Amikor ehhez a céghez jöttem dolgozni, megfogadtam, hogy a kollégákat a helyén kezelem, nem barátkozom és nem engedek senkit közel magamhoz. Előzetesen két kategóriát állítottam fel: az egyik, akihez egy üres buszmegállóban oda mennék dumálni általános dolgokról és akihez még véletlenül sem. A fogadalmak pedig köztudottan azért vannak, hogy megszegjük őket. Gábor például a barátom lett, nagyon közel került hozzám mind emberileg, mind szakmailag, ha lehet ilyet mondani. Egy irodán osztozunk három éve, ugyanazt a munkát csináljuk, egymást tulajdonképpen helyettesítjük, ha beleszámítjuk a túlórákat, az együtt töltött időt, kis túlzással többet van velem, mint a csajával, aminek persze kevésbé örül, mert én azért jóval kevesebb élménnyel gazdagíthatom őt, és akkor még nem beszéltünk a közös italozásainkról, a kocsmatúráinkról. Sok mindenben hasonlítunk és nagyon sok mindenben különbözünk, mint egy jó kapcsolatban. Szeretem a precizitását, a lelkiismeretességét, a pontosságra törekvését, a maximalizmusát, ebből fakadóan néha az őrületbe kerget, amikor szőrözik, amikor a kis dolgokon is csavar még egyet, amikor egy statisztikai adatot – ami köztünk szólva lófaszt sem érdekel – hússzor megrág, átnyálaz. Belőlem itt már kiölték ezeket a tulajdonságokat, tisztességesen elvégzem a munkám, de azon túlmenően négykor vagy fél ötkor leteszem a tollam, félredobom a klaviatúrát, kikapcsolom a gépet és elmegyek élni. Mert ami itt folyik, azt nem lehet annak nevezni. Nem vitatkozunk ezen, megérti és elfogadja az álláspontomat, de ő mindent csak százegy százalékosan képes csinálni, még ha nem látja értelmét, akkor is. Legyen szó nőkről, munkáról, családról, vagy bármiről. Egy évig élt Amerikában és néha még most érződik rajta a vágyakozás a kinti élet iránt. Hazajött, mert hazahúzta a család, talán egy kicsit a honvágy is, de a szemében még mindig visszatükröződik, hogy bármennyire is a szívére hallgatott, az eszével racionálisabb döntést hozhatott volna. Gábor jó ember, pechjére ebben az országban a jó embereket szívatják a leginkább.

- Szevasz Töki! András már keresett, azt mondta tegnapra várt egy jelentést tőled, amit nem kapott meg. Olyan volt a feje, mint a paradicsomnak. Azóta már valószínűleg végig stand-upolta vele a folyosót! Milyen jelentésről beszél? – Gábor arcán némi aggodalom tükröződik. Erről beszéltem az imént, mindent csak százegy százalékosan még az értelem legkisebb látszata ellenére is, úgyhogy gyorsan meg kell nyugtatnom.

- A negyedéves értékelő jelentés kell neki statisztikai adatokkal, elemzésekkel cifrázva. Tudod a szokásos, amivel holnap jampizhat valami értekezleten.

- És kész van, vagy segítsek valamit?

Gábor kérdéséből azt szűrőm le, hogy maradt még némi kétely benne a jelentés elkészültére vonatkozóan.

- Nos itt van már a gépemen, csak átfésülöm még egyszer, aktualizálom a számokat és kinyomtatom.

Gábor a monitorja felé fordul, ami azt jelenti, hogy egyelőre nincs több kérdése a mágikus jelentéssel kapcsolatban, vagy legalábbis egy időre türtőzteti magát. Nem bontottam ki az igazság minden szeletét és ezzel meggyőztem. Most kicsit szépelgek, finomkodok ahelyett, hogy egész egyszerűen azt mondanám, hazudtam. Mindenki hazudik. – mondta kedvenc sorozat karakterem, dr. House alakítója Hugh Laurie. Nem tévedett, nem tévedhetett. Lehet, hogy egész pici korunkban elhatározzuk, hogy csak azért is megmutatjuk ennek a hazug, álszent társadalomnak, hogy mi igenis képesek vagyunk őszintén élni, aztán az első vizsgán megbukunk, amikor nem mondjuk el otthon, hogy akkora karót kaptunk matematikából, hogy kilóg az ellenőrző füzetből. Jó tudom triviális példa, de ettől függetlenül jellemzően igaz. Megtanuljuk, vagy megtanítanak rá, elsajátítjuk és tökélyre fejlesztjük. Hazugság és hazugság között nincs különbség, de lehetnek talán fokozatok. Nemrégiben valaki megkérdezte tőlem, hogy melyik a kedvenc színem és szinte gondolkodás nélkül rávágtam, hogy a zöld, holott gyerekkorom óta a sárgáért rajongok, annyira, hogy óvodában, mindent ezzel a színnel színeztem, fákat, füvet, eget, gyümölcsöket, citromot, speciel ez utóbbinál bejött. Jelentéktelen füllentés, kegyes hazugság és egy kézlegyintéssel elintéznénk, mégis ezáltal is tudatosult bennem, hogy válogatás nélkül képes vagyok mást mondani, mint amit valójában gondolok, mint ahogy valójában érzek. Na ez az, ami rámehet a személyiségedre, olyan szinten belegabalyodsz az általad oly gondosan szőtt hálóba, hogy már magad sem tudod, mi a valós és mi nem az.

Azt sem mindegy, hogy hol kinek, milyen formában hazudsz. Munkahelyen majdnem elvárás, különben hülyének néznek. Családban is rákényszerülsz olykor, anyámnak példának okáért nem dicsekszem, hogy minden második héten legalább három napot bulizom, majd másnaposan munkába megyek, elszívok napi egy doboz cigit és megiszok hozzá minimum két doboz energia italt. A legnehezebb tészta már megint és sokadszorra a párkapcsolat. Ott olyan mértékű bizalomnak kellene lennie, ami kizár mindenféle hazudozást, mellébeszélést, simliskedést, mert ha ezek felütik a fejüket, úgy megrohad az egész, mint az a tej, amit egy hétig a napon hagysz anélkül, hogy meginnád. A válási statisztikák beszédesek, ha érveket keresünk ez ügyben. Na igen őszintén kellene élnünk, csak nem érdemes. Mindenki hazudik, mindenkinek, mindenben.

Azt mondják, hogy a férfiak nem tudnak két dologra koncentrálni, erre csak a nők képesek, de lám befejeztem az aktualizálást, kicsit másolgattam az előző negyedéves anyagból, kizárt hogy András észreveszi és nagyjából átfutottam ezt a tetves jelentést.

- Gáborka lemegyünk cigizni?

- Már kész vagy a jelentéssel? – Gábor szép nagy szemekkel mered rám, ha lány lennék, valószínűleg már elvarázsolna a pillái rebegtetésével.

- Mondtam, hogy a gépemen van, miért nem hiszel nekem? – vigyorgok.

- Egyébként azt is mondta az igazgató Úr, hogy biztos meg akarod fúrni őt, a helyére pályázol!

- Úgy látszik a paranoia már nagyon komolyan átjárta az agyát, vagy csak belőtte magát tegnap, kell a szarnak a helye, meg a felelőssége, meg a karrierje. Ostoba barom!

- Te bebasztál tegnap? – hazudnék, ha azt mondanám, hogy Gábor kérdése váratlanul ér.

- Mondjuk azt, hogy rosszul mértem fel mennyit ihatok anélkül, hogy ne kelljen magyarázkodnom az állapotomat illetően ma reggel.

- Biztos, hogy így akarsz bemenni hozzá? Vegyél be egy pár rágót, mert enyhén fogalmazva is van egy kis szagod és a szemeid is olyan vörösek, mint a ráké! – és egy mozdulattal kinyitja az ablakot, jelezvén felém, hogy nem a levegőbe beszél.

- Kénytelen vagyok bemenni hozzá – mutogatom felé a kinyomtatott papírokat. - Majd csak kimagyarázom valahogy, bízd rám!

Mindenki rágóval etetne, de azért megfogadom Gábor tanácsát is és beveszek még kettőt. Élő Orbit reklámnak érzem magam.

- Gáborka cigi!- most már felszólító módot használok, mert láthatóan a fülén ül.

- Oké, oké, máris! Hívjam a négereket?

A szokások rabjai vagyunk, ennek szellemében alakult ki az a kör, akikkel minden reggel elszívjuk az első cigarettánkat. Ahogy Gábor nevezi őket a „négerek”. A tagjai néha cserélődnek, de a mag mostanára már nagyjából kialakult. Nagyapám tüdőrákban halt meg, amikor tizennyolc éves voltam. Szívfacsaró és döbbenetes volt nézni az egykor életerős, vidám ember testi és szellemi leépülését. Fél év alatt vitte el a betegség, a végén már a levest is csak nagy nehezen fogadta be a szervezete. Napi két-három doboz cigarettát szívott. Akkor megfogadtam, hogy soha nem veszek a számba dohány terméket. Ugye emlékeznek, mit mondtam a fogadalmakról? Az egyetemen kezdődött egy buliban természetesen. Először persze nem tudtam letűdözni, csak pöfékeltem, fújtam a füstöt, az egyik haverom könnyesre röhögte magát a próbálkozásaimon. Aztán sikerült elsajátítani a dohányzás tudományát, de szigorúan csak bulikban alkalmaztam. Egészen addig, amíg be nem köszöntött a vizsgaidőszak, amikor leginkább nyugtatóként használt. Így lett három-négy szálból, öt-tíz, majd az évek során elértem a mai mennyiséget, ami naponta egy dobozt jelent, ahogy már említettem is. Ez nem vonatkozik az alkoholos estékre ott ennek a duplája is elmegy. A cigi erősebb volt nálam lenyomott, mint a bélyeget, én pedig gyenge, gyarló, megalkuvó emberként nem tudtam ellenállni a csáberejének. Amikor megkérdezik, miért nem teszem le, mindig az jut eszembe, hogy - bármilyen elitélendőnek vagy szánalomra méltónak tűnik is, - szeretek dohányozni. Szeretem azt, ahogy meggyújtom, ahogy slukkolok, ahogy kifújom a füstöt, ahogy lepergetem a hamut, ahogy öt percen keresztül ismételem ezt a műveletet, szeretem, ahogy megnyugtat, ha már nagyon feszült, esetleg türelmetlen vagyok. Amikor néhány megrögzött antinikotinista barátom megtudta, hogy dohányzom, úgy néztek rám, mint a véres rongyra. Aztán elfogadták, ma már egy-két kivételtől eltekintve nem is igazán forszírozzák.

Nem úgy az állam, amelyik folyamatos szorításban tart és nem ereszt. Első lépcsőben kitilt a kocsmából és vendéglátóhelyekről, ami elfogadható és szükséges lépés, hiszen eltűnik a bűz a kabátodból, a ruhádból, a bőrödből. Kicsit hiányzik ugyan, hogy a kedvenc whisky-kólám mellé nem szívhatok el egy cigit, de ez legyen a legkisebb bajom. Ennyi azonban nem elég, folyamatosan emelik az adóját, amivel bőven egy ezres fölé viszik az árát és a felső határ innentől a csillagos ég. Ahhoz képest, hogy az első dobozt még valamikor talán kétszázért vettem nagyon meglódult a szekér. De ez még mindig nem elég nekik, kiszervezik az árusítást az erre specializálódott trafikoknak. A koncessziót odaadják a barátoknak, a politikusok ismerőseinek, családtagjainak, szeretőknek, fiúknak, lányoknak. Lopnak, csalnak, hazudnak, de a lényeg, hogy valakik egészen biztosan jól járjanak. Leszoktatás, egészségügyi érdek, jön a mindent elsöprő marketing duma, védjük meg gyermekeink egészségét. Aha barátaim, az a gyerek, aki dohányozni akar, úgyis megteszi, ha tiltják még inkább, a tiltott gyümölcs a legédesebb. Nem ismerős ez a frazeológia valahonnan? Ha kell, megveteti stikában, elcsórja rá a pénzt a szüleitől.  Aki meg sokallja az árát, megveszi a feketepiacon az ukrán, szerb vagy román cigit fele annyiért, mint a trafikokban, vagy éppen maga sodorja negyedannyiért. Nem hiszek az állam leszoktató erejében, nem hiszek a közösségi érdekben, inkább hiszek az egyéni szabadságban. Majd én eldöntöm, hogy rágyújtok –e, hogy így szennyezem az egészségemet, tudván azt, hogy ebbe akár bele is dögölhetek. Mert ez egy erős mantra a leszoktatók kezében: a dohányzás öl. Valóban és még mennyi minden más a kábítószertől, az édességen át az alkoholig, meg persze arról a környezetszennyezésről is beszélhetnénk, ami nap, mint nap ellepi az utcákat, tereket. Nem azt mondom, hogy támogatni kell azt, hogy valaki dohányozzon, azok az idők régen elmúltak, amikor bárhol, még akár egy irodában is rágyújthattál. Menj ki a szabadba oké, de azért legyen már meg az a minimális tolerancia feléd, hogy úgy tedd tönkre a saját egészséged, ahogy akarod.

András annyi idős, mint én de jóval előrébb tart karrierépítésben. Egy állami cég igazgatója, a benne lakozó ambícióval már a pólyából kikerülve vezető lett, a vérében van, erre született. Nem kedvelem, de még véletlenül sem az irigység mondatja ezt velem. Sunyi, kétszínű, a szemedben behízelkedő, nyájas és udvarias, szeret téged, aztán mikor elfordulsz az első adandó alkalommal a hátad közepébe vágja a tőrt. Pont olyan és úgy viselkedik, ahogy egy vezetőtől ma elvárás a mi kis „falunkban”, a közszférában. Most is heves mozdulatokkal nyalja valakinek a seggét telefonon keresztül. A vonal másik oldalán valószínűleg kibuggyan a nyelve és csapkodja az arcát az illetőnek. És még jó, ha csak az arcát csapkodja. Itt ülök az irodája előtt már vagy tíz perce, mivel a dohányzás alatt kétszer megcsörgetett a mobilomon, persze nem vettem fel, elszívtam a cigarettámat, rendesen, ahogy egy úriemberhez illik. Most meg várat, mióta ide jöttem beszél, ez a kicsinyes bosszúja, a pitiáner taktika része, „hadd várjon a kis mocsok, ha már nem reagál a jelzéseimre, majd megtudja, hogy ki az úr ebben a házban”. András legalább fél tonna zselét használ, sűrű fekete haját mindig hátrafelé fésülve állítja, elegáns, trendi öltönyökben szaladgál, ezáltal is hangsúlyozva a pozíciójából eredő fontosságát. Sportos és magas, jogot végzett, amolyan lányok kedvence típus, piperkőc és gigerli, ezen felül rendelkezik azzal a gejl modorral, amivel nagyon hamar becsalogathatja a lompost a málnásba. Persze sziklaszilárd erkölcsökkel bír, nagyon korán elvette a  „jó” házból származó asszonyt, csinált két gyermeket és él, mint hal a vízben. Azt szokta mondani a házasságára, hogy „nagy szerelem volt, ami most tíz év után is töretlenül tart”. Az a baj, hogy közben legalább két szeretőről pusmog a munkahelyi zuhanyhíradó, az egyik a titkárnője, aki most olyan szépen vigyorog rám is. Kis kakas üldözi a kistyúkokat a szemétdombján. Folyton machinál, szervez, intézkedik. A nagybetűs menedzser végre leteszi a telefont és az addig barátságos, joviális tekintete egy csapásra borússá változik, a szeme szikrákat hány, miközben elindul felém:

- Hol van a jelentés, kértem, hogy tegnapra legyen meg. Mégis mit képzelsz, hol dolgozol, itt határidők vannak. Nekem holnap az értekezleten referálnom kell ebből az anyagból! Mit fogok mondani, hogy az egyik kollégám szarik arra, hogy mi a feladata, amiért tulajdonképpen a fizetését kapja? – András üvöltve fröcsögi felém a monológját, a vérnyomása az egeket verdesi, levegő után kapkod. A körülmények ellenére megpróbálok higgadt maradni. Legalább én.

- Elkészítettem időben, csak elmentél, így nem tudtam odaadni. Ma reggel még egyszer átnéztem az adatokat és kiegészítettem az elemző részt. Gábor mondta, hogy kerestél, csak elszívtam egy cigit, bocs.

Felnézek egy pillanat erejéig a plafonra, látom, még nem szakad, megint hazudtam, de valamivel meg kellett nyugtatnom ezt a dühöngő bikát.

- Miért nem veszed fel a telefont, ha hívlak? – még most sem lát a méregtől.

- Mivel lenn voltam dohányozni, nem akartam a számládat feleslegesen növelni, gondoltam, ha végeztem úgyis bejövök – magyarázom nyugtatólag, miközben persze tudom, hogy a cég kontójára nyaggat.

- Ne foglalkozz az én számlámmal, az nem a te dolgod. Csináld meg a jelentést határidőre! – már jelentősen csillapodik a hangja, de azért még rendesen fújtat.

Átadom neki az iratot, legalább harminc oldal, remélem, nem akarja itt elkezdeni átnézni, mert sohasem végzek, ha az irodájában kell lennem öt percnél tovább már rosszul vagyok, verejtékezem és a pulzusom is emelkedni kezd. András felnéz a papírok közül:

- Ha tegnap kész volt, ide tehetted volna az asztalomra és akkor megspóroljuk ezt a közjátékot – a hangszíne szelíddé vált, de azért megpróbálja megőrizni a szigorúságát.

- Ez nem jutott eszembe, ne haragudj, máskor jobban figyelek.

Megjátszom az alázatos munkaerőt, nem kötözködöm, nem hergelem, végre akadjon már le erről a hisztis kisfiú szerepről. Némán állok, mint egy fadarab, amíg lapozgatja a jelentést, fellélegzem, látom, hogy unja, biztos, hogy nem fogja most elolvasni. Nem telik bele tíz másodperc és megint rám néz:

- Olyan furcsa szag van, nem ittál tegnap? Tudod, hogy nem szeretem, ha a kollégák másnaposan, netalántán aznaposan járnak be a munkahelyre. Nem akarok emiatt figyelmeztetéseket osztogatni senkinek, neked sem – furcsán sandít rám.

„Nem mintha veled nem fordult volna elő te barom, de tudom, hogy rád más szabályok vonatkoznak szarházi”

- Semmiképpen. Színházban voltam tegnap, aztán nem tudtam elaludni. Túl sok hatás ért valószínűleg.

- Kivel voltál színházban?

„Nem mintha közöd lenne hozzá, de mindegy kitalálok valamit”

- Egy baráti házaspárral.

- Igen és mit néztél?

„Nem tudtam, hogy vallatni fogsz te köcsög, nem engedem, hogy megfogj!”

- A revizort a Vígszínházban.

- Ez az a darab, amit Csehov írt, ugye? Nem szeretem az oroszokat, folyton teázgatnak, sopánkodnak, a múltban élnek, eszik azt a rohadt füstölt halat, sprotnit vagy mi az istent, amitől nekem okádhatnékom van! – megint a papírok fölé mered és próbál hozzá értelmes és komoly képet vágni.

„Nincs annál szebb, amikor egy ember leleplezi önmagát, az meg mindennek a csimborasszója, amikor a buta okoskodik. A darabot nem Csehov írta, hanem Gogol, te marha. A vígszínházbeli Revizor ráadásul csak nyomokban, az alapjait tekintve tartalmaz Gogolt, jelentősen aktualizálva van és jobban szól a máról, a jelenlegi állapotokról, mint azt gondolnád. Nem elég, hogy hülye vagy, még általánosítasz is, honnan tudod, hogy milyenek az oroszok, soha nem találkoztál még egyetlen orosszal sem, maximum egy-két cikket elolvastál róluk az Indexen oszt jó napot. A színház és te pedig két külön fogalom vagy. Ha véletlenül elviszed az asszonyt egyszer egy évben valószínűleg kizárólag könnyed darabot néztek meg, egy jó fajta operettet, mondjuk A víg özvegyet Lehártól, vagy egy semmiről nem szóló gatyaletologatós bohózatot, csak valami olyat, amin még véletlenül sem szabad és kell gondolkoznod, azt megspórolod a kis kalandjaidra és machinációidra. Nem javítalak ki viszont, nem mondok neked semmit, ugyanis azt nem szereted, vérig sértődsz, hogy milyen alapon merem én a kis aktakukac megkérdőjelezni a műveltségedet, a vélt vagy valós tudásodat. Terjeszd csak az igét minél nagyobb körben, A revizort Csehov írta és utálod az oroszokat, a te társaságodban valószínűleg senki nem veszi észre, hogy mekkora ökör vagy. Címeres.”

Kicsit elmosolygom magam, ami hibának bizonyul.

- Min vigyorogsz, valami vicceset mondtam? – kérdezi András.

- Nem csak a tegnapi darabban volt egy  humoros kis jelenet egy szódával, az jutott eszembe.

András újra a papírokat bújja, ezt megúsztam.

- Na jól van most nekem erre nincs időm, majd átfutom később és szólok!

- Oké, köszönöm!

Ezzel a lendülettel sarkon fordulok és egy antilop gyorsaságával, száguldok ki az irodájából. Megnézem a fakkomat, benne egy csomó megkeresés, amire válaszolhatok, ezt hónom alá csapom és már itt sem vagyok.