Úgy szokott az lenni, hogy minél öregebb az ember, annál inkább megereszkedik a bőre és ezzel együtt könnyebben megnedvesedik a könnycsatornája. A szentimentalizmus szépen lassan, tripla adagokban kúszik be az egyszeri halandó fejébe és olykor már azon is hajlamos elérzékenyülni, ha meglát egy lepkét. Garry Marshall amerikai rendezőre persze ez az állítás is csak részben igaz. Hiszen Marshall munkássága során sohasem kacsintgatott a drámai műfaj felé, merthogy szinte kivétel nélkül lágyabb vizeken evezett, amivel persze lehetett ríkatni is, főleg azokat, akik már akkor is zsebkendőért nyúltak, amikor Richard Gere fehér paripa helyett tűzlépcsőn közelített imádott mátkája felé és végül elkapva őt, forró csókban forrott össze az ajkuk. A Micsoda nő című filmet azonban nem szabad bántani, mert mégis hordozott magában valami olyan elementáris, mágikus erőt, amitől még mind a mai napig nézhető, részben a nosztalgia miatt, részben a mesébe illő naivitásának és optimizmusának köszönhetően, ami oly jól tud esni az ember lelkének a kies valóság láttán.

Marshall régebben még nem ódzkodott attól, hogy némi drámát csempésszen az alkotásaiba, a Micsoda nőben Julia Roberts egy sarkon kurválkodott, a Krumplirózsában Michelle Pfeiffernek nem lehetett gyereke, mert a volt barátja szíjat hasított a hátán és addig rugdosta áldott állapotban, hogy egy életre megnyomorította. Azonban ahogy a direktor idősödött és a haja hófehérbe burkolózott, ez a komolykodó szellem kiveszett belőle és most már csak boldogság pirulák maradtak abban a palackban keserű csoki helyett. Marshallt pár éve pedig az élteti, hogy különleges és ünnepi napok köré szervezi a filmjeit. Ilyen volt a Valentin nap, a Szilveszter éjjel és ilyen most az Anyák napja is. Ez a tendenciózus témaválasztás arra mindenképpen jó, hogy a mese végén rózsaszín szívecskék záporozó nyilaitól megrészegülve és bódult tekintettel keressük a kijáratot, ha egyáltalán megtaláljuk abban az émelygő ködfátyolban, ami ránk hull a vetítés közben.

Addig nincs is baj, amíg Garry Marshall rutinos cukrászmesterként kevergeti a habcsókot, akkor kerget bennünket a guta egy gigantikus habverő formájában, amikor remegő kézzel történeteket rakosgat mellé. Azokat a megszokott, amerikai hétköznapokból másolt sztorikat, amelyek lazán kapcsolódnak egymáshoz, bár néha az az érzésünk, hogy igazából ezek csak a forgatókönyvírók gondolataiban és fortélyos irányítása mellett illeszthetők össze, mert egyébként szinte semmi közük a másikhoz. Egy kupacban kapunk itt olyan anyukát, aki most tudja meg, hogy a volt férje összekötötte az életét egy fiatalító kúraként és impotencia elleni védőszerként használatos fiatal tubarózsával és ez a hír kicsit lelombozza, mert titkon arra számított, hogy az egyszer kimúlt szerelmük ismét szárba szökkenhet. Aztán van a kosárban olyan anya is, aki tinédzserkorában szült, de szülői nyomásra örökbe adta a gyermekét, hogy aztán a tőle messze került fióka hirtelen újra felbukkanjon az életében. És persze akad olyan anyuka is, akinek nem felhőtlen a viszonya az őseivel, mert azok nem tolerálják az indiai férjurát. Valahol a tervezgetés fázisában megkondulhatott az ötletgazdák fejében a vészharang, hogy nem árválkodik egyetlen férfi sem a kovászban. Így hát idepakolnak egy özvegy apukát, aki a felesége halála után egyedül kényszerül gardírozni a két megmaradt lány puját, akik közül az egyik már kamaszkorban van, ezért szemérmetlenül el lehet sütni azt a szakállas, kissé talán meg is avasodott poéncsírát, hogy a fater azért megy a boltba, hogy a süldő csitrinek tampont vegyen. Nem is akármilyet, hanem kizárólag biotampont, mert olyat kíván a lelkem.

Szeretnénk hinni, hogy terjeng itt némi életszag is a levegőben, nem csak olyan kilúgozott és megszépített valóság, ami a brazil, vagy még inkább a venezuelai szappanoperák, vagy szebb nevén telenovellák sajátja. Mert kedveltük mi Isaurát, Miramart, Paulat és Paulinát annak idején, csak az a helyzet, hogy kinőttünk belőle és már nem képzeljük azt, hogy az élet egy olyan buborék, amiben mindössze mézeskalács házikók állnak, amelyek egy nyalintásra megolvadnak. És bármennyire is csodásnak hat, ólomnehéz súlyúnak mutatkozik az, hogy olyan szülőkkel azonosuljunk, akik vén hippiként róják az országutat egy lakókocsiban, vagy azt gondoljuk a legnagyobb ajándéknak, hogy egy kislánynak, aki talán a tizenhatot súrolgatja alulról, az édesapja anyák napjára meglóbál egy slusszkulcsot, hogy most már megérett arra, hogy ne csak anyósülésen nézze a réteket és a virágokat, hanem maga is elvezessen egy autót. Mert ezek éppen olyan dolgok, amik Isaurával történhetnének, miután kiszabadították Leoncio fogságából. Felvetés szintjén persze előkerülnek a pixisből olyan globális jellegű dilemmák, mint a homofóbia, vagy a rasszizmus, de ezeket nem lehet komolyan venni, mert a rendező habos túrósba csomagolja és egy varázsütésre úgy elkeni, mintha azok ott se lettek volna.

Hajlandóak lennénk azonban tudomásul venni, hogy most olyan rózsát szagolgatunk, amit egy kedves cukros bácsi szakajtott nekünk, ha Marshall megkímélne minket egy-két súlyos és rettentően kínos ízlésficamtól. Mert van ennek az országnak már jó néhány több sebből vérző stand-uposa, egyáltalán nem óhajtanánk még a hátunk közepére sem, hogy ezt a tengerentúlról is propagálják, biztosítva minket arról, hogy ott sem minden arany, ami fénylik. Aztán az is tiszteletre méltó lenne, hogy a rendező évtizedek óta hűséges azokhoz a színészekhez, akik csak villanásnyira jelennek meg nála, de, hogy emiatt felesleges elágazásokat is képes beiktatni, az azért kellemetlen, mert így is két órára bővíti azt a haknit, amiből másfél is bőven elégséges lenne. A jeleneteket ugyanis hiába szaporázzák a ritmusosnak tűnő vágás segítségével, ha azok még így is lomhának, egyenetlennek és irtózatosan hosszúnak tűnnek. És hát az anyák napja. A hab a tortán. Emlegetik itt eleget az tény, sőt még egy csomó anyukát is bepasszíroztak ide, de ennek az ünnepnapnak csak a marketing céljából van jelentősége, merthogy a film akár egy nyári szünetben is játszódhatott volna, vagy ha nagyon ragaszkodnak a különcségekhez, akkor megcélozhatták volna a vízkeresztet is, vagy ha nekik az jobban tetszik, akkor Halloweent. Pont annyi értelme lett volna, mint az anyák napjának.

Marshall egy sztármágnes, minden filmjénél elcsábul hozzá egy raklapnyi. Most a fő vonzerőt a Jennifer Aniston-Julia Roberts-Kate Hudson triumvirátus jelentheti. Ezek közül Aniston és Hudson azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy néhányszor éktelenül rikácsolnak, olyan szinten, hogy azt rosszabb hallgatni, mint a Schobert házaspár kornyikálásnak is csak erős jóindulattal nevezhető dalolászását. Egyébként mindkét színésznő szépen öregszik, Anistonnak csupán a bőre állapota jelzi piszkosul, hogy már túllépett a szüzességi fogadalmán, Hudsonnak még az sem. Egyikük sem szakad meg, hozzák a kötelezőt és legalább jól érezték magukat a forgatáson. Julia Roberts parókája borzalmas, még akkor is, ha megidézi a Sztárom a párom című romkomot. Roberts a két pályatársával szemben meglepően visszafogott és ez nem is állna olyan rosszul neki, ha a szerepe normálisan meg lenne írva. Csak hát ez egy skicc, amiből a sztár valamit kénytelen-kelletlen megpróbál kipréselni, ha már aláírta a szerződését. Az mindenesetre aranyos, ahogy Hector Elizondoval, Marshall egyik kedvenc, visszatérő színészével megidézik a Micsoda nő egyik emlékezetes momentumát. Jason Sudeikis a nőuralom közepette nyújt egy langyos középszert, ami kizárt, hogy hosszabb távon megmarad az emlékezetünkben.

Most lehetnénk nagyon cinikusak, de tekintettel vagyunk Marshall vélhetően nemes céljára, hogy becsábítsa a családot egy közös programra, ahol még annak az egyik nélkülözhetetlen tagját is lehet ünnepelni, sőt egy olyan cukorkát is szopogathatnak végig a vetítés alatt, aminek az íze inkább a tutti-fruttihoz hasonlít, mint a Negroéhoz. Ettől még azt mindenképpen meg kell, hogy jegyezzük, hogy az Anyák napja nem film, hanem egy szabadidős tevékenység, amin persze biztos sokan meghatódnak majd, de üsse kő, csak vigyenek sok-sok zsebkendőt, mert az ingujj már kiment a divatból. Nem is haragszunk mi Marshallra, mindössze azt a három púpozott kanálnyi édesítőszert felezhette volna meg, elviselhetőbbé téve a hatásokat. Mert ezt is elcukrozta. Borzalmasan.

4/10