Azon a napon András már kora reggel szólt, hogy gyülekező lesz a Hegedűs Gyula utcában este hatkor, egyeztetés céljából, úgyhogy ne csináljak semmi programot, mert mindenképpen ott kell lennem, hiányzás nincs, kifogásokat nem fogadnak el. Ők diktálták a feltételeket és a tempót, így nem volt ellenvetésem. Még. Diánát a benti telefonon tájékoztattam arról, hogy kicsit később megyek hozzá, mert edzenem kell és utána találkozom Szilárddal. Őt húztam elő a cilinderből eléggé elítélendő módon, ő volt a fedő sztori, ezért persze őt is keresnem kellett. Nagy nehezen, sokadik próbálkozásomra vette fel a telefont, munkában volt, röviden felvázoltam neki a helyzetet, hogy ma este vele vagyok, ha esetleg véletlenül bármikor erre terelődne a szó, tudja, hogy alibinek használom.

- Na és mikor lesz ennek már vége? Diána még mindig nem tudja? – sorjáztak a kérdései telefonon keresztül és tisztában voltam vele, hogy mivel jelen pillanatban ő tesz szívességet nekem, az a tisztességes, ha valamit válaszolok az érdeklődésére.

- Valószínűleg hamarosan Szilárd, nem tudok semmi biztosat. Diána még nem tudja, de ez sem lesz mindig így. Félek attól, hogy mit gondol rólam és attól is, hogy mit fog lépni. Nehéz. Nagyon nehéz.

Talán érezte a bizonytalanságomat, a kényelmetlenséget, amit a szituáció okozott, úgyhogy nem növelte ezeket azzal, hogy még több feszültséget csöpögtetett volna belém, inkább hagyott futni.

- Rendben Ádám, ha bárki kérdezi velem vagy, majd megbeszélem Ildivel is. Nyugi kitalálok valamit. Aztán ha végre már rendeződnek a dolgaid, igyunk már meg egy sört. 

- Mindenképpen. Ígérem.

Arra az egy dologra voltam kényes, hogy ezeket még megpróbáljam betartani. El is döntöttem, hogy Szilárd előzékenysége miatt erre a találkozóra biztos, hogy sort fogok keríteni. És az ígéretem örömmel jelenthetem, be is tartottam.

Mindig szorongtam, amikor találkoznom kellett velük. A görcs ott volt a gyomromban. Olyan ez, mint amikor fogorvoshoz megy az ember. Ki az, aki élvezettel jár oda? Azért, hogy a szájában matassanak, vagy kihúzzák két fogát. Fájdalmas volt, nem is volt túl jókedvem, amit azért igyekeztem leplezni Gábor előtt, de egyre nehezebben ment. Már összecsaptak a hullámok a fejem fölött egyre nagyobb erővel, egyre hevesebben. Attilával négykor indultunk edzeni. A terem a Csanády utcában volt, ami egy nagyobb köpésre volt az esti elfoglaltságom helyszínétől, tehát kapkodnom semmiféleképpen sem kellett. Az aznapi edzés oldószer volt. Belevetettem magam a mozgásba, kiizzadtam minden frusztrációmat, minden kételyemet. Csak az előttem álló feladatokra összpontosítottam, hogy meglegyen a nyolcszáz méter evezés, az ötkörös feladatsor, a húzózkodással, a fekvőtámasszal, a bicepszezéssel, a zsámolyra ugrással és a tradicionális orosz súlyzós kettlebell gyakorlattal. Még erősebben pumpáltam magam, mint ahogy szoktam, szinte a kötelező egy perc pihenőt sem tartottam be. Már a fülemen szedtem a levegőt, a homlokomról lecsorgó izzadtságcseppek pedig a számban találtak menedéket, de én csak nyomtam és csináltam. Nem éreztem a fáradtságot, vagy csak nem akartam érezni és azzal sem foglalkoztam, hogyha másnap nem tudok kikelni az ágyból az izomlázam miatt. Még megcsináltam egy három körös gyakorlatot is, medicinlabda dobálással, tricepszezéssel és felülésekkel súlyosbítva. Csöcsi meg is jegyezte, hogy aznap egy terminátor veszett el bennem, még ő fogott vissza, amikor kértem volna tőle a további feladatokat.

- Ennyi most elég lesz Ádám mára, majd holnap folytatod, azért ne erőltesd túl magad. Ha nagyon akarsz, fuss még tíz percet a futópadon, aztán menj haza pihenni!

A futást sem szerettem volna ellazsálni és még a tétet is emeltem, tíz helyett tizenöt percet nyomtam. Kihajtottam magam, az öltözőben egy pár percig csak pihegtem és bámultam magam elé, üres tekintettel. Akkor végre nem volt semmilyen felesleges gondolatom, hajszoltnak és űzöttnek éreztem magam és jól eső érzéssel elkönyveltem, hogy a mai penzumot is magam mögött hagytam, meg tudtam csinálni, még akkor is, ha közben majd beledöglöttem. Az igazi öröm és felszabadultság azonban mindig csak később csapódott le bennem jóval azután, hogy befejeztem. Ahhoz hasonlítható az érzés, amikor a forró szaunát otthagyva megmártózol a jéghideg vízben, amikor kijön belőled minden méreg és összegyűlt sallang és egy végtelen nyugalom száll meg, miközben elernyednek az izmaid. Attila öt perccel utánam érkezett és legalább annyira fújtatott, mint én az előbb.

- Mi volt ma veled? Úgy mentél, mint valami gőzhajó, egyszerűen képtelen voltam arra, hogy utolérjelek, bármennyire is próbálkoztam – mondta lihegve.

- Egy kicsit felidegesítettek a mai napon, úgyhogy le kellett vezetni. Holnap viszont valószínűleg nyüszíteni fogok az izomláztól, ne izgulj.

- Na és mi volt a bajod? – kérdezte és még mindig kettesével szedte a levegőt.

- Csak a szokásos. Te is ott dolgozol, tapasztalod, ne csinálj úgy, mintha kívülálló lennél.

- Nem állt szándékomban, igazad van.

Lassan kezdtünk el szedelőzködni, zuhany helyett, viszont dezodort és stiftet használtunk. Már amikor először jöttem a terembe eldöntöttem, látva az enyhén szólva is hiányos higiéniai állapotokat, hogy a tusolási szenvedélyemnek nem itt fogok adózni, azt inkább hazaviszem. Egyszer megjártam az ilyen közösségi zuhanyzókkal, amikor egy kis gombás fertőzés költözött a lábujjaim közé, érthetően azóta óvatosabb lettem ezen a téren. Persze ezzel volt egy kis gondom, hiszen további programra voltam hivatalos, úgyhogy a másnapos alkalmakhoz hasonlóan nem spóroltam az illatokkal. Attila öltözködés közben sem akart szótlan maradni és rögtön a dolgok közepébe vágott.

- Ádám nem akarok túl bizalmaskodó lenni, de te együtt vagy Dikács Diánával?

- Ezt miből gondolod?

- Múltkor láttalak benneteket az utcán, kézen fogva és hát ebből nem nehéz levonni azt a következtetést, hogy több van köztetek holmi barátságnál.

Nem volt értelme terelgetni és hazudozni, mellébeszélni meg végképp nem.

- Butaság lenne tagadnom, hogy együtt vagyunk, miután lebuktunk előtted. – és egy rövid időre abbahagytam az öltözködést.

- Mióta tart a kapcsolat?

- Több, mint három hónapja.

- Jól csináljátok, mert még nem igazán derült ki benn, vagy legalábbis én hozzám még nem jutott el – mondta és lazán felvette a pulóverét.

- Hát nem fogom hangosbemondón végig harsogni vele az épületet, de ha már rákérdeztél, nem akarom eltagadni sem.

- Tőlem nem fogja megtudni senki sem, ez a ti ügyetek és én úgy is kezelem, másokkal ellentétben.

Volt egy időszak, amikor Attilával kifejezetten bizalmas viszonyban voltunk egymással. Ez azt jelentette, hogy többet beszélgettünk, talán még kocsmatúrán is voltunk együtt, a bulikon is osztoztunk. Zárkózott volt és tipikusan az a fazon, aki inkább nyeli a gondjait, bajait, problémáit, ahelyett, hogy bárkivel is dumálna róla. Nem is voltak nagyon barátai. Nekem akkor egy kicsit megnyílt és én viszonoztam ezt az őszinteséget. Aztán persze idővel elkeveredtünk egymástól. Lehet, hogy szemmel tartottuk, hogy mit csinál a másik, a kötelező udvariassági köröket is megfutottuk, de már nem voltak egymást ösztönző mély beszélgetéseink, anélkül, hogy kimondtuk volna, megmaradtunk egy felszínes távolságtartásnál, egyfajta tapintatos érdeklődésnél. Valahogy neki sem volt szüksége rám és én sem kapálóztam minden áron, hogy újra a bizalmába férkőzhessek. Az emberek jönnek, mennek és ez nála fényesen beigazolódott. Persze azt tudta, hogy nők terén már régóta aszkéta életmódot folytattam, úgyhogy miután összepakoltuk a cuccainkat, kifelé menet még megjegyezte:

- Örülök, hogy találtál valakit, megérdemelted, kívánom, hogy maradjon ez így jó sokáig.

- Köszönöm, hogy ezt mondod.

- Elvigyelek?

- Tudod, hogy nem messze lakom, meg van is egy kis dolgom, úgyhogy kösz, de nem, holnap találkozunk.

Fél hatkor indultam a célpont felé. Útközben még megálltam egy kisboltban, ahol vettem egy energiaitalt és egy izotóniás üdítőt, aminek ugyan ki nem állhattam az izét, de állítólag jót tesz az izmoknak. Rágyújtottam egy cigire, tudtam ugyan, hogy hűvös van, hiszen már szinte benne voltunk a decemberben, de talán azért, mert ki voltam melegedve, vajmi keveset éreztem a hidegből. A kabátomat azért összébb húztam, mert semmiféleképpen nem akartam megfázni, gyűlöltem azt az állapotot és akkor voltam a legelviselhetetlenebb mindig. Habár egyesek szerint nemcsak akkor. Hatra érkeztem, pontos voltam, mint a svájci óra.

Péter nyitott ajtót a kezében pezsgőspohár volt és a tekintete elárulta, hogy nem az első kortynál tartott.

- Gyere beljebb egy kicsit hamarabb elkezdtük a bulit, a többiek már itt vannak! – kiabált egy kicsit hangosabban, mint szokott és szinte leráncigálta a kabátomat és egy cipős szekrénynek látszó valami mellé ledobta a táskámat.

Péter általában tudta a mértéket, ha alkoholról volt szó, amikor azonban irányt tévesztett, akkor kegyetlen állapotba tudott kerülni. Még az egyetemi éveink alatt nem volt ritka, hogy egy szál pöcsben futkorászott a kollégium folyosóin hajnali háromkor, kezében egy üveg vodkával. Imádott pucéran flangálni mások előtt, amikor valaki egy törülközőt próbált volna köréje tekerni, azt ellökte. Ebből is érzékelhető az a fene nagy excibicionizmusa, amiből mára talán már engedett valamelyest. Akkoriban ki tudott rúgni a hámból és akkor is azt láttam rajta, hogy éppen ezt tervezi. Az irodájában egy laptop össze volt dugva két hangfallal, és nagyobb hangerővel visított Armin Van Buuren és Sharon den Adel duettje az „In And Out Of Love”. András elmélyülten rázta a fejét a zene ütemére, Marci csak ült a fotelben egy pohár bort szorongatva. Rajta érződött legkevésbé az, hogy micsoda buliba csöppent.

- Igyál valamit. Van ott whisky is. Kólám nincsen, de van helyette ásványvíz, szolgáld ki magad! – parancsolta Péter.

Nem volt kedvem inni, bárhogy erőltette, egy ideje a másnapi munka már vészjósló volt ebben a tekintetben. És persze azt is tudtam, hogy Diána vár, addig nem fog elaludni, amíg haza nem érek, úgyhogy illemtudó gyerekként a házigazda invitálásának megfelelően csupán két centet töltöttem a poharamba. Péter a laptop előtt volt, András szinte köszönésre sem méltatott, annyira el volt ázva délután hatkor, így letelepedtem Marci mellé.

- Én azt hittem valami megbeszélés lesz. Legalábbis András ezt mondta – kiabáltam Marci felé, hogy valamennyire túlordibáljam a zenét.

- Ki tudja mit akartak ezek? Fél órája jöttem, András akkor már szinte salsázott, ott ahol most lassúzik egymagában, Péter meg a nem tudom hányadik pezsgőjét szopogatta. Itt ma csak nagyon rövid egyeztetés lesz, ha és amennyiben lesz egyáltalán.

Marciban nem hágott tetőfokára a hangulat, viszont nem is kőarccal nézte őket. Inkább a maga ironikus, kissé gunyoros módján szemlélte az eseményeket. Na ő nem velük röhögött, hanem rajtuk. A következő pillanatban Péter odament Andráshoz, megfogta a tarkóját és valamilyen Zorba táncához hasonló mutatványt készült végrehajtani vele. De András kevésbé volt alkalmas a feladatra, többször elhajolt, össze-vissza rúgkapált és még véletlenül sem volt hajlandó ugyanazt az ütemet lépni, mint az aktuális párja. Péter is érezte ezt a fajta ténfergést, egy helyben totyogást, így egy idő után otthagyta Andrást és egyedül járta. Komikus volt, ha színházban lettünk volna, valószínűleg tapssal honorálom, mint ahogy Marci nem is bírta visszafojtani a nevetését. Ha nagyon kéne hasonlítanom régi Chaplin vagy Buster Keaton filmekbe illő látványosan szórakoztató némafilmes elem volt, némi vérforraló görög zenével aláfestve.

- Nem bánod ugye, ha nem kérlek fel? – kérdeztem Marcit.

- Rettenetesen meg leszek sértve, nem látod a pírt az arcomon? Szégyelld magad! – és felállt, hogy töltsön magának némi utánpótlást.

Marci mostanában már elég keveset ivott. Régebben persze ő sem vetette meg a szeszt, különösen az egyetemi évekre tehető a csúcs időszaka, de aztán lehiggadt. Amikor szorosabban barátkoztunk, azért hébe-hóba még elengedte magát, de mióta Brigivel összejött már önkéntes száműzetésbe vonult alkohol ügyileg és tényleg csak ilyenkor ivott meg egy-két pohárkával. András alamuszi nyuszi volt, nagyon bírta a piát, sokszor mocskos módra tudott itatni másokat, aztán élvezte, hogy azok nem tudtak a világukról sem, annyira átszellemülten rúgtak be. És ebben is hasonlítottak Péterrel. Persze András egy-egy alkalommal kimozdult a komfortzónájából, mikor nagyon kevesen látták és akkor senki és semmi nem állhatott a sárga földig tartó lerészegedése útjába. Most is afelé tartott, hogy rendesen becsápoljon. Már csak méterek kelletettek hozzá. Péter Pa-Dö-Dö-re váltott, szólt a „hot-dog, a kávé és a sült limonádé”, aztán pár percre rá már Ossiánt bömböltetett.

- Te találsz valamilyen rációt Peti dalválasztásaiban? – kérdeztem értetlenkedve az egyfolytában somolygó és még szinte teljesen józan Marcit

- Ad-hoc választ, nem látod. Sose volt zenei ízlése, úgy csinálsz, mintha nem ismernéd már egy ideje. – mondta nem kevés éllel a hangjában Marci.

Tény, hogy Péter nem a zenei kifinomultságáról volt híres. Nála egy kalap alatt elfért a Tankcsapda és David Guetta, vagy a Groovehouse és a Metallica.

- Nem érzed úgy, mintha egy balatoni bungalóban lennénk az esti parti előtt a nyár kellős közepén? – kérdeztem megint Marcit, tekintettel arra, hogy nem volt valami kommunikatív kedvében.

- Kár, hogy tél van és egy kissé fűtetlen irodában vagyunk, két meglehetősen furcsa emberkével. Az egyik nem is Balatonon, hanem Ibizán érzi magát, a másik meg lassan sehol nem érzi magát, mert hamarosan katatón állapotba kerül.

- András nem lesz holnap? Tényleg szokatlanul elengedte magát.

- Nemcsak holnap, hanem egy hétig nem lesz. Jó, hogy eszembe juttattad, majd megbeszéljük a teendőket, mert Péter is elmegy egy pár napra.

- Hova utazik?

- Azt hiszem Münchenbe megy, valami dolga van ott, nem kötötte az orromra.

Ebben a pillanatban András vetett egy Jézus keresztet, amivel átesett a háta mögött lévő széken. A poharat viszont még véletlenül sem eresztette el, az sértetlenül ott volt a kezében, valami gyömbér színű löttyel megtöltve. Jelzésértékű volt, hogy Marcival meg sem roggyantunk, csak Péter szaladt oda segíteni. Habár az, hogy szaladt, az enyhe ferdítés, inkább csak botorkálásnak neveztem volna azt. Talpra állította, majd gyorsan visszatalált a laptopjához, otthagyva az előbb még fekvő állapotban leledző Andrást. Azt gondoltam egyedül már nem lesz képes megállni a helyén és elborul, mint egy fogas, de nem így történt. Nem állt ugyan olyan egyenesen, mint a szilfa, de némi székbe történő kapaszkodással helyrebillentette a dolgot. Marci most már majdnem a térdét csapkodta, kétségtelenül esztrád show-műsort adtak ők ketten, sok minden belefért, utcahosszakat verve a kereskedelmi tévéken szórakoztatás gyanánt eladott olcsó blődlire.

Úgy éreztem, hogy Marcival minket most nézőknek szerződtettek ide, azért, hogy Szemere Péter és Gallai András előadhassák a finom burleszk elemekkel átszőtt parádéjukat. Utólag be kell, hogy valljam, nem élveztem annyira. Egyrészt fáradt voltam, kicsit talán túl is hajtottam magam az előtte lévő edzésen, másrészt pedig inkább Diánával lettem volna abban a pillanatban, egyszerűen élveztem a párkapcsolattal járó kötöttségeket, nem volt terhes számomra vele lenni. Sőt leginkább vele akartam lenni. Marci továbbra sem volt a szavak embere, egyébként is említettem már, hogy általában gyanúsan és távolságtartóan méregetett az utóbbi időben, és most is csak annyira enyhült meg amennyire a helyzet kívánta, ugyanis rajtam kívül ezen az estén abban a társaságban nem talált olyan embert, akivel normálisan szót érthetett volna. Péter elzenélgetett a laptopja mögött, közben persze hevesen kortyolgatta a pezsgőjét, András meg miután lötyögött még a hangfal előtt egy kicsit, leült arra a székre, amin az előbb átesett és mosolygott Péterre. Nem tudtam, mit keresek itt. Szürreális helyzet volt. Egy kis idő múlva már Péteren is lehetett érezni, hogy átlendült a túloldalra, hogy már kevésbé ura önmagának. Egyszer csak odajött hozzám, miután betett valami hosszú zenét, amit nem igazán ismertem, arra való tekintettel, hogy japánul, vagy valamilyen ázsiai nyelvjárással nyekeregtek benne, amire Marci mindössze annyit reagált, hogy felhúzta a szemöldökét.

- Gyere feküdjünk le a padlóra, mondani akarok valamit! – mondta zavart tekintettel és rám sandított.

- Mi? Most hozzám beszélsz? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Igen, igen gyere Ádám, feküdjünk le a padlóra, most veled akarok dumálni! – erősködött és az arcjátéka nem tűrt ellentmondást

- Bocs Péter, de én nem akarok most a padlóra feküdni veled, mondjad, itt vagyok, ülök ez így kényelmesebb nekem, gyere te is, ülj le mellém. Van itt még egy pár szék – mutattam az üres székeket, hátha már nem látja.

- Nem akarok most ülni, baszd meg, gyere feküdj le mellém a földre úgy beszélgessünk! – és lefeküdt a feltehetően hideg padlóra.

- Menjél már feküdj le mellé, akkor megnyugszik. Ha nem csinálod, itt fog ugrálni és nem hagy békén. Jobban jársz, ha odafekszel mellé – mondta Marci egy nagy vigyor kíséretében.

- Hagyjál már ezzel a hülyeséggel Marci, feküdj oda te, ha nagyon akarsz! Minek másszak én le a földre? – kicsit kezdtem elveszíteni a türelmem.

- Gyere már Ádám! – kiabálta közben Péter szinte megállás nélkül.

- Nem engem hív látod és különben is odafekszel, vartyog valamit, aztán majd felállsz és otthagyod. Gyorsan túleshetnél rajta, különben tényleg addig fog ordítani, amíg el nem megy a hangja.

Kényelmetlen volt az egész műsor, nem is értettem mit akar Péter, Marci meg szándékosan tuszkolt, közben valószínűleg magában kárörvendezett, hogy ennek a baleknak le kell feküdnie a földre, mert az úgynevezett góré megparancsolta neki. Bizarr és abszurd. Csak ezek a szavak cikáztak a fejemben, de engedtem a nyomásnak, mert Péter tényleg nem adta fel. Nem olyan volt, mindenért erős akarattal küzdött, nem ismert lehetetlent és addig nem hagyott békét, amíg el nem érte, hogy az ő akarata érvényesüljön. Odafeküdtem mellé. Péter lehunyta a szemét, miközben dúdolgatta azt a förtelmes dalt, amit berakott.

- Itt vagyok Péter, akarsz valamit mondani, vagy csak hallgassuk a zenét? – kérdeztem bizonytalanul.

- Nagy dolgokat akarok véghez vinni Ádám! És úgy érzem képes vagyok rá. Nem félek senkitől és semmitől.

- Kitől kéne félned?

- Nem tudom. De azt tudod, ha belebukunk, akkor együtt bukunk.

- Tiszában vagyok vele. Eddig erről nem nagyon akartatok beszélni. Mi történt? – kérdeztem rosszallóan.

- Tudom, hogy rajtam vannak, már a lakásvásárlásom óta figyelnek. Tudom, érzem a leheletüket, most is lehet, hogy hallgatnak. – mondta, miközben a szeme még mindig csukva volt.

- Ha tudod, akkor miért nem állsz le?

- Nem adom meg nekik ezt az örömet, engem úgysem kapnak el. Ezek idióták, még a cipőmet sem pucolhatják meg, arra sem érdemesek.

- Azért nem árt óvatosnak lenni, sohase tudhatod.

- Mindenki korrupt Ádám! Érted? Mindenki! Az egész cég, az egész bagázs, az egész ország! Sokakról tudok dolgokat. El sem hinnéd.

- És miért csinálják? Csak a pénzért? Azért mert tudják, hogy nekik ezt meg lehet csinálni, anélkül, hogy felelősségre vonnák őket? – akkor sem tudtam és most sem tudom miért mentem bele ebbe a beszélgetésbe, Péter láthatóan nem volt józan. Leginkább azt hiszem a saját megnyugtatásom végett cselekedtem.

- A pénzért, az elismerésért, a hatalomért, de elsősorban persze, hogy a pénzért! Akinek sok van belőle, ahhoz simulnak, annak előre köszönnek, azt számításba veszik, azt elismerik, annak tudják a nevét! És én ezt akarom, hogy tudják ki vagyok és azt is, hogy rengeteg lóvém legyen hozzá.

- De őszintén, egy cseppet sem zavar, hogy törvénytelen eszközökkel játszol? – ez még kicsusszant, de éreztem, hogy már nem kellett volna, semmi szükség nem volt rá.

- Most hülye vagy. Nem érted, hogy mindenki ez csinálja? Akkor miért kell, hogy engem zavarjon ez? A többség velejéig korrupt és a zavarosban halászik folyton. Tudom, hogy nem mindenkit kapnak el és azt is sejtem, hogy vannak feddhetetlenek, akikhez soha nem érnek el. Nagy maffia ez az egész. És ebben úgy kell helyezkedni, hogy ne egy huszadrangú, szar csicskás legyél, hanem a főnök, aki előtt mindenki tiszteleg, aki előtt mindenki haptákba vágja magát.

Meglehetősen zavaros, megalomán gondolatok voltak ezek, azonban mint minden kusza rendszerben, vagy beszédben, ebben is sok igazság volt. Valóban vannak egyenlőbbek az egyenlők között. Mindig is voltak és mindig is lesznek. Nem mindegy viszont, hogy ez mennyire látható, mennyire van kirakatban és mennyire helyezed előtérbe. Azt hiszem, most nagyon látszódik, nagyon kitüremkedik és ebben sokan sárosak, de legfőképpen azok, akik állítólag értünk és a boldogulásunkért dolgoznak nap, mint nap, miközben ezt ők is csak álcaként használják. Az önzőségük és a nagyravágyásuk diktál nekik is.

- Nagyon sok üzlet és pályázat van kilátásban Ádám. Mindet megbundázzuk, már beszéltem az illetékesekkel, nem keveset kell visszaosztanom, de tuti, hogy nyerünk, dőlni fog a pénz. Olyan cégrendszerben gondolkozom, ami átláthatatlan lesz, rajtatok kívül azt sem fogja senki tudni, hogy én benne vagyok. Eltüntetek minden nyomot. – folytatta Péter, miközben kinyitotta a szemét. Még mindig a padlón feküdtünk, kezdtem fázni, ott nem volt fűtés.

- Nem folytathatnánk ezt egy széken Péter?

- Ezt itt kell megbeszélnünk. Ha elkapnak, ne okoskodj, ne mondj semmit, nincs ellenünk semmilyük. Nagyon okosan kifundáltuk ezt az egészet. Széjjelcincálunk mindent, amit hoznak.

Péter már darálta a szavakat, én pedig nem értettem, hogy ezzel miért most és miért itt az ügyvédi irodájának padlóján hozakodik elő.

- Oké, megértettem Péter. Ezt megbeszélted már a többiekkel is?

- Mindent tudnak, már kioktattam őket. Nem szabad pofázni, nem kell felesleges alkukat kötni. Csöndbe kell lenni. És akkor nagyon sok pénz jön és bármit megvehetsz, amit akarsz, amiről csak álmodsz. Szerinted meg tudjuk csinálni?

- Ez nem rajtam múlik Péter! De biztos, hogy kell még tovább lépni? Van már elég pénzed, tudsz tartalékolni is, megélhetsz az ügyvédi munkádból.

- Túlságosan beszari vagy. Ezért nem lesz belőled soha vezető, nem így kell gondolkodni. Lenni kell benned becsvágynak! Látod, hogy én mennyire akarom, hogy mennyi mindent teszek ezért?

- Péter te mindig is ambiciózusabb voltál, szereted ha embereid vannak, szereted azt, ha utasíthatsz, ha te vagy a középpontban. Ilyennek is kell lenni, de én jobban szeretem, ha meghúzódhatok a háttérben, nem akarok elől lenni. – próbáltam kibújni a szorítása elől és inkább azt mondtam, amit hallani akar, ahelyett, hogy felesleges csatározásokba bonyolódtunk volna.

- Úgy érzem erre születtem, nekem ez való. Az apámnak is látnia kéne ezt. Azt, hogy jobb vagyok, mint ő, hogy tudatosabban csinálom, mint ő és én is vinni fogom valamire ebben a rohadt életben.

András tudtán és szándékán kívül a segítségemre sietett, amikor fölénk hajolt.

- Peti, vége ennek a baszott hosszú számnak, most már betehetnék én is végre valamit, azt ígérted, hogy felváltva tehetünk be zenéket – mondta olyan alkoholszaggal, hogy azt hittem magam is attól bűzölgök.

- Ne nyúlj hozzá, én jövök, majd tehetsz be számot, ha nekem nem lesz hozzá kedvem. Most én dirigálok.

A keresztapa felállt és ezzel én is feljogosítva éreztem arra magam, hogy hasonlóképpen cselekedjek. Péter elment a laptophoz, András, mint hű fegyverhordozója követte őt, én pedig visszamentem a helyemre, majd kisvártatva töltöttem két cent whisky-t, tudtam, hogy nekem ez az utolsó lesz.

- Na mi van kiokosított? – kérdezte Marci miután visszaültem a mellette lévő székre.

- Mondott valami olyasmit, hogy mit csináljak, ha elkapnak, meg, hogy úgyse fognak. Azt is közölte, hogy rengeteg pénz fog majd jönni, de ezt gondolom nem újdonság számodra?

- Ja ezt nekem is elmondta közvetlenül, mikor megérkeztem, meg fényezte egy kicsit magát, ahogy szokta.

- Van realitása, hogy mozgolódás van, vagy figyelnek minket? – kérdeztem ma született bárányként Marcit.

- Nem tudok erről, Petit azért kiemelten kezelik, de nem hiszem, hogy lenne, csak Andrással szerintem kicsit falra festették az ördögöt, ezen filózhattak, amikor én jöttem, hogy mi van, ha mégis szagot fogtak.

- Neked van valamilyen B-terved erre az esetre?

- Nem készülök erre Ádám. De tisztában vagyok a következményekkel és persze azt vállalnom is kell, de nem akarok erre gondolni. Vagy neked ezen jár az eszed? – váratlanul kérdezett vissza és mivel azon az estén ez nem volt jellemző rá, kissé felkészületlenül ért a húzása, de kivágtam magam, vigyázva, hogy a szemem se rebbenjen.

- Megbízom Péterben és Andrásban, ott vannak a tűz közelében gondolom szólnának, ha valami nagy truváj lenne. Akkor készülnék rá.

Bíztam abban, hogy Marci csont nélkül elfogadja a válaszomat és mivel nem akadékoskodott tovább, megmenekültem a faggatózás további tehertételétől. Pedig rángathatott volna rajtam még egy kicsit azzal, hogy miért jutott ez eszembe pont akkor este és pont abban a buliban, aminek számomra a világon semmi értelme nem volt. Péter és András kilencre lerészegedett. Olyan mértékben, hogy már a tántorgás is kihívást jelentett nekik. Amikor közöltem velük, hogy én bizony nyugovóra térnék és elindulnék haza, nem könnyen engedték el a grabancomat.

- Nem mész sehova, csak most kezdődik a buli. Menni kéne tovább is. Mi lesz ma nyitva András? – kérdezte Péter.

- Minden, amit csak akarsz, ha más nem, akkor kinyittatunk valamit! – András bátor oroszlánként támogatta Pétert, miközben a szavak sem igen jöttek a szájára.

Marci szintén kihasználta az alkalmat és látva azt, hogy már nincs dolga itt, illetve, hogy ezzel a két emberrel neki a továbbiakban semmi keresnivalója az éjszakában, bejelentette távozási szándékát.

- Ne menjetek még, Andrással be sem engednek sehova, maradjatok, iszogatunk, zenélgetünk, aztán két óra múlva meg benézünk valahova. Karinától is kimenőt kaptam, ne csesszétek már el! – Péter hangja megint parancsoló volt.

Marci szólalt meg helyettem, mintegy szóvivőként.

- Peti nekünk dolgozni kell holnap, elhiszem, hogy te kimenőt kaptál, de én nem tudok már másnap úgy bemenni, hogy fáj a fejem.

- Hát akkor ne menjél be! András ugye ennek a két sztahanovistának nem kell holnap bemennie, ha bulikáznak még egy kicsit velünk?

András dörmögött valamit hátulról, valami olyasmit, hogy nehogy bemenjünk, kapunk tőle egy bónusz szabadnapot. Úgy csinált, mintha helyettük dönthetne ebben a kérdésben. Marci úgy határozott, feláldozza magát. Azt mondta, hogy akkor ő marad, én mehetek. Péter még megkérdezte a biztonság kedvéért, hogy nem gondolom –e meg magam, de miután látta, hogy már veszem a kabátom és a táskám, letett arról, hogy visszatartson, így emberi időben, negyed tízkor a szabadulás útjára léphettem.

Akkor is nyomasztott az az iroda. Talán jobban, mint máskor. Gyorsan el akartam felejteni mindent, ami itt történt, azt a földön fekvős beszélgetést Péterrel, a lézengő, hanyatt eső, magáról oly sokszor nem tudó Andrást, a kételkedő, minden mondatomat gyanúsan méregető, ugyanakkor józannak tetsző Marcit. Ki akartam verni őket a fejemből, hogy ne legyenek ott még csak emlékek formájában sem. Legszívesebben mindent eltöröltem volna, az egyetemi éveinket, amikor megismerkedtünk, az itteni munkámat, azt az estét, amikor csapdába csaltak, azokat a heteket, hónapokat, amikor együtt dolgoztunk, ezt az irodát, az itteni értekezleteknek csúfolt találkáinkat, mindent, ami velük kapcsolatos. Persze nem tehettem, nem tehetem, hiszen akkor az életem egy darabkáját kellene kidobnom az ablakon, mint valami kifacsart citromot. Itt voltak és vannak velem. Marcit azért megkérdeztem másnap, hogy mi történt miután leléptem. Azt mondta, hogy már tízre elég súlyossá fajult a helyzet. Péter néhányszor lefeküdt a földre, András még egyszer megismételte a hátra esős kabarészámát, ő pedig csak nézte, ahogy levezetik a feszültséget. Mert semmi kétség, hogy a felgyülemlett stresszt itták ki magukból. Nem mentek tovább, Péter tizenegyre beszüntette a bulit és ittasan hazavezetett, Andrást is magával vitte, úgyhogy az a cipőjét is alig bírta felvenni.

Így négyen akkor találkoztunk utoljára. És egyikünk sem volt más. Ugyanazt produkáltuk, mint első alkalommal a Leroy-ban. Péter most is magabiztos, irányító szellemű, fellengzős és parancsoló volt, kétség kívül megtartotta a tekintélyét a társaságban, még úgyis, hogy a furcsaságai megmaradtak. Az első estén nagyi pornóról csámcsogott, utoljára pedig földön fekve játszotta el azt, mintha ő lenne a világ ura. És tudják mit, ha nem ebben a helyzetben lettem volna, akkor nagyon sokat mosolyogtam és vigyorogtam volna rajta, mert tulajdonképpen, ha levesszük azt a körítést, amit magára aggatott, a maga nemében Péter szórakoztató figura volt. Sokkal inkább, mint az első számú szárnysegédje András, aki még mindig a fenekében volt, úgyhogy sokszor valószínűleg a pokolba kívánta a főnököt. Ugyanolyan hatalommániás volt, amit tulajdonképpen a hivatalban kiélhetett és ezzel kárpótolta magát azért, hogy Péter nyomába sem érhetett. Valahol frusztrálta ugyan a másodhegedűs szerepe, de a lelke mélyén talán volt benne egy öröm, hogy nem neki kell elől állnia, hogy a felelősség nagyobbik részét rátestálhatta Péterre és ezáltal kisebb súlyt kellett cipelnie. Péter és András az alkohol hatása alatt sem hazudtolták meg magukat, maximum annyival toldották meg, hogy kicsit szabadabban viselkedtek és olykor hagyták, hogy kibújjon belőlük az állat. És alapjaiban Marci sem változott lényegeset. Az első este is gyanakvón méregetett, habár akkor talán egy kicsit legyőzve az aggályait adott nekem egy esélyt, ami később átcsapott féltékenykedésbe és kétségbeesett pozícióféltésbe. Marci mindig is kívülállóként tekintett magára, csakhogy ez ellentmondásos volt, hiszen közben nagyon is akarta ezt az egészet. Persze ott voltam én is a kételyeimmel és azzal, hogy megbízhattak ugyan bennem a végtelenségig, az általuk felállított normákat nekem mégsem sikerült magamévá tennem. Így maradtam én Marcival ellentétben tényleg mindig körön kívül. Érdekes, hogy az emberek mindig képesek a változásra, de mi abban a szituációban, azokban a hónapokban egy jottányit sem változtunk és hozzáteszem soha nem lettünk egy igazi csapat sem.

Nem tudtam tehát kitörölni őket. Már eszembe jutottak a villamoson, a Diána lakásához vezető úton és eszembe jutnak azóta is számtalanszor. Most már talán el tudom fogadni azt, hogy mindennek így kellett történnie az életemben. Akkor este viszont nagyon jó volt odabújni Diánához, átölelni és arra gondolni, hogy egy csapásra megszűnhet minden körülöttem, mert ő itt van velem. Csak velem.