2015. nov 19.

24.

írta: frími
24.

Amikor már nem vett észre rágyújtottam egy cigire. Most sem tudom, hogy miért játszottam ezt, hiszen amikor látta, nem szólt egy szót sem, nem emelt kifogást. Azon töprengtem, hogy nem kellett volna elmondanom neki még. Várhattam volna, csak aztán olyan ügyesen terelgetett a kelepcéjébe, hogy ha akartam se tudtam volna menekülni. Nem voltam egészen biztos, hogy megérti a kisebbségi komplexusaimat, amik már nagyon régóta üldöznek, lehet, hogy a születésem óta. Nem vagyok magas és nem vagyok jóképű. Megbarátkoztam már vele, vagy ki tudja, lehet, hogy soha nem fogok, de ha kapcsolatot kell teremtenem egy lánnyal, holtbiztos, hogy ott motoszkál a fejemben és nem hagy nyugodni. Nem volt önbizalmam a csajozáshoz és ezért választottam a könnyebbik utat. De ezt ő nem értheti. Értekeztem már arról, hogy a lányok véleményem szerint abból a szempontból kényelmesebb helyzetben vannak, hogy rajtuk múlik az, hogy többet éreznek –e irántad, mint csupán egy barát, vagy ismerős, vagy a tököm tudja kicsoda. Nekik egészen biztos nincs szükségük selyemfiúkra. Még ha nem is néznek ki olyan jól előbb-utóbb lesz valaki, aki horogra akad.

Lehet, hogy elijesztettem, lehet, hogy vissza se jön, lehet, hogy tényleg leragad valakinél. Az is elképzelhető, hogy át kell gondolnia a folytatást, akar –e még lumpolni egy olyan sráccal, aki kurvához járt, mert nincs elég önbizalma a nőkhöz. „Micsoda egy lúzer ez! Ilyet minden ujjamra kapok kettőt. Vissza sem megyek, majdcsak észreveszi, hogy nem vagyok ott, megunja és hazamegy.” Nem kárhoztattam volna miatta, annyira hozzászoktam már a visszautasításokhoz, hogy talán meg se kottyant volna. Persze most is hazudtam, el ne higgyék egy szavamat sem, mert úgy fájt volna, mintha korbáccsal ütlegelték volna a hátam. Kicsit bele is haltam volna. De nem került rá sor, mire elszívtam a cigit már ott ült előttem teljes valójában egy gintonic-kal és egy whisky-kólával a kezében.

- Mondtam, hogy nem szükséges, eleget ittam, de azért kedves vagy, köszönöm, ha már itt van, elfogyasztom.

- Ajánlom is. Te fizetted a mozit és a kávézót is, van mit visszaadnom, úgyhogy ne szövegelj, hanem igyál.

- Azt hittem vissza se jössz – mondtam neki, miután kortyoltam egyet az italomból.

- Miért? – nagy szemekkel meredt rám, egy pillanatra azt hittem odaszögez vele a székhez.

- Azt gondoltam, amit megosztottam veled az elég kiábrándító lehet számodra velem kapcsolatban. Attól félek kicsit összerondítottam az összképet.

- Egyrészt még nem tudod, hogyan vélekedem rólad és lehet nem is fogom az orrodra kötni, így nincs is mit összekoszolni. Másrészt ez a te dolgod Ádám. Én örülök, hogy elmondtad, de nem esik, nem eshet rosszul, nem is ismertük egymást, nem voltam a barátnőd, akkor lehet, hogy már tényleg nem lennék itt. Nem ítéllek el és nem ábrándít ki a dolog. Nem értem ugyan ezt az iszonyú önbizalomhiányt, amit benned lakozik, de majd lehet, hogy teszek egy próbát, hogy kiderítsem.

- Mégis mi a véleményed rólam?

- Ugorjunk. Kérdezz mást! – határozottnak látszott, mint aki nem tűr ellentmondást.

- Most nem vagy fair. Én elmondtam neked azt a titkomat, amit nem nagyon szerettem volna megosztani veled és te nem válaszolsz egy viszonylag egyszerű kérdésre – erősködtem, ahogy bírtam.

- Lehet, hogy számodra egyszerű, de ennek most nincs itt az ideje. Kérdezz mást!

Nem voltam maradéktalanul elégedett és ezt valószínűleg észlelte is, de nem hatotta meg. Kőkemény maradt és hajthatatlan. Volt még egy kérdés, amit mindenképpen fel akartam tenni neki. Amióta olvastam Jack Kerouac: Úton című könyvét, azóta bennem van és ebben a helyzetben kikívánkozott.

- Diána te mit vársz az élettől? – Kerouac csajozós kérdését szívesen plagizáltam.

- Most már csak ilyen alattomos kérdéseid lesznek?

- Nem annak szántam, egyszerűen csak érdekel a véleményed.

- De ez egy rendkívül bonyolult kérdés.

- Van időnk, megvárom a választ, türelmes is tudok lenni, ha akarok – mondtam, hogy serkentsem benne a válaszadási hajlamot.

- Nem tudok valami nagy ívű válasszal szolgálni Ádám – felelte egy kis gondolkodás után majd folytatta. - Azt várom az élettől, hogy megvalósítsam önmagam, hogy úgy tudjak élni, hogy nem okozok csalódást magamnak, a saját elvárásaimnak. És ebbe belefér a család és a gyerekek, talán egy kis karrier. Ez az, amit várok az élettől. Aztán majd a végén méltóságteljesen megöregedni, elfogadni ezáltal az örökös körforgást, hogy születünk és meghalunk, ennyi.

Nem sok hiányzott, hogy megcsókoljam. Az nem kifejezés, hogy mennyire tetszett, amit mondott, elaléltam tőle. Nem akart nagy feneket keríteni neki, mégis tűpontos volt és úgy volt szép, hogy közelről sem érintette a giccs környékét sem, még ha nem egészen értettem vele egyet az öregedéssel kapcsolatban, akkor is. Sőt talán még inkább, mert hinni tudott benne, hogy lehet szépen és méltóságteljesen megöregedni.  Érezte, hogy nézem, hogy nem akarom róla levenni a szemem.

- Mi van? Nem volt jó a válasz? – kérdezte bizonytalanul.

- Mi az hogy! Nagyon szerettem a válaszod. Amikor legutóbb megkérdeztem egy lánytól, az visszakérdezett, hogy „mit várnék, hát semmit”. És akkor még azt kérdezed, hogy jó volt -e a válaszod?

- Hát ehhez képest tényleg többet mondtam. Persze te sem kerülheted ki, hogy mit vársz az élettől?

- Diána nekem talán még egyszerűbb. Boldog pillanatokat várok az élettől, vagy csak olyan pillanatokat, amiket boldognak hiszek, hogy azokat át tudjam élni, meg tudjam ragadni és persze azt, hogy egy életen keresztül önmagam tudjak lenni és ne kelljen szerepet játszanom.

- És szerelmet nem vársz az élettől?

Lesütötte a szemét, hirtelen szégyenlőssé vált, szemérmessé, nem is nézett rám, inkább az italába feledkezett.

- Persze, de hát azt nem lehet meghatározni, az jönni fog, azt át kell élni és azt is meg kell majd ragadni, nehogy elfusson előled.

- Nehogy – mondta csendesen és alig hallhatóan.

Nem reagáltam, nem mondtam semmit, inkább témát váltottunk. A nevére terelődött a szó, hogy mennyire nem szerette kiskorában, sem általános iskolában, mivel az osztályban nagyon sok olyan gyerek volt, akinek a vezetékneve az ábécé hátsó betűivel kezdődött szóbeli feleleteknél mindig megszívta és ugyanez volt a középiskolában is. A tanárok ugyanis nem nagyon szerettek hátulra lapozgatni, odáig szinte soha nem jutottak el. Különben is néha alig tudják kimondani, mindenkinek beletörik a nyelve, olyan kemény, olyan merev. Még a Diánával csak-csak kiegyezik, szerette a hercegnő személyiségét, és úgy tudja, hogy a szülei is hasonlóan gondolkoztak és ezért lett ez a keresztneve. De a Dikács az kész szenvedés, volt már Birkás, Kikács, Mirkács, de a Dikács valahogy nem jön az emberek szájára. Mondtam neki, hogy szerintem nagyon szépen alliterál a neve és nem is kimondhatatlan, úgyhogy elégedjen meg vele és ne hisztizzen.

Kerülni akartuk a kettőnk dolgát. Semleges területeket érintettünk éppen ezért, ő sem akarta kiadni magát és én sem szerettem volna lyukra futni. Beszélgettünk még a hitről, hogy a családja rendszeresen jár templomba, főleg az apai nagymamája, mindig hurcibálná őt is, de csak havonta vagy inkább két havonta egyszer enged a nyomásnak. Valahogy túlságosan avíttnak tartja, hisz valamiben, nem feltétlenül Istenben, de valamifajta elrendező erőben és legfőképpen saját magában igen. Ebben aztán kiegyeztünk, mert nem akartam ráerőltetni az ateista nézeteimet, a vallással és a közvetítő szerepet játszó egyházakkal szemben álló mélységes ellenérzéseimet. De azért azt elmondtam, hogy a vallás véleményem szerint nagyon sok negatívumot rejt magában, nem is feltétlenül maga a vallás, hanem ahogy azt egyesek értelmezik, ahogyan abba mindenféle mondvacsinált és erőltetett dolgot belemagyaráznak, ahogy kifordítják és sokszor a jelentésének a homlokegyenest ellenkezőjét állítják. Az egyházak zsákmányszerző és olykor kifejezetten álszent magatartását viszont végképp nem elemeztem és azt se, hogy mennyire utálom a templomokban burjánzó kifejezetten büdös szagokat, már késő volt hozzá. Volt, amikor egyetértett velem, volt, amikor nagyon nem, hoztuk a szokásos formánkat, ha már nagyon parázslott a levegő, akkor incselkedtünk egymással egy kicsit.

Aztán két óra körül, amikor már elég sokat pislogott és láttam, hogy közel sem olyan éber, mint volt egy órája, rákérdeztem, hogy nem óhajt –e esetleg a távozás mezejére lépni.

- Azt hiszem, mehetünk, ha te is úgy gondolod. Idd már meg légy szíves ezt a kis piát, vagy itt hagyom, elég volt.

Megittam az övét és az enyémet is, nem voltam szívbajos.

- Mivel menjünk? - kérdeztem már a Király utcán.

- Menjünk? Mi ez a királyi többes? El akarsz kísérni? – kérdezte hitetlenkedve.

- Diána ebben a közbiztonsági helyzetben, akkor, amikor minden napra jut legalább egy megerőszakolós eset az újságok címlapjára, én feltétlenül örülnék, ha hazakísérhetnélek. Nem is volt ez kérdés számomra.

- Örülnék, ha hazakísérnél – mondta végül.

Nem akartam én megijeszteni az erőszakolós történettel, de legalább sikerült hatni rá. Persze nem is törekedett arra, hogy nagyon ellenkezzen, szerintem csak kérette magát. Ez meg ismerős volt, mert én is rendszeresen alkalmaztam ezt a módszert, annyira nem volt idegen tőlem, hogy ebben úgyszólván profi voltam.

A villamost választottuk, addig is még együtt lehettünk, dumálhattunk gondoltam magamban. Kicsit aggódott, hogy miképpen jutok haza, de megnyugtattam, hogy hívok oda egy taxit, különben sem tévedek már el, legalábbis ezen az útvonalon biztosan nem. Egymás mellett lépkedtünk, végig ott zakatolt bennem, hogy rá kell kérdezzek a magasság különbségre, egyszerűen nem hagyhatom szó nélkül, nem igaz, hogy nem zavarja és nem is tesz említést róla.

- Diána téged nem zavar, hogy legalább egy jó fejjel magasabb vagy?

- Ez most, hogy jön ide? – úgy kérdezte, mintha ebben semmi meglepő vagy furcsa nem lenne.

- Nem tudom, csak érdekel, hogyan gondolkodsz erről – valahogy kivágtam magam.

- Hány centi vagy?

- Nem tudom utoljára akkor mérték, amikor katonának soroztak be. 170 centi voltam. Lehet, hogy azóta már összementem, tudod, hogy az ember, ahogy egyre öregszik, úgy megy össze folyamatosan.

- Te voltál katona?

- Nem, de ha nem sikerült volna az egyetemi felvételim, besoroztak volna. Akkor még nem törölték el a kötelező katonai szolgálatot.

- Na én 174 centi vagyok. Szerinted ez egy bődületesen nagy különbség?

- Hát kimondva nem, de ha felveszel egy magas sarkút, az már azért látszódik.

- Tudod ki az a Németh Ágnes?

- Talán az a volt válogatott kosárlabdázó. Azt hiszem Európa-bajnoki bronzérmes volt, nem is egyszer.

- Stimmel. Nem kérlek, hogy saccold meg hány centi, megmondom én, több mint két méter. Na most szerinted milyen magas a férje?

- Valami artista azt hiszem, valami dereng, mintha láttam volna őket már egy műsorban nagyon régen tán még Friderikusznál, de nem tudom, majd te megmondod.

- Kérlek szépen több, mint fél méterrel kisebb. Most mindketten artisták és ezt a kis problémát a maguk javára fordították, mert a világ számos országában fellépnek a cirkuszi számukkal. Hatalmas sikerük van. A két ember között tehát nem négy centi, hanem fél méter a különbség. Van még kérdésed?

- De téged nem zavar?

- Te a barátom vagy? Együtt vagyunk?

- Tudtommal nem.

- Na, majd ha az leszel, megmondom és most hagyjuk már a picsába ezt a lényegtelen kérdést.

Gyorsan elrendezte nem sopánkodott sokat rajta. A villamosra legalább negyedórát kellett várni, mégiscsak éjszakai járatról volt szó. Addig a sportról beszélgettünk, ha már szóba hozta. Kérdeztem, hogy jár –e még röplabda meccsekre, annak ellenére, hogy nem játszik a sérülése miatt. Ha teheti, kimegy, hosszú idő telt el aktív kora óta, nincs nagyon ismerőse a játékosok között, de mivel szerinte a sportág a szabályváltozásokkal izgalmasabb lett, ezért mindenképpen érdemes elmenni már csak a játék kedvéért is. Biztosítottam arról, hogy én is kedvelek minden labdajátékot és valamennyire a röplabdát is figyelemmel kísérem, hiszen Békéscsabának is első osztályú csapata van. Megígérte, hogyha egymás ellen játszanak a csapataink, együtt megyünk szurkolni. Ő a piros-feketéknek, én a lila-fehéreknek. Aztán ha nem bírunk magunkkal, majd veszekszünk egy kicsit.

A villamoson karneváli hangulat uralkodott természetesen, amit leginkább az illuminált állapotban fiataloknak köszönhettünk. Nem moderálták magukat, nem is volt szükséges, a biztonsági szolgálat emberei inkább csak nevetgéltek rajtuk. Voltaképpen tényleg nem piszkáltak senkit, nem kötözködtek, csak hangoskodtak és meglehetősen nagy vehemenciával fűzték a társaságukban megforduló nőnemű egyedeket, akik szintén nem voltak már szomjasak. Diánával nem nagyon szólaltunk meg, inkább csak hallgatóztunk, ha már így belecsöppentünk az események közepébe. Néha kinézegettem az ablakon, nem tudtam megunni a csiricsáré fényeket, az utcán lődörgő embereket. Mindig azt gondoltam magamról, hogy mizantróp vagyok. Amikor és ahol csak lehet, kerülöm az embereket, nem szeretek vegyülni, nem akarok tömegben ácsorogni, nem akarok jópofáskodni, egyszerűen csak azt akarom, hogy hagyjanak békén. Ennek ellenére gyakran megfordulok bevásárlóközpontban, koncerteken, moziban, színházban, ott ahol általában sokan vannak, gyakran tömegek. Akkor tulajdonképpen, hogy is vagyok én embergyűlölő? Úgy, hogy közben mégiscsak keresem őket, vagy legalábbis együtt vagyok velük. Ez egy nagy paradoxon, egy olyan, amit képtelen vagyok feloldani magamban. Apám például most, hogy már elérte a nyugdíjas korhatárt és túl is száguldott rajta néhány évvel, szinte mindenkivel társalog, cseveg, megszólítja az embereket, olyan közvetlen, amilyen én sohasem tudnék lenni. És elvan közöttük. Még ha megyek is emberek közé ez nálam elő nem fordulhat. Még ha megszólítanak, akkor sem válaszolok, ezért használok fülhallgatót. Majd ha öregszem lehet, hogy nekem is a hobbimmá válik, hogy elmenjek egy uszodába, vagy kimenjek egy piacra, és úton-útfélen szóba keveredjek számomra ismeretlen emberekkel. Ezért sem tudtam talán úgy istenigazából csajozni soha. Nem volt annyi vér a pucámban, hogy bárkit megszólítsak. Mások meg ezt olyan természetesen csinálják. Majd ha öreg leszek. Akkor meg már minek!

- Mire gondolsz? – szólított meg Diána hirtelen, már majdnem a végállomásnál.

- Semmiség – válaszoltam és közben mosolyogtam rá, hogy nehogy zavart érezzen nálam.

- Semmiség? Nekem nem úgy tűnt, nagyon elgondolkozva néztél kifelé?

- Azon tűnődtem, hogy mennyire embergyűlölőnek állítom be magam, miközben állandóan olyan helyekre járok, ahol rengetegen megfordulnak. Nem ellentmondásos egy kicsit? Lehet, hogy nem is ismerem önmagam?

- Azt hittem a mai estén tényleg kikerüljük azt, hogy elkezdesz agyalni, nem teljesen sikerült, de győzelemként, a személyes sikeremként könyvelem el, hogy csak már a végén került erre sor. Egyébként attól még nem kell szeretned az embereket, hogy gyakran mész forgalmas helyekre, bár az kétségtelen, hogy az embergyűlölők legtöbbször magányosak. De te nem vagy az.

- Én azt hittem az vagyok.

- Bizonyos szempontból igen, hiszen nincs barátnőd, de abból, amiket ma este mondtál, meg amit a levelekben írtál, azt szűrtem le, hogy téged sokan vesznek körül. Nem mondom, hogy barátok, de te nem vagy magányos. Csak annak szeretnél látszani és ezzel sajnáltatni akarod magad. De ha nem haragszol én ennek nem dőlök be. Ez egy olcsó trükk – mondta és nevetett.

- Neked sok barátnőd van?

- Nem tudom mi az, hogy sok vagy kevés. Úgy igazán jó barátnőm talán kettő van. Azok még a gyerekkoromban csapódtak hozzám, vagy én szegődtem melléjük, már nem is tudom. Azok kitartanak, már több, mint tíz éve. Az egyetemről van még néhány barátnőm, de azokkal nem tartom már olyan sűrűn a kapcsolatot, havonta egyszer szoktunk összeülni, igaz akkor éjszakába nyúlóan trécselünk. Inkább fiú barátaim vannak, ezt már említettem neked, azokból viszont van néhány, leginkább az egyetemről. Neked hány igazán jó barátod van?

- Kettő mindenképpen, de azt hiszem van néhány barátom, akiket most már annak tudok nevezni. De ha nagyon szoros barátságra gondolsz, akkor talán kettő.

- És ezek hosszú barátságok?

- Ezek elég hosszúak, nem gyerekkoriak ugyan, de a tíz évet ezek is bőven meghaladják.

Közben megérkeztünk, úgyhogy már az utcán folytattuk a témát, beszélt a fiú barátairól, mert én még mindig hitetlenkedve kötözködtem azzal kapcsolatban, hogy sohasem fordult meg a szex egyikük fejében sem, miközben nekem is volt, van olyan női barátom, akivel ez szóba sem került. Nem gonoszkodni akartam, inkább beszéltetni, hallani a kissé vékonyka, néhol mégis erőteljesebb tónusokat is felmutató hangját, ahogy az egyik percben csivitel, a másik pillanatban pedig már az alt tartományában mozog. Érdekesen változott, amikor kérdezett, vagy felkiáltott, vagy kétségei voltak akkor mélyült. A nevetése íncsiklandozó volt, bár talán ez meglehetősen bornírt kifejezés erre. Olyan bugyogós volt, az elején még visszafogott, aztán kitört, de nem hahotázott, nem nyerített és nem is hallatott hozzá koordinálatlan hangokat, mint sok esetben például én tettem. Szerettem mikor nevet és szerettem, amikor kérdez, abban mindig volt valami titokzatosság, valami ravaszság, az érdeklődés mozgatta, nem a hátsó szándékok, mégis olyan megfejthetetlenül furán kérdezett. Itt a vége felé már minden gondolatomat tudni akarta, mintha várt volna valamire. Nekem pedig illett volna tudnom mire. És higgyék el valószínűleg tényleg ott volt valahol mélyen bennem, de magától nem akart felszínre törni. Sehogysem. Aztán persze segített, nem hagyta, hogy vergődjek, inkább utánam nyúlt. Édes volt, kedves és kívánatos. És szép. Nekem nagyon.

- Itt vagyunk. – mondta, miután megérkeztünk a lépcsőház bejáratához.

Az este folyamán Diána elmesélte, hogy a lakását az apjáék vették neki az egyetem előtt, meglepték érettségire. Nagyon örült neki és szüksége volt rá leginkább az apja egrecíroztatása miatt. Diána nem szenvedett hiányt semmiben, a szülei kimondottan jómódúak lehettek és ezt anélkül állapítottam meg, hogy erre bármilyen utalást tett volna. Nagyon szerényen viselte és nem hivalkodott vele, még csak említés szintjén sem hozta szóba. Azt hiszem, igazán nem is érdekelte, az öntudatossága ezt is felül írta.

- Nos, hogy érezted magad ma este Diána, milyen volt a program? – kérdeztem a zárszóra készülve, hiszen teljesen mamlasz és hülye voltam ehhez. Tudják egy lúzer és hajlamos voltam úgyis viselkedni. Mint egy balfasz.

- Most valamiféle összegzésre kérsz? Nagyon sietsz már haza. Mi van, fázol? – kérdezte és el is röhögte magát, mert még most is legalább húsz fok volt. – Ha van még öt perced, akkor elmondom. Üljünk le, van ott egy pad. Vagy ha nagyon sietsz, akkor elmondom így állva.

- Dehogy, nem is vettem észre a padot.

- Mert nem figyelsz, de szerencséd, hogy itt vagyok neked. Valld be, hogy egy főnyeremény vagyok. Meggy a habon! – mondta magabiztosan.

- Figyelj, az nem úgy van, hogy hab a tortán? – kérdeztem félénken, nehogy megsértődjön.

- Én úgy tudtam, hogy meggy a habon, de a hab a tortán is megfelelő, nekem mindegy a hangsúly a főnyereményen van. Remélem ezt nem kell megmagyaráznom neked.

- Nem persze, hogy nem. De ez a meggy a habon jó, ezt ellopom.

- Viheted, ajándékba adom az estéért cserébe.

- Szóval jól érezted magad Diána? – kérdeztem ismét és felé fordultam immáron a padon ülve.

- Határozottan jól éreztem magam Ádám. Nagyon kellemes társaság vagy, de azért nem bízd el magad. Lehet, hogy több is, mint kellemes – mondta félénken és felém fordult.

Úgy érzik, hogy ez az a helyzet? És hogy ne tűnjek annyira balfasznak én is éreztem. Csak még húztam, mert régen volt hasonló élményben részem. Diána viszont úgy nézett rám, mint aki most már tényleg tűkön ül. Azt olvastam ki a szeméből, hogy „mire vársz, baszd meg, mit mondjak még neked?”. Miután nem cselekedtem, elhúzta a száját és elfordult, majd alig hallhatóan megkérdezte:

- Ádám te mire vagy kire vársz még hét év után?

- Most úgy érzem, hogy egy ideig biztos, hogy senkire.

- Ezt hogy érted?

- Rád vártam és most megtaláltalak, itt vagy mellettem.

Na jó fokozni kellett egy kicsit. Ha romantikus, akkor legyen nagyon az. Még ha a nyálfaktor túlcsordul is a tetején egy picikét. Akkor biztos, hogy sírnak és hüppögnek, azok, akik ezt valaha átélték, vagy át fogják élni. Egyszóval mindenki.  És most jött az, amire párásodnak a szemek és előkerülnek a papír zsebkendők a moziban és a lányok közelebb bújnak a fiúkhoz. Diána ugyanis felém fordult, én meg nem tétlenkedtem tovább. Megcsókoltam. Először csak lágyan és finoman, majd mikor éreztem, hogy viszonozza erősebben és egészen kicsit talán vadabbul, habzsolva a száját. Majd hirtelen abbahagytuk egy pillanatra, picit talán el is tolt magától.

- Nem igaz, hogy mennyit vagy képes töketlenkedni Ádám, baszd meg! Meddig kell neked rimánkodni? Már majdnem ordítottam mérgemben. Ennél több jelet nem tudtam küldeni anélkül, hogy a szádba ne rágjam, hogy mit kell csinálni! – mondta megjátszott idegességgel, addig mélyítve a hangját, amíg csak bírta.  

- De megérte nem? – és somolyogtam hozzá.

- Meg, te hülye!

Aztán persze következett még néhány ilyen csókcsata vagy mi a szar, többször már a nyelveink pergő, tüzes és varázslatos találkozásával együtt. Olyan volt egy kicsit, mint egy kötélhúzás, olyan húzd meg - ereszd meg szinten. Egyszer ő volt a kezdeményezőbb, máskor én. Egy bajom volt csak. Mindez egy padon történt. Egy padon. Még jó, hogy hajnali fél négy volt és rajtunk kívül nem járt éppen senki arra, legfeljebb egy kukkoló nyugdíjas néni, - aki nem tudott aludni azon az éjszakán - láthatta az ablakból azt, hogy miben mesterkedtünk.

Szólj hozzá

atortenet