Alig két hete vagyunk túl Amerika Kapitány legújabb, meglehetősen középszerű kalandján, máris megérkezett a Marvel legújabb terméke. Ezúttal az X-Menek rúgják be az ajtót bitang erővel, úgy, hogy az tövestül szakad ránk. A Marvel egyúttal tanúbizonyságot tesz arról is, hogy egy olyan lovász, aki addig hajtja a gebéit, amíg azok össze nem esnek és vízért nem kiáltanak. Az X-Men csapatában sem történt egetrengető változás, a rendezői széket továbbra is az a Bryan Singer bitorolja, aki akár szakdolgozatot is írhatna a mutánsok mitológiájából, hiszen kívülről-belülről ismeri őket. A legutóbbi résszel sikerült meglepnie, merthogy Az eljövendő múlt napjai esetén maradandóak voltak ugyan az akciójelenetek, mégis inkább arról volt nevezetes, hogy értő szemekkel és kezekkel lettek kidolgozva a karakterek, az azok közötti viszonyrendszerek és a drámai hatásokkal sem álltak hadilábon. Ezt szem előtt tartva vártuk a folytatást, annyi kitétellel, hogy a Marvelnél is érezzük egyfajta fáradtság és enerváltság jeleit, ami az Amerika Kapitánynál szinte teljes egészében felütötte a fejét. Nem is a látvánnyal voltak gondjaink, hanem a repetitív fogásokkal és a figurák háttérbe szorításával, valamint szétaprózódásával.

Nem repdesünk az örömtől, de az X-Men vetítésén nem egyszer, nem kétszer, hanem többször unatkoztunk, savanyú fejet vágtunk, piszkáltuk az óránk csatját, ingattuk a fejünket, levettük a 3D-s okulárét, oldalra néztünk, hogy vajon mások hogyan érzik magukat, folyik –e a nyál a szájukból, mert éppen tátva maradt a csodálkozástól, vagy várják- e a sült galambot, hogy az berepüljön oda meleg fészket találva. Azért kényszerültünk ezekre az ösztönös pótcselekvésekre, ugyanis a film nem kötött le. Mert áll még a világ kérem szépen, hiába akarnak egyesek büdös, gombával fertőzött lábbal és csülkös aganccsal beletaposni, nem dől azért össze az olyan hirtelen. Elképzelésünk sincs, hogy minek kellene ahhoz történnie, hogy a forgatókönyvírók, ötletemberek, egyéb segédkezek végre elálljanak már attól, hogy állandóan az legyen a gonosz célkitűzése, hogy igába hajtsa az emberiséget és egyeduralkodóként döntsön a sorsukról. Az a baj, hogy a politikusaink ezt látják, ihletet kapnak, elszáll az agyuk, mi meg bő nyállal ihatjuk az ostoba fantazmagóriáik levét. Az pedig valószínűleg nem lenne megoldás, hogy ellopjuk a laptopjaikat, mert könnyedén szereznek egy másikat, vagy még ötszázat.

A X-Men: Apokalipszis filmes megvalósításának rengeteg ellensége van, a bőség zavarával küzdve azt sem tudjuk hirtelen melyikkel kezdjük. Tálcán kínálja magát mégis az idő, mint egyes számú tényező, bár már unjuk magunkat, mégis meg kell említenünk, hogy van azon a klaviatúrán törlő gomb, vagy ha nem jutottak el odáig, hogy használják, akkor még mindig ott van a vágás és az olló, amivel egy csomó salakanyagtól meg lehet szabadítani a kész terméket. Főként olyan esetekben, amikor tényleg nem történik az égadta világon semmi. Néha már azon gondolkozunk, hogy legalább ebben az unalomban meghökkenthetnének valamivel, David Fincher a Harcosok klubjában például bevetett egy méretes péniszt a végén, habár ott nem is volt szükség rá, de itt már annyira elkámpicsorodunk néha, hogy azt se nagyon bánnánk, ha ilyen bulvárhoz folyamodnának, csöcshöz vagy bigushoz, csak legyen már valami esemény, amire összeráncolhatnánk a homlokunkat. Aztán itt van még a licit problémája. Merthogy az ilyen látványpornók már régen olyanok, mint egy festmény aukció. Dobálják be az egyre nagyobb tétjeiket és összegeiket a nézők kegyeiért, hogy a vetítés végeztével azt mondhassa az érdeklődő: „de jó volt, most kielégültem”! Az X-Men ebben a versenyben pedig átesik a ló túloldalára, mert először még valóban berosál az ember attól, hogy porrá zúznak egy várost, de amikor már a függőhidat is szétcincálják autóstul, mindenestül, akkor hajlamos elröhögni magát, hogy ezt már más filmekben is ellőtték egy párszor. És ilyenkor rajzfilmes jelleget ölt az egész ramazuri, amit még öt másodpercig sem lehet komolyan venni, ugyanis nincs tétje. Egy fikarcnyi se.

A film történetvezetése renyhe, de mondhatnánk akár lanyhának is, a karakterek sem igazán találják benne a helyüket és nem is mutatnak semmi olyan szokatlant, amit eddig ne láthattunk volna. X professzor hozza a megváltó formátumot, hisz az emberiségben, a szebb jövőben, a mutánsok és az emberek békés egymás mellett élésében, míg Magneto továbbra is tele van kétellyel, amit fokoz még az egyéni tragédiája is. És itt megint szembeütközünk egy olyan problémával, amibe mostanában rendszeresen belecsúsznak képregényfilm mágusaink. Túl sok a karakter, kevés a valóban kidolgozott konfliktus, hiszen még az érdekesnek tűnő Magneto sorscsapása is elveszik a sűrűben, mert belepi a jótékony homály, annyira nem tud kicsúcsosodni az egyébként lapos eseménysorban. Van helyette ifjúsági találkozó, valami olyasmi, amit régen rendeztek Zánkán. Felvonul itt minden pubi, serdülő és koravén fiatal, néha olyan gondolataink is támadnak, hogy olyan ez, mintha leforgatták volna a Dawson és barátai, A narancsvidék és a Szivtipró Gimi összegyúrt mutáns változatát. A gonosz pedig vegytiszta karikatúra a Ludas Matyiból. Az egy dolog, hogy nincsenek színei – kivéve a zöldet -, csak rabszolgatartó hóbortja, de amikor valakit jégre akar tenni, mindig világít a szeme, mint a Hold, ami nem a veszélyérzetünket fenyegeti, hanem a humorérzékünket. Merthogy csiklandozza rendesen.

Minimális izgalom, szinte nullával egyenlő feszültség és kiszámíthatóság a köbön jellemzi Bryan Singer munkáját, ami még rendezettnek sem mondható. Tetőpont követ tetőpontot, nem tudjuk hol a vége, aztán jön egy olyan finálé, ami normálisan nincs is előkészítve, de úgy el van nyújtva, hogy alig várjuk, hogy végre jöjjön már valamelyik mutáns és rendezze le ezt a cirkuszt, mert kezd sok lenni belőle. A drámai erő pedig kimerül abban, hogy a Hulk-szerű gonosz tombol, miközben meg akarja szerezni a világuralmat. Az X-Menben sem fukarkodtak a sztárokkal, bár egyesek arcán lehet látni, hogy átkozták azt a napot, amikor aláírták azt a szerződést. Jennifer Lawrence élen jár ebben, mert piszkosul unja, valamelyest odateszi magát, de ez a tehetségének körülbelül a tíz százalékát jelenti, valószínűleg ő is érezte a forgatás közben, hogy itt és most nyugodtan felcserélhető lenne egy másik színésznőre, sőt még egy kaszkadőrre is. Nem véletlenül nyilatkozta, szinte kizárt, hogy folytatja. És ugyanez elmondható a James McAvoy-Michael Fassbender duóról is. McAvoy tényleg nekigyürkőzik és a forgatókönyv is őt segíti talán a legjobban, de ez meg sem közelíti azt a szintet, amit ő valójában tud. Fassbender ide túl sok, a drámai alakításai ennél mélyebbek és jóval nagyobbra nőnek, remélhetőleg nyugtázza ezt és nem akarja még tovább gombolyítani a fonalat, talán ebből ennyi elég volt. Oscar Isaac arca és karizmája is elbújik a maszk mögött, ezért nem is látunk belőle semmit egy paródián kívül, de valószínűleg a rendező nem így gondolkodott a szerepről. A legjobb húzás Higanyszál szerepeltetése és Evan Peters nyúlfarknyi jelenléte, mert az több poént hordoz, mint maga a film összesen, leszámítva a balul sikerült, valójában nem annak szánt vicceket.

Tisztában vagyunk vele, hogy az X-Men is egy olyan kordbársony gatya, amibe mindig bele lehet bújni, hiszen sohasem kopik el. Nem is könyörgünk, hogy hagyják abba, mert ki kell dobni, hiszen az nem lenne elegáns, még ha valójában ezt is gondoljuk. Azt viszont alaposan át kellene beszélni, hogy miképpen folytatják, mert ez nem a járható út. Lapos, középszerű girbe-gurba, amit megint csak a látvány tesz élvezetessé, bár ha sportszerűek vagyunk, azt is megjegyezhetjük, hogy abban sem kaptunk semmi olyan esszenciálisat, amitől torkunkon akadna a kukorica. Bryan Singer a kisujját sem mozdította a revelációért, inkább belesüllyedt az átlagosba, mondván a siker biztosított még így is, nem kell azért hegyeket tologatni. Ez igaz. Meg az is, hogy mocskosul elegünk lett nagy hirtelen ezekből a képregényfilmekből egy időre. Cseréljenek vérkészletet, vagy infúziót. Aztán meglátjuk.

5/10