A Rendes fickók tökéletesen rávilágít arra, hogy egy előzetes akkor jó, ha mutat valamit ízelítő gyanánt, de nem akarja lelőni a ránk váró poéntömegek kétharmadát. Nos, ebből a szempontból ez a trailer megbukott, mert nem ínycsiklandozó volt, hanem troll. A legrosszabbik fajtából. Persze érthető, ha a stúdiók biztosra akarnak menni, hiszen más se nagyon jön ma az álomgyárból csak folytatás, képregényfilm és valami olyan bejáratott dolog, amihez nem kell reklám, marketing, mert magától is vonzza az érdeklődő szemeket. És a Rendes fickók sem robbantott kasszákat, ami tovább hergelheti a fejeseket, hogy eredeti ötletekkel még véletlenül se próbálkozzanak, mert nem éri meg. Más kérdés, hogy Shane Black filmjének történetében, cselekményszövésében, karaktereiben nem sok újdonság honol, inkább felrázza, újrakeveri azt a koktélt, amit már számtalanszor felszolgált, elég, ha csak a Halálos fegyverre, Az utolsó cserkészre, vagy a Durr, durr és csókra gondolunk. Merthogy ez mindegyik egy kaptafa. A recept pedig a következő: végy két embert, akik eleinte nagyon nem passzolnak egymáshoz, adj hozzájuk egy gyereket, vagy éppen egy nőt, esetleg mindkettőt, hozd össze őket egy krimiszálon keresztül, aminek nem kell túl bonyolultnak lennie és persze humorizálj annyit, amennyi a csövön kifér és amennyit a kapacitásaid megengednek.

Shane Black becsületére váljon, hogy a rutinos keze ezúttal sem remeg, hiszen a Rendes fickók annak ellenére, hogy az előzetese egy elcseszett bűvészhez hasonlóan viselkedett és a mutatványok jó részét előre leleplezte, egy derekasan szórakoztató egyveleg, aminek éppen úgy megvannak a gyöngyszemei, mint a kerékkötői. És mivel a szórakoztató periódusok száma magasan veri a hanyagolható epizódokét, még arra is van esély, hogy a szájhagyomány egy olyan tisztes nyereség irányába hajtsa a film vízét, amennyit mindenképpen megérdemel a belé fektetett munka alapján, bár a kultstátuszért már nem adnánk két fillért se, de ez a jövő zenéje. Black visszaugrik az időben és a 70-es évek Los Angelesébe kalauzol, ahol virágzik az autóipar és a pornó. Nem is lenne talán szükség erre az időutazásra, hiszen, ha levesszük a retró hangulatot és a meglehetősen bohókás, de korhű ruhaviseletet akár a jelenben is tapicskolhatnánk gőzerővel. Merthogy ma is tarolnak a csöcsök és a dugás, csak már nem videokazettára vagy dvd-re csorgatja a nyálát a pórnép, hanem az internetet bámulja kocsányon lógó szemekkel, miközben dudorodik a gatyája. És persze az autó még mindig státuszszimbólumnak számít, hiszen attól férfi a férfi és a szerszáma is tíz centivel megnyúlik, ha Mercivel jár Trabant helyett.

A Rendes fickók esszenciája a két főhős közti összhang kell, hogy legyen, máskülönben nem működik a cirkusz, hiszen az ilyen típusú filmek erre alapoznak. A rezonancia megvan még akkor is, ha alapvetően a karakterek jellemvonásai között nincsen számottevő differencia. Az egyik egy verőlegény, akit elhagyott az asszony, azóta kissé el van veszve, piti bérmunkákat csinál, de igazán az elégítené ki az igényeit, ha a társadalom hasznos tagjává válhatna. Ez volna a külalakban egyre inkább Gerard Depardieu-i súlyokat megidéző Russell Crowe, akinél nem vennénk mérget arra, hogy szuszogás nélkül be tudja kötni a cipőfűzőjét. A másik egy balfácán magánnyomozó, régi francia filmekben Pierre Richard alakíthatta volna, itt nem kis meglepetésre Ryan Goslingra hárult a feladat. Ennek a pupáknak meghalt a felesége, egyedül nevelgeti a lányát, miközben olyan ügyekben „nyomoz”, amikben valószínűleg a nem létező nagyija is diadalittas sikerköröket futhatna. Ez az „elveszett lelkek randevúja” felállás pedig sokkal jobban idomul Az utolsó cserkész szituációjához, mint a Halálos fegyveréhez.

A rendező nagy igyekezettel és kellő alapossággal vezeti be a találkozásukat, amit még egy felesleges narrációval is megtámogat, amitől már csak azért is eltekintenénk, mert a körítés nélkül is világosan, fekete-fehéren érzékelhető a figurák jelleme, cselekedeteinek mozgatórugója, sőt még némi motivációt is felfedezhetünk a sűrűjében. Az egymásra hangolódásuk nem mentes az apróbb zökkenőktől, hézagoktól, azonban a hasonlóságuk arra predesztinálja őket, hogy az akadályok ellenére előbb-utóbb megtalálják a közös irányvonalat. Kicsit olyanok ők, mint Móka Miki és Hakapeszi Maki duettje. Crowe lenne az okosabb, az agyafúrtabb, akit nem lehet csakúgy átdobni a palánkon, hiszen megfelelően dörzsölt hozzá, hogy mindig a talpára érkezzen. Gosling meg a kispajtása, aki keveri a trutyit, megpróbál eszesnek tűnni és ha valami találékony megoldással áll elő, akkor nem csokit követel, hanem szeszt és cigarettát. Ipari mennyiségben. Black menetrendszerű pontossággal építi fel a párosukat, Goslingnak lényegesen nagyobb mozgást és teret engedve, mint Crowe-nak. Ezeknek rendeli alá a helyszíneket, a hangulatot, a légkört, az eseményeket és a többi karaktert. A rendező ezúttal is zseniális abban, hogy olyan jelenetekkel tarkítja a filmjét, amelyek véletlenszerűnek látszanak, elsőre nem is értjük a funkcióját, de a tudatos építkezés közepette megtaláljuk a helyét és a jelentéstartalmát.

A Rendes fickók bővelkedik jó dumákban, harsány és kifinomultabb poénokban, a cinizmussal és a szarkazmussal sem áll hadilábon, mégis hiányzik belőlük olykor az átütő erő és a megjegyezhetőség. Nincsenek ugyanis emlékezetes beköpések, csak olyanok, amiken egyszer jót röhögünk, de a moziból kifelé menet már el is felejtjük. Úgy tűnik, mintha Black és forgatókönyvíró társa Anthony Bagarozzi többször szalmaszálból próbáltak volna szénaboglyát rakni, mert erőlködtek  azon, hogy a semmiből is valamilyen viccet csiholjanak. A film dinamikáját pedig nem támogatja egy-két olyan mellékszál, ami maximum a krimivonal teljessége miatt kerülhetett bele, mert különben lassítja a lendületet és csikorgatja a fogaskerekeket. A rendező nem egy Agatha Christie. Ezért ne is várjunk több leleményességet, logikát, ravaszságot a bűnügyi kelléktől, mint egy átlagos ilyen témájú sorozatban. Nem ez a lényeg, a gonoszok sematikusak, törpe agyúak, különösebben nem is körmönfontak és az összeesküvésről is hamar eloszlik a fehér köd. Black karakterekben, hangulatban, párbeszédekben és szituációs játékokban nő az átlag fölé, bár most az utóbbiaknál sokszor érezhettünk gegszagot, amiknek csak azért talál helyet a mókában, hogy rátegyen egy lapáttal arra, amire nem biztos, hogy szükséges volna.

Ryan Gosling minden elismerést megérdemel. Elképesztően bravúros alakítást nyújt, vérbeli komédiás, aki az esetlenségének és szerencsétlenségének nem eltúlzott grimaszokkal ad nyomatékot, hanem apró gesztusokkal és finom mimikával. Gosling fürdőzik a szerepben, valódi jutalomjátékként tekint rá, ez pedig a fináléban csúcsosodik ki igazán, amikor végképp ráteszi a koronát a teljesítményére. Russell Crowe sem rossz, de inkább szekundáns, másodhegedűs, akinek az a feladata, hogy alájátsszon és végszavazzon Goslingnak. A filmben nincsenek igazán parádés akciójelenetek, ami Crowe esetében hiteltelennek hatna, merthogy az alkata már nem a mackós kategóriába tartozik, hanem a vízilóéba. Nem kicsit hagyta el magát. Kim Basingernek két jelenete van, nála inkább az a szenzáció, hogy a Szigorúan bizalmas után megint találkozott a vásznon Crowe-val. Akiben látjuk az X-faktort az a Gosling lányát játszó Angourie Rice, aki eleven, pofátlan, nagyszájú, de közben érzékeny és szeretetéhes. Rice pedig minden színben és alakban bámulatosan otthon van.

A Rendes fickóknál a nagy elvárások áldozatai lettünk. Mert szórakoztató két órán vagyunk túl, mégis maradt bennünk hiányérzet. Valószínűleg ha kevesebbet látunk belőle elöljáróban, akkor több meglepetést, jobban ülő poénokat eredményezhetett volna a mozi, amit persze így sem szabad elhantolni, lesajnálni és temetni, mert kimondottan üdítő és szellemes vállalkozás, még akkor is, ha nem szakítja ki tengelyéből tövestül a filmvilágot. Shane Black hozza a tőle elvárt színvonalat, azon nem merészkedik túl, Gosling pedig lubickol abban, amit felkínáltak neki és ami a látottak alapján beleillik a színészi palettájába. Most ennyivel is beértük.

7/10