Egy dologban biztosak vagyunk: Mikola doktor ennek nagyon nem örülne. Micsoda imperialista hisztériakeltés, olcsó bolsevik trükk ez már megint, amikor fogy a magyar. Miért nem párválasztó bulikat rendeznek, vagy miért nem népszerűsítik a Csokot, ha már megszületett a fejekben, kezét csókolom. A nemzet orvosa azonban vehet egy nagy levegőt és megnyugodhat, az amerikaiak aktuális Valentin napi limonádéja a címével ellentétben, inkább azt bizonygatja nagy erővel, hogyan ne legyünk szinglik. Nem ez a film lesz az, aminek hatására egyedülállók hordája fogja ellepni az Andrássy utat és torlaszolja el a főbb közlekedési csomópontokat. Azért a forgalmazó ne nagyon kuncsorogjon állami támogatásért az elkövetkezendő időszakban és a pályázatosdit is jó lesz sürgősen elfelejteni, mert pénzt nem kap, csak kokit meg sallert. Pedig a Hogyan legyünk szinglik? tényleg egy ártalmatlan játszadozás, amelynek szituációi, karakterei bűzlenek a mesterkéltségtől, fordulatainak kiszámíthatósága egy kisiskolásnak sem jelenthet bonyolult fejtörőt. Az egész hacacáré úgy megy szembe az élettel, a realitásokkal, a valódi kapcsolatokkal, mint egy kezdő vezető az egyirányú úton a feléje jövő forgalommal. Mindössze talán annyiban különbözik például a Nagyfater elszabadul féle ordenáré disznóságoktól, hogy némileg féken tartja az elharapózó gusztustalanságait, vagy a testiségre vonatkozó alpári megjegyzéseit. Nem megy le kutyába, na. Vagy csak ritkán. Bár a kis ducijuci, Rebel Wilson mindent megtesz annak érdekében, hogy a béka segge alá tornássza a szintet.

Mert miről is szól ez a négy forgatókönyvíró kezén átment szerencsecsomag? Van itt négy húszas, harmincas életévében járó lány, nő, akik egy valamiben hasonlítanak egymásra: a koruk ellenére elfelejtettek felnőni. Az egyik rájön, hogy még nem élte ki magát, ezért azt javasolja partnerének, tartsanak szünetet, hogy megtapasztalja és átélhesse a szinglilét rá váró boldog pillanatait. Gyorsan le is fekszik az első könnyen kapható, borzalmasan ellenszenves ürgével, akit karjaiba sodor a szél, de aztán bekattan neki, hogy végül is, ez nem annyira mámorító, mint gondolta, elhívja az exét palacsintázni, mert vissza szeretné magát kuncsorogni hozzá, amikor az közli, hogy késő, időközben összeszedett valaki mást, úgyhogy coki, ez most nem nyert. Erre még a csaj sértődik meg, hogy kiadják az útját. És ez csak egy az összeszedett, valóságot jókora taslival pofán csapó történetek közül. Mert a másik az online párkeresésre esküszik, ott hajkurássza veszettül a nagy Ő-t, ezért a laptopjával kel és fekszik, miközben bízik abban, hogy megtalálja, hiszen egy zacskó mogyoróval már azt is lejátszotta, hogy miképpen fog rábukkanni az igazira. A harmadik egy szülész doktornő, aki hivatásával ellentétben nem komálja túlzottan a gyerkőcöket, nincs is faszija a munkamániája miatt. Aztán néhány percre otthagynak nála egy kisdedet, aki megbabonázza a tekintetével, mire megvilágosodik előtte az, amivel értelmet adhat az életének, néz egy spermadonort magának, aminek segítségével anyukává válhat. Mert az megoldás mindenre és ezen események alatt úgyis akad majd egy kan kutya, aki lohol utána. A negyedik, a behemót trampli, aki úgy csavarja ujja köré a fickókat, hogy azt Palvin Barbi is megirigyelhetné, annak ellenére - hogyan is fejezzük ki magunkat, hogy az ne legyen sértő és dehonesztáló -, hogy nem egy modellalkat a lelkem, Update Norbi valószínűleg kéjes sikongatások közepette venné kezelésbe a párnácskáit.

Az a baj, hogy valamilyen módon azonosulni kellene ezekkel a többnyire szánalmas nőkkel, csak ez nem bizonyul olyan könnyű feladatnak. Azon egyszerű oknál fogva, hogy kevéssé szerethetők. Mert abszurd dolgokat tesznek és mert úgy gondolkoznak az életről, szerelemről, a kapcsolatokról, a férfiakról mint egy szélütött tyúk. A sokszor megmagyarázhatatlan, fejjel a falnak száguldó lépéseiknek lehet, hogy van köze a valósághoz. Egy másik világban. Megpróbálnánk keresni bennük a racionalitást, de ez olyan lenne, mintha a másnapos hányadékban vizslatnánk az előző nap szecsuáni csirkéjében elfogyasztott fokhagyma darabkákat. És persze közben húzkodják előttünk a mézesmadzagot, mert egy olyan életformát képviselnek, amit maximum akkor vagyunk képesek megvalósítani, ha van egy gazdag nagybácsikánk valahol egy messzi-messzi galaxisban, vagy esetleg egy közeli hozzátartozónk az államapparátusban. Mert azzal a gondoskodó és bőkezű támogatással minden bizonnyal elérhetővé válhatna egy olyan születésnapi parti, amit egy ház tetőteraszán tarthatnánk, minimum kétszáz vendéggel, egy rakat piával, bárpulttal és külön tánctérrel. Máskülönben csak csorgatjuk a nyálunkat és ábrándozhatunk, mint Tevje a tejesember a Hegedűs a háztetőn című musicalben, az istállóban két fejés között.

A bődületesen ostoba nők mellé persze olyan férfiak dukálnak, akik ha lehet még ennél is idiótábbak. Azon se csodálkoznánk, ha néhány józanabb észjárással megáldott lány ezt látva azonnal lágyékvédőért rohanna és csadort húzna magára, hogy ilyen hülyék még kilométeres távolságokról se tudják megközelíteni őket. Merthogy mit mondjunk arra a fickóra, aki még a vizet is képes elzárni a saját lakásában azért, hogy az egy éjszakára szánt áldozata mielőbb elpucoljon a kéjlakból, vagy arra, aki egy rövid numera után másnap már karácsonyfát akar választani az alkalmi partnerével. Ha pedig véletlenül ráakadunk valami életszagúra a sok extrém baromság között, mint az apukára, aki még mindig gyászolja az elhunyt feleségét és ebből kifolyólag tartós kapcsolat kialakítására sem képes, azt gyorsan átugorják, partvonalra szorítják, ne rontsa el itt a kedvet holmi realitással, mikor az egész hókamókának ehhez semmi köze nincs. Christian Ditter rendező úgy gondolkozhatott, ha már egyszer fel tudott vázolni olyat, ami a normálissal viszonylag egyezőt mutat az Ahol a szivárvány véget ér című kellemesnek mondott romkomban, akkor most biztos, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét kell csinálnia. Mert ezt nyeli a nép, azt meg kiköpte, mint a rágós húscafatot.

A forgatókönyv pontos lenyomata annak, hogy milyen az, ha négyen négyféle elképzeléssel látnak munkához. Az összevisszaságoknak se szeri se száma. Egyszer alig vánszorog az idő, aztán meg arra kapjuk fel a fejünket, hogy hirtelen eltelt három hónap és szinte ugyanott tartunk, mint azelőtt. Ezért kár volt úgy sietni. Az meg roppant idegesítő, mi több egyenesen bosszantó, amikor bezsúfolnak a képkockákba különböző animált feliratokat, amelyek azt jelzik például, hogy hány sört ittak meg a hőseink, mielőtt kufircolnak egymással. Ha vannak is váratlan húzások ebben a filmben, pont amiatt tűnnek annak, mert teljes mértékben kiiktatják a logikát és még az előtte felvonultatott eseményeknek is rendesen beintenek. A humor táptalaja olykor trágár, olykor csak súrolja a határát, de talán találnánk elvétve poénmorzsákat, ha nem akarnának ezúttal is mindig mindenre egy újabb lapot húzni. Rebel Wilson például hat mondatban cifrázza Dakota Johnson intimszőrzetét a szaunában, miközben eggyel is bőven kiegyeztünk volna. És ha már itt tartunk, Melanie Griffith gyermekének minden nő örülhet, hiszen, ahogy a színésznő külsőleg kinéz, azt bármelyik átlagos lány röhögve tudja hozni, sminkkel meg bőven lekörözi. Egyébiránt Johnsonból szinte lehetetlenség vonzó csajt faragni, kisugárzása ugyanis nulla és az alakításai is meglehetősen haloványak és most is csak ritkán képes felülemelkedni gyér repertoárján. Rebel Wilsonban lehet, hogy több van ennél, azonban elképzelhető, hogy ragaszkodik ehhez a vulgáris, időnként önironikus karakterhez, ami hiába hat üdítőnek néhány jelenet erejéig, hosszú távon elég fárasztó. Allison Brie és Leslie Mann próbálkoznak itt azzal, hogy valódi színésznőknek látszanak, de csak helyenként sikerül ez nekik. A férfiakról jobb, ha nem beszélünk, annál is inkább, mert ott van köztük az a Jake Lacy (Carol, Káosz karácsonyra), akinek tehetségtelenségét azért nem részletezzük most különösebben, mert nem akarjuk azt a látszatot kelteni, hogy rászálltunk. Csak széljegyzetként említenénk, hogy nagyítóval fogjuk ezután böngészni már elöljáróban a stáblistákat, mert a növekvő vérnyomásszámunk miatt nem szeretnénk mentővel távozni egy olyan helyről, ahová elvileg örömmel megyünk.

A Hogyan legyünk szinglik? zenei palettáján az összes divatos sláger megtalálható, amit az ordacsehi művház diszkónak kialakított bungalójában az unott lemezlovas is lejátszik a bulizni vágyó tinik kívánságára egy éjszaka alatt. De ez még hagyján, mert a végén jön el az igazi verbális felláció, amikor megint olyan Müller Pétert és Coelho-t lepipáló életbölcsességekkel traktálnak bennünket, amitől nyomban megered a takony az orrunkból, mert olyan érzésünk támad, mintha belenyúlnánk a sütőbe, miközben ott fortyog az almatorta. Az a helyzet, hogy szórakoztatni kéne, nem lélekbúvárkodni, mert amennyiben ilyenre lenne gusztusunk, ott van Csernus, vagy Szily Nóra. Arra még pénzt sem kell áldoznunk. És az a nagy büdös igazság, hogy erre sem kellett volna.

3/10