Három amerikai filmes legény azt gondolta, hogy a karácsonyi szeretet dömpinget nem elég hangsúlyozni, azt át is kell élni. Tanítsuk meg az embereket az ünnep valódi értékeire! - mottó jegyében egy kicsit meg kell ijeszteni őket, hogy a rettegés bűvkörében értékeljék át az unott, elgyötört hozzáállásukat és vegyék komolyan az összetartozás üzenetét. Na erre a briliáns agyszüleményre ittak is egy kupica whiskyt, amiből aztán valószínűleg ennek a sokszorosa lett, majd bódultan és sziporkázó ötletektől fűtötten nekidurálták magukat a munkának. Talán ettől is lett a Krampusz egy beteg film. A szó legrosszabb értelmében. És nem úgy, példának okáért, ahogy a Monty Python-csoport egykoron elkészítette az egész estés agymenéseit. Mert azon tényleg lehetett röhögni, mert azok tele voltak groteszk és abszurd jelenetekkel, amivel egyszerűen letolták a gatyájukat és csupasz feneket mutattak az életnek. Persze az aktuális szösszenetünk más tészta. Itt az ünnepi hangulatot lovagolják meg, annak a szeretetteljes, mézes-mázas, ugyanakkor kissé elcsépelt és lerágott – szerencsés esetben némi komikumra lehetőséget adó - vázára eresztenek rá egy tőle elvileg távol álló műfajt, amit ezúttal horrornak csúfolnak. Már ha az lenne, mert inkább lenyúlások és más filmekből átvett kikacsintós mozzanatok zavaros elegye lett, amiből nemcsak a vér hiányzik a korhatáros besorolást szem előtt tartva, hanem az eredetiség, a valódi rémület, valamilyen összetartó kapocs és az értelem legapróbb szikrája is.

Jó, nem kell mindent komolyan venni, nem kell minden mögé nagy ívű, világmegváltó gondolatokat párosítani, nem kell mindenben és mindenhol értelmet keresni, nem kell mindig filozofálni, mert a Krampusz valószínűleg nem is ezek bizonyítása céljából készült. Itt vélhetően az volt a szándék, hogy másfél órára eleresszük a problémákat, kikapcsoljuk az agytekervényeinket és szabad folyást engedjünk a fantáziánknak átadva ezzel magunkat az ünnepi mizéria egy másfajta értelmezésének. Rendben, de akkor miért kell a végére rózsaszín nyilacskákat lövöldözni felénk a szeretet és a család szentségéről, miért van ott az a nyállal bélelt, kenetes hangulat és miért akarnak minden áron okítani, hogy a karácsony mégiscsak az összetartozásról szól. És ezt nem illik lebecsülni, ezt igenis el kell raktározni, ennek teret kell engedni. Köszönjük szépen, meg vagyunk hatva. Attól meg még jobban meg lettünk volna, ha a Krampusz semmitmondó és közhelyes tanúsága legalább valami nézhető, vagy annak a közelében lévő alkotás rezüméjeként csapódott volna le bennünk. Csakhogy nagyon hamar rá kell döbbenünk, hogy Michael Dougherty rendező maga sem tudta mit akar és addig kutyulta a műfajokat, a különböző hozzávalókat míg egy olyan fogyaszthatatlan löttyöt kevert, amitől örülünk, ha kilencven percig megússzuk azt, hogy telefossuk a mozi összes budiját.

Már a vége felé járunk, amikor az egyik szereplő a nagy hóka-móka kellős közepén felteszi a mozi kulcskérdését: „Mi történik itt? Mi ez az egész?” Amíg idáig eljutunk, végig kell néznünk egy előkészítést, ami az összhatást tekintve még mindig az emészthető kategóriába tartozik. Van egy család, a munkamániás apával, az idegbaj szélén táncoló, kissé frusztrált anyukával, a már felnőni vágyó, de azért kamasz stádiumban leledző lánnyal és a Mikulás erejében még valamennyire hinni akaró fiúcskával, valamint egy németül vartyogó nagyival, akinek nyelvérzékét nem vitatjuk, azt viszont sohasem fogjuk megtudni, hogy mi az az indok, ami miatt neki kevergetni kell a kommunikációs formulákat. Azt persze sejthetjük, hogy a maminak még lesz szerepe a bonyodalom kialakulásánál, merthogy a szeme sem áll jól, érződik, hogy súlyos titkokat rejteget. És itt az is megvilágosodik előttünk, hogy az alkotók a járt utat véletlenül sem cserélték fel a járatlanért. Nincsen kiszámíthatatlan mozzanatuk, minden a klisék és a jól bevált fordulatok mezsgyéjén mozog. A lépéseket előbb lehet fejben lejátszani, mint ahogy azok megtörténnek, gondolatolvasó készülékre sincs szükségünk a csodához.

Ehhez a zűrös famíliához érkezik látogatóba a rokonság tele retardált, szellemileg visszamaradott figurával, a Hókuszpók külső-belső megjelenését teljes mértékben leutánzó sógorral, akinek sajnos nem Haumann Péter kölcsönzi a hangját, a fiúknak öltöztetett lányokkal, a néma puffancs kölyökkel, valamint egy csecsemővel, akinek az az antréja, hogy büdös és összeszarta a kocsit. Egy nagy amerikai család. Gyönyörű. És akkor még nem ejtettünk szót tonnadonnáról, a hájas Dorothy néniről, aki legalább néhány jobb poént tartogat számunkra és akinek Molnár Piroska magyarítása adja meg az igazi élét. Az elkövetkezendő húsz perc az olyan, mintha a Reszkessetek betörők! első etapjában, Kevin családja otthon maradt volna. Mennek az odamondogatások, a szellemes, de leginkább csak annak vélt fricskák és persze zabálnak, mert ez az ünnep olyan evés nélkül, mint a húsvét nyuszi nélkül. Hurrá itt a karácsony már! Aztán másnap a kamaszlány átkéredzkedik a barátjához és útközben elszabadul a Pokol. Szó szerint.

Merthogy pokoli kínok várnak ránk. A forgatókönyvírók olyan kavalkádot szabadítanak a vászonra, aminek se eleje, se közepe, se vége, se hossza. Van itt gyilkos Micimackó, de nem hiányozhat a híres Chucky baba a Gyerekjátékból, hogy azokról a mézeskalács figurákról, amik a Shrekből ugrottak át, ne is beszéljünk. Ezek törnek itt a hőseink életére. A színvonal a legrosszabb gagyikat és blődlit idézi, a poénok ismétlődően térnek vissza és borzasztóan gyengék, röhögni itt legfeljebb azok tudnak, akik a kereskedelmi tévék szellemi óriásain is a térdüket csapkodták. A lopások tárháza széles. A Die Hardtól a Jurassic Parkig terjed. Mindenből egy kicsikét. A Krampusz, mint a fő ellenség például úgy támad a hó fogságában, mint a velociraptorok a susnyásban a dinókaland második felvonásában. A kamaszlány pedig természetesen egy kocsi alatt talál menedéket a gonosz elől. Hol másutt? Azt se igazán érezzük, hogy ez most poén akar lenni, vagy komolyan gondolják. És ez a kétség egy darabig velünk van a filmmel kapcsolatban is. Aztán elengedjük a gondot, mint magát a mozit.

A másfél órás játékidő elvileg arra engedne következtetni, hogy a tempó végig feszes marad, amiben nem lesznek üres járatok, amiben nem csap meg egy pillanatra sem az unalom szele. Nem a fenét, folyamatos ásításra vagyunk kárhoztatva, mert annyi felesleges tölteléket és időt húzó csicsergést kapunk az arcunkba, amennyit az alkotók nem szégyellnek. Még egy animációs betétet is sikerült beletuszkolni a filmbe, ami tulajdonképpen arra lenne hivatott, hogy elmagyarázza ennek a sületlenségnek az okát és ami annyira szirupos, hogy attól már nemcsak a hasunk fájhat, hanem a fejünk is. A Krampusz olyan, mint a Szépség és a Szörnyeteg csúnyábbik fele, amihez persze több méternyi hosszúságú karmokat pakoltak, amikkel mindenki arcát meg lehet simogatni. A többi fura kinézetű szörny meg vagy a Gyűrűk urából, vagy egy agyonkokózott, főiskolai farsangi bálról pottyant ide, újrahasznosítás végett. A befejezésre már csak legyintünk, azt a kisebbfajta, kötelező kérdőjelet a végén már szinte meg sem várjuk, hiszen az egyik lábunk közben a retyó felé veszi az irányt.

A Krampuszban egy-két ismert arc feltehetően az anyagiak miatt égeti magát, gondoljunk itt a jobb sorsra és szerepekre érdemes Adam Scottra, vagy Toni Colette-re. A többiek meg csak úgy vannak, valahol már látott tagok, akiket összeszedtek ide egy kicsit idétlenkedni. Kár volt. Azért meg még inkább, hogy az ünnepet felhasználva és kihasználva ezt megírhatták és leforgathatták. Persze a tengerentúlon nem így gondolják, ott már összekapart 16 milliót egy hétvégén, amivel sok pénzt fialt. Miért? Ez az aránytévesztésektől és műfaji zagyvaságoktól hemzsegő hibrid? Horror? Meg vígjáték? Még viccnek is rossz. Egyértelmű ízlésficam. Inkább zárjanak be egy szobába és vetítsék le tizenötször a Reszkessetek betörőket! Tizenötször is Macaulay Culkin és a szanaszéjjel szopatott Joe Pesci és Daniel Stern, mint ez a szenny!  

2/10