ölében henteregjen egy kiadósat. Az előtte lévő Tőzsdecápák folytatásáról viszont nehéz úgy beszélni, hogy az embernek ne emelkedjen közben a vérnyomása az egekig, hiszen az minden volt csak egy remekmű minden igényt kielégítő befejező momentuma nem. Persze Stone még ezt is megteheti: ejthet egy kisebb foltot a nimbuszán. Képesek vagyunk megbocsátani neki.

snowden_2.jpg

Stone-ról azt is tudhatjuk, hiszen számtalanszor tanújelét adta, hogy ki nem állhatja a langyos vizet. Mivel markáns és meglehetősen radikális politikai nézetekkel és véleménnyel rendelkezik, nem retten meg attól sem, hogy ezeknek nyílt vagy kissé burkoltabb formában hangot is adjon. Ez pedig sokszor azzal is jár, hogy a saját fészkébe piszkít. Odapörköl a politikusoknak, az aktuális hatalomnak, legyen az bármilyen színű, republikánus, vagy demokrata. És ha ezzel végzett, nem kíméli a társadalmat sem, nekik is megmondja a magáét és hajlamos kíméletlen görbe tükörben megmutatni a szubjektív valót és az igazat. Ha ezekhez pedig még azt is hozzátesszük, hogy Stone valamilyen oknál fogva szinte mániákusan vonzódik az életrajzokhoz és ezen belül azokhoz a figurákhoz, akiknek nem egyértelműen fekete vagy fehér a megítélésük, már egy cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy ezúttal Edward Snowden került a célkeresztjébe. Azt a Snowdent pécézte ki, akit az amerikai lakosság fele árulónak és egy közönséges hackernek, míg a másik része egy bátor hősnek kiáltott ki. Stone-nak a megosztó személyiség a fétise, habár a kedvcsinálókból inkább az derült ki számunkra, hogy ezúttal a rendező be fog állni Snowden jogász csapatába és minden áron, foggal-körömmel megvédi majd őt a kritika legkisebb jele nélkül. És nem is csalódtunk. Csak az a bajunk, hogy ezt olykor olyan bántóan egyoldalúan teszi, amiből nemcsak a jó ízlés hiányzik, hanem az elfogulatlanság is.

snowden_1.jpg

Stone szemében Snowden annyira makulátlan és patyolattiszta képet mutat, hogy azt még akkor is nehéz elhinnünk és befogadnunk, ha a múltjában és magánéletében nem lenne olyan pont, ami miatt lehetne árnyalni ezt a végtelenül heroizált jellemet. Márpedig Stone találhatna ilyeneket, ha nagyon akarna, csakhogy ezeket ki tudja milyen megfontolásból és indítékból nagyvonalúan átlépi és nem tulajdonít nekik nagyobb jelentőséget. Snowden ugyanis több esetben hazudik a barátnőjének, egyszer pedig még olyan módszerekhez is folyamodik ellene puszta féltékenységből, amit egyébként máskor fennhangon elítél. Nem azt akarjuk ezzel állítani, hogy Snowden nem cselekedett helyesen, amikor borított az eltitkolt információk nyilvánosságra hozatalában, inkább azt, hogy ennek megítélése és boncolgatása egy semlegesebb, pártatlanabb légkört kívánna, amit a rendező teljes mértékben mellőz és nem akar tudomást venni róla. Oliver Stone itt és most Edward Snowden védelmére esküdött fel, mindenki aki ezzel szemben helyezkedik el gonosz, hazug és ármánykodó. És ilyenkor hiányzik az a legenda, aki a vietnami háború poklát és szörnyűségeit úgy volt képes megfesteni, hogy még a negatív figurák személyiségrajzába is csepegtetett olyan vonásokat, amelyek miatt nem lehetett egyértelműen elítélni őket, hiszen valamilyen szinten ők is az értelmetlen mészárlás őrületének áldozataivá estek.

snowden_3.jpg

És miközben a Snowdenből eltűnik az objektivitás és tárgyszerűség, a rendező észre sem veszi, hogy nagyobb hangsúlyt fektethetne olyan fejezetekre, amik megérnének egy részletesebb, alaposabb, sokoldalúbb elemzést. A média szerepe és kissé szenzációhajhász volta például egy percig sem kérdőjeleződik meg és talán azt sem bánnánk, ha a szabadság és a biztonság fontossági sorrendje, vagy erősebb párhuzamba állítása nyomatékosabban domborodna ki. Néha pedig olyan érzésünk van, mintha nem is ismernénk ezt a főhőst, kapunk ugyan szeletkéket az életéből, de a motivációinak és céljainak változása még így sem mindig követhető és egyértelmű, közben ezek érzékletesebb és kézzel foghatóbb ábrázolásához ott lettek volna az eszközök Stone kezében, csak nem nyúlt elég mélyre hozzá. Merthogy van az a sete-suta szerelmi szál, ami annyira egyenetlen erősségű, hogy sokszor csak hunyorgunk, ha megint ez kerül előtérbe. Vannak ugyanis kifejezetten tartalmas és élvezetes pontjai, míg máskor fürdőzünk az érthetetlennek látszó lépésekben és az olyan közhelyes szófordulatokban, ami még egy romantikus filmben is minimum heves fejcsóválásokat okozna.

snowden_4.jpg

Azt, hogy Stone elérte a nyugdíjkorhatárt és helyenként egy öregesen fáradt direktor benyomását kelti, jól és élénken mutatja a Snowden tempójának és színvonalának meglehetősen hullámzó változása. Az elején például vannak olyan jelenetek, amelyek kifejezetten álmosítóak, még az a veszély is fennáll, hogy több pillanatra leborul a fejünk, aztán hirtelen megbokrosodik és úgy dinamizálja a filmjét, hogy az kellően feszes és lényegre törő legyen, ha már semleges nem tud maradni. A pátosz még így is émelyítő a végén, miközben a rendező megint nem figyel a részletekre, hiszen azt egy mondattal elintézi, hogy Edward Snowden jelenleg egy olyan ország vendégszeretetét élvezi (Oroszország), ahol azok az általa egyébként jogosan kétségbevont lehallgatások, az emberi magánszférába való illegális beavatkozás, finoman szólva is ingatag lábakon és erősen kikezdhető pilléreken áll. Joseph Gordon-Levitt külsőleg ugyan meggyőző, de talán a koncepcióból eredően olykor egysíkú, máskor meg kimondottan nyámnyila és határozatlan fickó képét mutatja, amiből nehezen tud kitörni. Shailene Woodley többször lejátssza a színről, már ezért is megérdemelt volna egy ütőképesebb és jelentősebb karaktert. Sőt akkor sem hőbörögtünk volna, ha inkább ő lenne a főszereplő. Rhys Ifanstől (Notting Hill) nem követelt sokat a figura, neki ravasznak és furmányosnak kell lennie végig. Melissa Leo emeli a film fényét, míg Zachary Quinto hozza azt az újságírót, aki a vérét adja a sztoriért. Nicolas Cage meg a nyúlfarknyi szerepében legalább nem rombol.

snowden_5.jpg

Oliver Stone legújabb munkáját semmiképpen nem nevezhetjük nézhetetlennek, egyoldalúnak és néhol demagógnak már annál inkább. A Snowden élvezhetőségét és értékelhetőséget tehát nagyban befolyásolja, hogy ki mennyire tudja félretenni a kételyeit és a skrupulusait a rendező hősies mítoszépítő tevékenységével kapcsolatban. Senki ne számítson azonban könnyű menetre. Mert Stone igyekezete néhol vakbuzgó csőlátásba, néhol pedig könnyes pátoszba csap át. Amit azért sajnálunk borzasztóan, mert ennyi erővel izgalmasabb és változatosabb is lehetett volna. Így csak egy Stone középszerű hattyúdalai közül. De ettől még persze kedveljük őt.

5/10     

Szólj hozzá

kritika film német amerikai életrajzi dráma Zachary Quinto Nicolas Cage Melissa Leo Rhys Ifans Oliver Stone Joseph Gordon-Levitt Edward Snowden Snowden Shailene Woodley