Jelentős szellemi muníció hiányában a folytatások mellett a feldolgozások, újraértelmezések korát éljük. Alapvetően ez még nem ad okot elkámpicsorodásra, szomorúságra, főleg akkor nem, ha a remake készítői az eredeti alkotás gondolati tőkéjét, lényegi mondanivalóját egy olyan új kontextusba és köntösbe helyezik, ami a mai kor embere számára is tartogathat izgalmakat, feszültségeket, vagy olyan világosan megnyilvánuló tanulságokat, amelyek túlmutathatnak a moziban eltöltött két óra keretein. Ehhez azonban szükség van hatásokra, amelyek egyrészt származhatnak hangulati és környezeti aláfestésből, másrészt pedig húsbavágó, eleven konfliktusokból, szikrázó és mélyről jövő konklúziókból, esetleg oldott, nevetésre ingerlő, vagy kényszerítő humoros momentumokból. Ezek együtt nyithatják fel a szemeket, még akkor is, ha csipásak, illetve képezhetnek bennünk olyan potenciális, továbbgondolásra érdemes bölcseleti és értelmi tartalékokat, amelyeket fel kell dolgoznunk és amelyekről muszáj vitatkoznunk, beszélgetnünk, hosszú eszmecseréket kezdeményeznünk, mert annyira megérint és felpiszkálja az életünket a szembe jövő hétköznapi problémák formájában, hogy nem hagy nyugodni. A Bigger Splash ilyen téren kétségtelenül ébresztgeti a figyelmünket, de vállalásait tekintve csak szolid részsikereket ér el, azokat is leginkább a színészi munkában és lenyűgöző tájképeket idéző helyszíneiben mutathatja fel. Ez pedig a lehetőségekhez mérten soványnak tűnik.

Már az is megérne egy témaindító diskurzust, hogy vajon Luca Guadagnino talján rendezőt milyen belső inger késztette arra, hogy Jacques Deray 1969-es A medence című filmjét vegye elő a tarsolyából, amely ugyan felvonultatta a kor európai sztárjait és szépségeit, Romy Schneidert és Alain Delont, azonban még ha voltak is erényei bőséggel, olyan igazi, felejthetetlen klasszikussá sohasem érett. Merthogy helyenként darabos volt és unalmas, a történet kvázi eseménytelenségét pedig nem voltak képesek feloldani sem a karakterek, sem pedig a közöttük kialakuló, hol érdekesnek mutatkozó, hol végtelenül laposnak és felszínesnek ható viszonyrendszerek. Az izgalmak fokozásában leginkább Schneider és Delon siettek a segítségünkre, hiszen előszeretettel vetették le a rajtuk lévő ruhadarabokat, amit esztétikailag nem lehetett kifogásolni, más szempontból viszont feleslegesnek és öncélúnak bizonyultak. Ha az ember szerelembe esik, senki és semmi nem állhat az útjába, Guadagnino pedig annyira mély érzelmeket táplált a sztori iránt, hogy még az alapkövein, sőt a szereplők nevein sem változtatott. Marianne, a női David Bowie-ként csillogó poplegenda hangszálműtétje után lábadozik, kedvesével, Paullal, egy idillinek mondható olasz üdülőparadicsomban. A pihenésüket azonban megzavarja Harry a producer, Marianne volt szeretője, aki nem egyedül készül feje tetejére állítani a nyaralást, mert magával hozza szemrevaló, éppen nagykorú lányát, Penelopét.

Elvileg, ha négy embert összezárunk egy házba, akik így-úgy kapcsolódnak egymáshoz, sőt még közös múltjuk is van, ott előbb vagy utóbb sisteregni kezdenek az indulatok, felszakadnak a sérelmek és megjelennek a féltékenység pislákoló lángjai is. Mert a fokozatosan körvonalazódó és kibontakozó szituációs játékokkal megágyazhatnak egy parázs hangulatú pszichothrillernek, vagy egy számos sebet feltépő, feszült dialógusokkal megspékelt kamaradrámának. Sokáig várunk arra, hogy ebből a filmből is kialakuljon valami ezekhez hasonlatos produkció, mígnem rá kell jönnünk, hogy Guadagnino ebben is maximális hűséggel követve az eredetit, a végére beszuszakol ugyan némi csattanóféleséget, de addigra vélhetően alig lesz olyan néző, aki nem az igazak álmát alussza. És olyat is tapasztaltunk közvetlenül a frontvonalból, hogy volt, aki ezt nem is a teremben óhajtotta megtenni, hiszen mielőtt elszenderült volna, sietősen távozott. A rendező ugyanis hosszú ideig vajúdott, míg aztán szült egy egeret, amelyik egészen picike lett, közben pedig kiölte a mozijából a valódi szenvedélyt.

A négy főbb figurával nemigen tud mit kezdeni Guadagnino, mindegyik kap egy-két nem túl karakteres jellemvonást, amelyek aztán nem változnak, röghöz kötöttek, így fejlődésnek, változásnak, sokszínűségnek bottal üthetjük a nyomát. Marianne egy kiöregedőben lévő rocksztár, aki addig nyalogatja a jelenlegi barátját, mint a lépes mézet, amíg be nem toppan Harry, akiről azt érezzük, hogy bármikor újra az ujja köré tudná csavarni a nőt, csak azt nem értjük, hogy mivel. Merthogy a lecsúszott producer egy izgága, mindenkinek beszólogató és mindent jobban tudó paprikajancsi, aki örökké duzzad az energiától és szórja a saját maga által viccesnek gondolt poénjait, amelyeken rajta kívül senki nem röhög. És tegyük hozzá gyorsan; a néző sem. Marianne barátja, Paul egy halvérű, bávatag tekintetű pali, akit most egyszerre irritál Harry személye, miközben ő hozta össze a Marianne-nal. Végül pedig van itt még egy fruska, aki egyszer titokzatoskodik, máskor fáraszt, a szándékai nem tiszták, de mindenkit pontosan feltérképez és megfigyel. Először kedélyesen simogatják egymást, bájolognak, aztán miután bemelegednek, piszkálódnak, szurkálják egymást, az a baj, hogy mindezt úgy, mint a gyerekek. Nem vájkálnak mélyre, nem okoznak sebeket, csak felszíni horzsolásokat, amik az időnként, véletlenszerűen felbukkanó flashbackektől sem válnak súlyosabbá.

Guadagnino elken minden valamirevaló összezörrenést, mert vagy maszatol, vagy ugyanoda lyukad ki, ahonnan elindult. Nincsenek vérforraló, izzasztó viták, csak ovis kakasviadalok a legszebb tyúk kegyéért, ami többek között egy kacsaúsztatóban rendezett spontán úszóversenyben manifesztálódik. És közben fecsegnek, csacsognak, napoznak, pancsiznak, isznak, esznek, sütkéreznek a jómódban és persze pucérkodnak. Ralph Fiennes például vicsorogva lóbálja ok nélkül a himbi-limbijét, többször majd kiszúrja a szemünket, célját nem áll módunkban felfedezni, marad tehát a kényszeres magamutogatás, rendezői parancsra, koncepció nélkül, zavaró terjedelemben. Fiennes egyébként élvezettel adja elő a producer magánszámait, amelyek egy darabig talán még lekötik a nézőt, de ahogy elmúlik az újdonság varázsa, egyre inkább idegesítővé és negatív tehertétellé válnak. Ez nem jelenti azt, hogy a brit színész rossz lenne, csak egy idő után beszorul a szerepe skatulyájába, ezáltal egysíkú és önismétlő lesz. Nem úgy Tilda Swinton (Marianne), aki nem az a klasszikus értelemben vett jó nő, de a kisugárzása miatt olyan szexinek és észbontónak látjuk, mint még soha. Swinton nem szavakkal, hanem pillantásokkal, tekintetekkel, gesztusokkal, grimaszokkal játszik és ezzel könnyedén maga mögé utasítja minden kollégáját. Matthias Schoenaerts (Paul) sokkal többet is tudna, ha ezt a figura megkövetelné. De mivel nem egy összetett karakterről beszélünk, Schoenaerts sem csilloghat, csak hozza a kötelezőt.

A Bigger Splash egyetlen forradalmi tette, hogy megmutatja, Dakota Johnsonban van egy kicsi abból, amit úgy hívnak; tehetség. A külseje most is átlagos, ami kissé kevés egy dögös tinihez, Swinton ebben mérföldekkel lepipálja, de azért már látunk olyan jeleket, amelyekből a későbbiek során építkezhet. Az utolsó jelenetei szenzitívek, a titokzatossága hiteles és még a hangulatváltozásai sem alacsonyodnak le egy utcáról beesett amatőr szintjére. A rendező akkor járt volna a legjobban, ha a végén kezdi a filmjét, mert úgy talán megteremthetné egy olyan feszültség forrását és gócpontját, ami nem robban le folyton, aminél nincsenek hosszan tartó üresjáratok és ami a figurákat is valamivel változatosabbá és színesebbé alakítja. Mivel ezt elszalasztotta, A Bigger Splash mindössze hangulatában és színészeiben igazolja elkészültét, egyébiránt egy tökéletesen haszontalan, bugyuta párbeszédekkel és problémákkal felhabosított újraértelmezés marad. A legnagyobb sajnálatunkra.

6/10