Ha úgy közelítünk egy romantikus drámához, hogy olyat mutasson, amit eddig még nem láttunk, hallottunk vagy olvastunk, akkor nincs az az isten, hogy tíz perc után ne álljunk fel és hagyjuk ott az egészet. Éppen ezért lényeges, hogy valami olyat kapjunk ebben a műfajban, ami már a bevezetőjében megfog, érdekessé, esetlegesen életszagúvá tesz egy szituációt, emberivé a karaktereket és az érzelmeket is egy olyan szinten tartja, ami átélhető ugyan, de nem lesz feltupírozott és a valóságtól elrugaszkodott tündérmese, szerelemre áhítozó hercegnővel és fehér paripán érkező királyfival, akik az álmok mezején talán realisztikusak, azonban legtöbbször csak kizárólag ott működnek. Az élethez közük sincsen. Az 5 to 7 sem arra esküszik fel, hogy mindenképpen újat mondjon, nagy igazságokat harsogjon, hanem felvázol egy kissé abszurdba hajló alaphelyzetet, amibe látványosan csempész hétköznapiságot, a körülményekben rejlő érzelmekkel, kérdőjelekkel, kételyekkel, gátakkal és vágyakkal. Nem ránk tukmálja a gondolatokat, hanem hagyja, hogy maguktól indukálódjanak bennünk az érzések, amitől aztán a hibái ellenére emelkedetté válik és úgy lesz felettébb megható, hogy nem rózsaszín ködfátyolba burkol, ahol felhőtlenül édes nektárt szopogatunk, hanem kíméletlenül a földön marasztal, továbbgondolásra sarkallva a látottakat illetően. Nem csak a karakterekkel, velünk kapcsolatban is.

A film főhőse, Brian Bloom a feltörekvő írópalánta New Yorkban, aki az asztalfióknak gyártja veretes műveit, várva arra, hogy egy kiadó fantáziát lásson az egyik szellemi termékében, azonban eddig csak elutasításokkal találkozott, amikkel ki is plakátolja a szobája falát. Egy napon, az utcán bolyongva, megpillantja a gyönyörű Arielle-t, amint a nő egy szálloda előtt dohányzik. A fiú a másodperc tört része alatt dönt arról, hogy sutba dobja a szemérmességét, odamegy mellé, rágyújt, majd kis rákészülődés után, spontánnak látszó módon megszólítja. És itt elkezdődik valami. Ebben persze nincsen semmi pláne, a műfaj hasonló kvalitásokkal megvert darabjai ugyanezt a csontot majszolgatják lelkesen. Találkozgatnak még egy párszor ugyanabban az időpontban, ugyanott, míg végül egy randiízű dologra is rászánják magunkat egy múzeumi látogatás formájában. Ezután pedig az addig a magánéletét szemérmesen magába fojtó Arielle kiteregeti a lapjait. Kiderül, hogy házas, két gyereke van, nem szereti, de tiszteli a férjét, azonban mivel szimpatikusnak találja a férfit, azt ajánlja neki, hogy bizonyos napokon találkozzanak 5-től 7-ig, mert akkor szabad. A fiú megrökönyödik, mire a nő közli, hogy a férjének van egy szeretője, akiről tudomása van és tulajdonképpen nyitott házasságban élnek, amibe ilyetén Brian is beleférne az ő lovagjaként. Az író etikátlannak tartja a dolgot, rögvest elutasítja a nőt, de nem hagyja nyugodni Arielle kisugárzása, okos lénye, intelligens mondatai, igézően szép arca. Végül mégis enged a liezonnak, amiben a lefektetett szabályok képezik a bizalom alapját, amelyek a szerelem erősödésével, a vágyak égető vonzásában egy idő után szűknek bizonyulnak.

Egy élet is kevés arra, hogy megtanuljuk, nem szép, nem illendő és nem hasznos dolog a stigmázás. Victor Levin forgatókönyvíró-rendezőt a Nyerj egy randit Ted Hamiltonnal című előre kiszámíthatóan csörgedező, pubertás romantikus dáridója után egy olyan polcra helyeznénk, aminek portékáira még egy esőtől áztatott vasárnap délutánon sem lennénk kíváncsiak. És mekkorát tévednénk. Mert ugyan Levin képes volt arra is, de a korábbi munkásságának gyökeresen ellentmondva ebben a filmben akkurátusan, csicsás érzelmektől és túlragozott, patetikus drámai összeomlásoktól mentesen épít fel egy szerelmet és annak mellékzöngéit. A helyzet bonyolult, némiképp szürreális, mégis annyi egyszerű és tiszta érzést takar, ami nagyon könnyen dagályossá tehető, ünnepélyesen körbe lehetne zsongani ezeket, de a rendező nem enged a csábításnak. Más utat választ. Már a találkozásnak sem kerít túl nagy feneket. Egy pillantással indul, majd fokozatosan sejlenek fel mögülük az érzelmek és az ezzel szoros szimbiózisban lévő sorsok, életutak. Nincsenek túlnyújtva a jelenetek, mégis látjuk a kibontakozó összetartozást, aminek eleinte gátat szabnak a keretek, de az is világossá válik számunkra Levin szisztematikus építőmunkájának következményeként, hogy ez nem lesz tartható, hogy valamikor robbanni fog, ahogy ez a két ember egyre inkább egymásra hangolódik és közben megtalálja a másik felét, azt, akit keresett.

A rendező olyan forgatókönyvet pakol a filmje alá, amiben nincsenek giccses, puncsban hempergetett körmondatok, amelyek díszkötésbe vannak csomagolva, inkább reálisan fogalmazza meg az érzéseket, a szerelmet, az örömet, a bizonytalanságot, a vágyakozást. A karaktereket sem rajzolja fehérre vagy feketére, vannak árnyalataik, mindegyiknek van egyfajta önös érdeke, ami az ő szempontjából érthető és elfogadható motiváció. Az író a kezdetekben rábólint a szabályokra, azt is megemészti, hogy ez a házasság más alapokon nyugszik, mint amit elképzelt, sőt még Arielle férjének az akaratát, kívánságait is akceptálja. Aztán eljön az a pont, amikor annyira eluralkodnak rajta az érzelmek, hogy felrúgná az addigi életét, szabadságát és egy szokatlan kötöttséget is vállalna azért, hogy maga mellett tudhassa Arielle-t, aki mellett férfivá érett. A nő a találkozásuk pillanatában még talán nincs is tisztában azzal, hogy mennyire fontos lesz neki a nála pár évvel fiatalabb férfi, inkább egy hosszabb kalandra számít, de az első együttlétük után már biztos benne, hogy most jött el az, akire mindig vágyott. És ekkortól válik végképp bizonytalanná, mert hiába köti a család szentsége, a fiú már jelent neki annyit, hogy ezt némileg kockára tegye. És ott van Arielle férje, aki semmiképpen nem egy gonosz figura, hanem egy sebezhető ember, akinek ugyan fáj a felesége látható boldogsága, de addig nyugodt, míg ez nem veszélyezteti a kettőjük közös életét.

Levin egy kicsit kevesebb hangsúlyt fektet a fiú szüleinek kibontására és Arielle férje szeretőjének karakterrajzára, akinek aztán Brian írói karrierjében lényeges szerepet szán és emiatt is lehet hiányérzetünk a lány elhanyagolása miatt. Pedig nagyszerű színészek szerződtek a szerepekre. Glenn Close a fiú anyjának megformálójaként, némiképp háttérbe vonulva is energikus, humoros és végtelenül szeretetre méltó, ahogy a kezdeti aggodalmai és félelmei ellenére is támogatja a fiát, tapasztalva annak lángolását. Csodás kettőst alkotnak Frank Langellával (Frost/Nixon), aki az apa szerepében szkeptikus, őt meg kell győzni, mert számára ez a viszony nem elfogadható, tiltott gyümölcs, ami nem szül jó vért. Langella pillantásai és gesztusai zseniálisak. Close és Langella játéka élmény és ez az oka, hogy kissé szomorúak vagyunk, hogy az ő száluk talán a legkidolgozatlanabb része a filmnek. Olivia Thirlby (Juno) pedig a szerető szerepéből kihozza a legtöbbet, amit lehet, a lyukacsos figura ellenére. A mozi két éke azonban kétségtelenül a főszereplő páros, Anton Yelcin (Star Trek) és Bérénice Marlohe (Skyfall). Yelcin remekül érzékelteti a férfi felnövését, azt, ahogyan a szerelme mellett rátalál a saját hangjára, ahogy önbizalmat és támogatást kap és negédes, csöpögős mozdulatok nélkül viszonozza azt. A színész érett alakítását megfejeli a gyönyörű, francia Marlohe, akinek már a hangja is erőt sugárzó. Autentikusan vedlik szerelmes nővé, aki közben vagány, vicces és végtelenül intelligens. Jól közvetíti az elbizonytalanodást, a beteljesedett érzés és a család közti vívódást is. És itt van gyerekkori tinifilmjeink kedvence, Eric Stoltz is, aki egy cameoban arról tesz tanúbizonyságot, hogy lehetne még számolni vele.

Victor Levin a filmjében kerüli a hatásvadászatot, a ricsajos hisztériába torkolló érzelemkitöréseket és viselkedési formákat, helyette csendesen emészt és ettől lesz bensőséges, szenzitív és magával ragadó. Talán a végén játszadozik leginkább a kiszámíthatósággal és ekkor csap meg egy hangyányit a túlzott máz szele, ugyanakkor kiválóan helyezi el a bogarat a fejünkben. Vajon a tökéletes szerelem végig kísért minket egy életen át, miközben elképzelhető, hogy elszalasztottuk azt? Lehet egyáltalán ilyen, vagy ez is csak egy illúzió, mint sok minden más? Esetleg elképzelhető, hogy ott van mellettünk, csak nem akarjuk észrevenni? Az 5 to 7 itthon nem került moziforgalmazásba, de lehet, hogy jobban is jártunk így, ugyanis ha egy jó pillanatban és hangulatban környékez meg minket, mert rátalálunk, szikraként csapódhat le bennünk. Vagy akár villámcsapásként. Érdemes kipróbálni.

8/10