Nagyszínpad Döntő - tévétükör
Szögezzük le az elején, hogy minden olyan nemes vállalkozást akceptálunk és becsülünk, amely a magyar popzene tetszhalott állapotába próbál életet lehelni. A Nagyszínpad harmadik éve keresi azokat a tehetségeket, akik a fontosabb nyári fesztiválokon bemelegíthetik a publikumot, Rihanna, vagy éppen az Iron Maiden előtt. És nagyító sem szükséges a kincsvadászathoz, mert ezen a kis piacon is akad mindig tizenkét olyan zenei produkció, amelyik igényt tarthatna szélesebb ismeretre, hogy ne csak a hozzátartozóik, vagy a barátaik értesüljenek a létezésükről, hanem az az ország is, amelyik populáris igényszintjéről sokat lehetne vitatkozni, de mindennél beszédesebb, ha megnézzük, hogy kik vezetik a legnépszerűbb internetes videomegosztó nézettségét hazai szempontból. Annyit elárulhatunk, hogy Kis Grófo és társai sűrűn kacsintgatnak ránk az élmezőnyből. A Nagyszínpad idei évada most érkezett el az utolsó felvonásához, a döntőhöz, amelyet idén is a közmédia és az a Petőfi Tv vett vállára, amely délutánonként mesét sugároz a kicsiknek, illetve azoknak, akik kerülik a magyar közoktatási intézményeket és gyermeki kikapcsolódásra vágynak, esténként pedig a fiatalokat próbálná szórakoztatni, látványos siker és nagyobb érdeklődés nélkül. Most azonban feltétlenül kíváncsiak voltunk arra, hogy miképpen celebrálják a finálét, amibe három együttes verekedte be magát.
A végső összecsapás helyszíne az Akvárium és az már az elején feltűnik, hogy a televíziónak tényleg van egy olyan ereje, hogy a viszonylag kicsiből képes egy hozzávetőlegesen tágabb teret komponálni. A Margaret Island nevű zenekar mindennek megfelelne, csak hangulatfelelősnek nem. Mert az nagyon kevés, hogy az énekesnőjük ugrándozik, mint a szöcske és kissé hamisan énekel, ha az egésznek sem dinamikája, sem lendülete nincs. Ennek tetejébe még meg is rémiszt, mert vagy a hangosítással vannak problémák, vagy az énekléssel, illetve az artikulációval, de a szöveget még ha akarnánk sem tudnánk feliratok nélkül kisilabizálni. Ennyi erővel akár Péter Sramek, vagy Balázs Pali is kezdhetett volna, ha nem a lelkesítés, hanem a hervasztás a cél. Nem igazán értjük az elején és később sem bizonyosodik be számunkra, hogy miért is van ennek a programnak szüksége három műsorvezetőre, hiszen a házigazdák inkább kioltják egymást, semmint támogatnák. És erre magyarázatként gyenge érvnek találjuk azt, hogy a riporterek beállnak egy-egy csapat mögé patrónusnak, mert ez inkább tűnik komolytalan bohóckodásnak, mint eredeti ötletnek, hiszen nem dobja fel a show-t, csak hátráltatja, sőt több esetben kimondottan idegesítő az a szervilis drukkolás, amit produkálnak.
És megérkeztünk a műsor legnagyobb rákfenéjéhez és egyben aggasztóan sötét fekete lyukához; a három műsorvezetőhöz. Merthogy ők is versenyeznek egymással, mégpedig abban, hogy melyikkőjük viszi el a legirritálóbb házigazda címét, akire ha ráfókuszál a kamera, menten elkapcsolnánk. A nyertes kétségtelenül az a Rókusfalvy Lili, akit ha tehetnénk mindenfajta koffeintől, vagy egyéb serkentő szertől eltiltanánk és ilyen esetekben a műsorvezetéstől is. Döbbenetes, hogy mennyire nem tud egy percig nyugton maradni, egyszerre jár a keze, a lába, a szája, sőt még időnként a hajszerkezete is élénken rugózik hozzá. Sokszor olyan, mintha Michael Flatley-t akarná utánozni, vagy legalábbis valami tánciskolába jelentkezne. Rókusfalvy valószínűleg Fluor Tomi mellett tanulta a szakmát, mert laza, akár a rigalánc, ami nem is lenne baj, hiszen elvileg a fiatalság lenne a célcsoport, csak ütemet téveszt, hiszen kamaszabb a legelvetemültebb kamasznál is. Azonban nem kizárólag ő szenved ebben a betegségben, hanem a kollégája, a színtiszta Steiner Kristóf-klón, Sipos Dávid Günther is, aki a Petőfi Rádióból érkezett eme jeles alkalomra és aki azt játssza, hogy Rókusfalvy férfi megfelelője, Istenes Bence köztévés kiadásában. A harmadik a sorban Rátonyi Krisztina, akitől láttunk már ennél összeszedettebb és értelmesebb műsorvezetést is. A kérdéseik a „Hogy érzitek magatokat?” és a „Mit csinálnátok, ha megnyernétek a döntőt?” közhelyfőzelékek spektrumán mozognak, minden olyan elhangzik itt, amire egy valamire való médiaiskolában, vagy kommunikációs szakon felhívják a figyelmet, hogy ezek azok, amiket kerülni kell, még akkor is, ha szakad a plafon. Kiabálnak, óbégatnak, toporzékolnak, szinte reng belé az ablak, amivel csak az a probléma, hogy nem a hangulatot fokozzák, kizárólag a hangmérnököt kergetik az őrület szélére. És persze sokszor a nézőt.
Annál inkább érthetetlen a műsorvezetők túlmozgásos és túlgesztikulálós tevékenysége, mert magával a programmal nem lennének nagyobb bajaink. Jó, persze van egy-két olyan töltelék, ami vécészünetre való, mert tiszteljük Pressert és Nagy Ferót, de a megszólalásaik feleslegesek és időt húzóak. A zenekarok előtti felvezetők tulajdonképpen tűrhetőek, ha már szükségesek, bár a Bohemian Betyars tagkeresése átcsúszik az erőltetett és mesterkélt, forgatókönyv-szagú kategóriába, ami távol helyezkedik el a spontaneitástól. Kiváló ötlet, hogy a zenekarok negyedórát kapnak, mert ahhoz bőven elég, hogy ízelítőt kapjunk a muzsikájukból, nem lesz fárasztó a színpadi jelenlétük és ritmusban marad a műsor is. A Bohemian Betyars meg is tesz mindent annak érdekében, hogy táncra bírja a közönséget, hiszen a hegedűse komplett tornaórát vezényel, amihez már csak a bajszos Lajos bácsi sípja hiányzik. Nem is lenne rossz, ahogy ötvözik a punkot, a ska-val és a népzenével, amibe óvatosan magyar elemeket csempésznek, azonban van egy olyan félelmünk, hogy tizenöt percben ez még elmegy, de hosszabb távon nem csak kimerítő, hanem kifejezetten csömört keltő is. A Run Over Dogs méltó a figyelemre, még akkor is, ha melankolikusabb vizekre evez, mert ugyan a hangzás még nem egészen letisztult, de az együttes tagjainak gitár riffjei imponálóak és az énekes hangjának karcossága és tisztasága miatt sincs okunk panaszra.
A harmadikként fellépő Bagossy Brothers Company harmonika betéteiért mély tisztelettel adózunk, viszont meg kell jegyezzük, hogy ha a számok címét nem vésték volna a zene mellé, akár azt is hihettük egy negyedórás tracket játszanak, annyira egyforma volt a hangzás és az énekesre is ráférne még némi szabadidős skálázás, valamint egy énektanárnő is. Az eredményhirdetés előtt pedig még arra is kaptunk egy vastag magyarázatot, hogy miért tartunk zenei téren egy fokkal éppen az iszap felett. A Soerii és Poolek produkciója visszaidézte nekünk az Ámokfutók és a Carpe Diem vulgáris, ormótlan és zenét gyalázó időszakát, a vokalista lányuk pedig azt illusztrálja kitűnően, hogy milyen az, ha valakire csak maximum a külalakja miatt emlékezhetünk, pontosan úgy, ahogy egykoron például a Soho Party énekesnőjére, akibe azért szorult annyi önkontroll, hogy mindössze tátogott, ha már énekelni nem tudott. A gyalázat után azért biztos, ami biztos kipucoljuk a fülünket. A nyertes kihirdetése előtt a szokásos idegbajig fokozódó mesterséges hangulatkeltés, mire a három műsorvezető egyszerre valami földöntúli sipítozós hangnemben bemondja a Bohemian Betyars nevét, amire akár fogadtunk is volna egy láda sörben. Rókusfalvy pedig úgy ugrik a zenekar tagjainak nyakába, mint egy rocksztár. Hát nem tiszta egyetemi kolesz buli?
A Nagyszínpad továbbra is egy jó és becsületes kezdeményezés és a műsorra sem mondhatunk rosszakat, ha a három kamaszkorát túlzottan újra élő házigazdát, a Soerii és Poolek borzalmasan ótvar produkcióját, az állandó, túlságosan szájbarágósan bevezetett szavazásra buzdítást lefejtjük róla, egészen pofás és helyenként ritmusos programot kapunk, ami magasan veri a nagyobb szabású, mégis egyszerű bazári szórakozásként és hosszadalmas, unalmas vásári kirakatként tündöklő Eurovíziós majomkodást. Ugyanakkor azt sem tagadhatjuk, hogy a világszínvonaltól messze van. De ez legyen a mi bajunk.
Nagyszínpad Döntő M2 Petőfi Tv 2016. május 15. 21.00-23.05