Az ember hibázik, merthogy nagyon kevesen vannak, akik bűntelenül, szeplőtelenül élnek le egy életet. Mindenki beleszaladhat egy kisebb csínytevésbe, apróbb szabálytalanságba, amiért gyakran csak a saját lelkiismeretével kell elszámolnia, hiszen ezek a gyarlóságok még nem érik el a törvényi felelősségre vonás szintjét. Amit Kiss László az úszóválogatott szövetségi kapitánya elkövetett az nem ebbe a kategóriában tartozik. Ötvenöt évvel ezelőtt, két társával együtt megerőszakoltak az egyikük lakásán egy felnőtt kor küszöbén lévő lányt. Ez a tény. Menthetetlen. Nincs és nem is lehet helye magyarázkodásnak. Egy sarjadó életet tettek tönkre akkor, ők hárman. Az is lehet, hogy az áldozat felépült, hogy végül megtalálta a boldogságát valaki mellett, hogy gyerekeket szült, de azt a maradandó sebet, amit vadállatként ütöttek a lelkén egykor, azt nem lehet behegeszteni. Az ott marad. Mint egy pecsét. Szomorú mementó. A hétköznapok talán képesek eltüntetni időlegesen a nyomait, de az emlékek már csak olyanok, amik a legváratlanabb pillanatokban tudnak előtörni, pláne akkor, ha azok fájdalmasak, ha azokban tengernyi szenvedés és kínlódás van. Mert az erőszak megnyomorít, tönkretesz, földre küld, aminek feldolgozására sokszor egy élet is kevés.

Kiss László 21 éves volt, amikor a pillanat hevében úgy döntött, hogy kíméletlenül beleszáll egy másik ember sorsába. Nem lehet azt mondani, hogy egy kamasz fiatalról beszélünk, akinek még nem alakult ki egy világos értékrendszere, aki keresi a helyét a világban. Még ha nem is volt kiforrott a személyisége azzal tisztában kellett lennie, hogy a tette még egy olyan rendszerben is súlyos bűnnek számít, amelytől az önkény nem volt idegen. Nem is akarunk ítélkezni, vagy pálcát törni felette, hiszen megtette azt akkor az egypártrendszer bírósága. Először öt évet kapott, majd a fellebbezés után végül három évet kellett rács mögött töltenie. Megbűnhődött. Mondja ő és sokan mások. Jogilag igazuk van, bár azon nyilvánvalóan hosszan lehetne vitatkozni, hogy a végül kiszabott büntetés mennyiben állt arányban egy élet tönkretételével. Azonban az ítélettel és azzal, hogy egy ideig a szabadságában korlátozva volt, nem tudja feledtetni az erkölcsi károkozást, azt a morális szennyet, ami az emberi mivoltára telepedett. Azzal bizony együtt kell élni, azt nem lehet lemosni, azon nem lehet túllépni, az ugyanúgy ott marad fekete foltként, mint a társaival elkövetett erőszak az áldozat lelkében.

Kiss Lászlónak joga volt az újrakezdésre, vagy arra, hogy tiszta lappal új életet kezdhessen és persze arra is, hogy bocsánatot nyerjen a vétkeiért. Valahol egy irodában Százhalombattán, esetleg alkalmazottként egy cégnél, ahol minden vele együtt dolgozónak tudomása van a cseppet sem makulátlan előéletéről. De még véletlenül sem az uszodák környékén, edzőként és sportemberként, hiszen a tette szembe köp minden olyan normát, amire a sportban tevékenykedők felesküsznek, vagy amire felteszik az életüket. Kisst azonban visszafogadták, sőt egyre feljebb kúszott a ranglétrán és akkor jöhet az a jogos kérdés, hogy kinek vagy minek köszönhető ez a példátlan karrier, amikor az erőszaktevőkre még a börtönökben is másképp néznek az elítéltek. A kapitány tehát gyerekek közelében maradt, vélhetően lepaktált a rendszerrel és úgy csinált, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne azok után, hogy megerőszakolt egy nőt. Az uszodában sugdolóztak, valószínűleg mindenki tudta, hogy mit követett el, de inkább sunnyogtak és sutyorogtak, senki nem kérdezett, mindenki fejet hajtott, esze ágában sem volt megkérdőjelezni az edző tekintélyét, vagy azt mondani neki, hogy más vizeken kellene evezni, más pályán kellene újrakezdeni és közben vezekelni.

Kiss továbbra sem érti a problémát, hiszen a sportszakmai sikereivel takarózik és egy pillanatra sem gondolkozik el azon, hogy a bűncselekmény kipattanása és nyilvánosságra hozatala menthetetlenül beszennyezi azokat is, mert ezzel a disznósággal  árnyék vetül minden korábban elért nagyszerű és megsüvegelendő eredményére. Mert tény, hogy Egerszegi, Kovács Ági és Güttler Károly sikereiben patrónusként részt vett, de azt sem szabad alábecsülni, hogy a sportolók úsztak a medencében, és a tehetségük, elhivatottságuk is kellett azokhoz az érmekhez, mert vélhetően egy kevésbé formátumos versenyzőből még Kiss László sem lett volna képes aranyesélyes úszókat faragni. Az is egy kérdés persze, hogy Egerszegiék mennyit tudhattak edzőjük rovott múltjáról. Meggyőződésünk, hogy kiváló sportemberek, a győzelmeik önmagukért beszélnek, azzal nem csak saját magunknak, hanem egy országnak szereztek katarzist és boldogságot. Talán most meg kellene szólalniuk, mondaniuk kellene valamit, nem azért, hogy magukat tisztázzák, hiszen arra nincs szükség, csak azért, hogy teljesen világossá váljon a helyzet az ő szemszögükből. Mert nagy a hallgatás és a sunnyogás, pontosan akkor, amikor egy csomó kérdést meg kellene válaszolni, amikor el kellene oszlatni a tévhiteket, amikor tiszta vizet kellene önteni a pohárba.

Van egy olyan érzésünk, hogy már most is késő. Mert megint fordítva ülünk a lovon, mert azt piszkálgatjuk, hogy miért pont az olimpia évében kell feszültséget és hisztériát kelteni és bizonytalanságot ültetni az egyébként is lázban égő sportolók fejébe. Nem az időpont a lényeg, hanem az, hogy ezt meg lehetett volna előzni. Kissnek már régen ki kellett volna állnia a nyilvánosság elé, elmondani a történetet, amivel minden botrányt előre hatástalanított volna. Nem tette. Mert nem volt vér a pucájában. Mert nincs önkritikája, nincs tisztessége és nincs becsülete. Inkább hallgatott és átvett egy rahedli kitüntetést, ahelyett, hogy ha már így esett, a háttérben maradt volna, hiszen onnan is lehet irányítani és felkészíteni. De benne égett valamifajta bizonyítási és szereplési vágy, ami azt is megakadályozta, hogy a sikerei csúcsán visszavonuljon és átadja a stafétát a fiatalabbaknak. Kiss azt keresi, hogy kinek állt érdekében a lejáratása, miközben egy pillanatra sem néz magába. Még mindig terel és másban vagy másokban keresi a hibát. És azok felelőssége talán még a kapitányénál is nagyobb, akik hagyták ezt idáig fajulni, akikben nincs alázat a sportolók iránt, akik ugyanolyan helytelenül viselkednek, akik mismásolnak és ott akarnak bűnbakot keresni, ahol kiborították a bilit. Nem változik semmi, hiszen minden felett szemet hunyunk, inkább veszünk egy nagy levegőt és tovább dagonyázunk a bűzös masszában, minthogy valamifajta erkölcs és morál alapján megtisztítanánk egy sportágat. Meg a többit. Persze ha egy országban megkérdőjelezhető a tisztesség, akkor mit várunk a többi területen. És innentől mindegy, hogy mit lép a szövetség és Kiss. Úgyis méltatlan hozzájuk. Elkéstek. Szinte menthetetlenül.