2016. jan 18.

Steve Jobs - filmkritika

írta: frími
Steve Jobs - filmkritika

Nem ez az első kísérlet, amikor Steve Jobs vadregényes életét megpróbálják játékfilmes képkockák formájába önteni. Egy Joshua Michael Stern nevű rendező két évvel ezelőtt forgatta le a Jobs című munkáját, ami nálunk még a mozikba sem jutott el, valószínűleg azért, mert már a tengerentúlon is elmeszelték, mind anyagi, mind kritikai értelemben. Tegyük hozzá, mindjárt; jogosan. Mert érdektelen volt és száraz, nem volt benne humor és Jobs figuráját is egy aljas, gerinctelen, pszichopata dühkitörésekre bármikor és bármilyen helyzetben képes seggfejként jellemezte. Kétségtelen, hogy volt egy ilyen oldala is, de hiba lenne csak ilyen köntösben látnunk egy olyan tehetséges embert, aki a számítástechnika fejlesztésének egyik úttörője volt és akinek a személyisége, egyénisége talán ennél jóval mélyebb és sokszínűbb elemzést kíván. Az meg mindennek a non plus ultrája, hogy a címszerepet az az Ashton Kutcher játszotta, akiből körülbelül akkor lesz valódi színész, ha az Antarktisz jégtakarója felolvad. Ebből a szempontból az is teljesen lényegtelen, hogy mennyire hajaz külsőleg Steve Jobsra és ennek érdekében mennyi műszakállat ragasztanak rá. Annak fényében pedig különösen gyászos az akkori teljesítménye, amit itt Michael Fassbender minden maszkmesteri hókuszpókusz nélkül művel. Úgy válik eggyé a címszereplővel, hogy a legkevésbé sem hasonlít rá, mégis elhisszük minden kézmozdulatát, gesztusát, grimaszát, mondatát és arckifejezését. Azon egyszerű oknál fogva, hogy dermesztően hiteles. Maga Steve Jobs személyesen.

steve_jobs3.jpg

Az újabb Jobs projekt megvalósításhoz vezető útja nem volt zökkenőmentes. Eleinte úgy volt, hogy David Fincher foglalja el a direktori széket és a szóbeszéd szerint Brad Pitt lett volna ebben az esetben a főhős. Aztán Fincher kapitulált, Pitt meg lehet, hogy nem is volt a kalapban, csak a pletykák miatt kapták szárnyra a nevét. Végül Danny Boyle vette kezébe a karmesteri pálcát, aminél jobb döntés kevés születethetett volna, hiszen a rendező nem a kapitális melléfogásairól híres. Volt néhány kisebb tévedése ugyan, de a megbízhatósági foka még mindig magasan az átlag felett van. A forgatókönyvírói feladatokat pedig a zseniális dialógjairól nevezetes, Aaron Sorkin vállalta, aki Walter Isaacson életrajzi könyvét tekintette alapnak, ami Jobs halála után látott napvilágot. A film három termékbemutató kulisszái mögött játszódik és emiatt színházi környezetbe helyezi a cselekményeket és ilyen formán emel ki szemelvényeket a zseni életéből. 1984-ben kezdünk a Macintosh prezentációjával, aztán 1988-ban folytatjuk a Next ismertetésével, majd az utolsó felvonás 1998-ra esik, amikor az iMac körüli felhajtásra kerül sor. Tizennégy évet ölel át a Steve Jobs és mindegyik részben felbukkannak azok a figurák a teljesség igénye nélkül, akik Jobs életében és karrierjében fontos szerepet játszottak és akik meghatározták pályájának alakulását.

Danny Boyle kockázatos vizeken evez, hiszen azzal, hogy három színpadi esemény köré szervezi a filmjét, egyszersmind bezárja magát egy zárt, klausztrofób közegbe, ahonnan csak egy-egy flashback, vagy egy-egy rövidebb séta kedvéért mozdul ki. Ezzel pedig hatalmas terhet rak magára, mert ebben a szituációban létfontosságú az, hogy miképpen működnek a párbeszédek a szereplők között, valamint az is lényegessé válik, hogy a gyakori helyszínváltásokat elkerülő szűk atmoszférában úgy generáljon figyelmet és feszültséget, hogy a néző ne vesszen el a sorok között és ezzel párhuzamosan az érdeklődése se lankadjon. A rendezőnek szerencséje van, mert a nem túl könnyűnek látszó feladvány megoldásában erős és biztos támaszra lel Aaron Sorkin forgatókönyvíróban. Sorkinnak tényleg hihetetlen érzéke van a dialógusok megírásához és nem marad el azok gatyába rázásában sem. Most is tűpontos mondatokat ad a karakterek szájába, pedig sokszor elkalandozik és olyan szakszövegekkel bolondítja meg a mondanivalóját, ami a számítástechnikához foglalkozás szinten kötődőkön kívül másnak kínaiul hangozhat, azonban még a szakzsargon keretei között is jól adagolja a konfliktust, ezekben a társalgásokban is kifogástalanul helyezi el azokat az információkat, amik gyújtólángként funkcionálnak egy következő bonyodalom előkészítéséhez. Boyle pedig kitűnő éles látással és remek ritmusváltásokkal egyszerre több vasat a tűzben tartva irányítja a szálakat, hiszen például miközben Jobs az első etapban a lányáról vitatkozik az anyjával, még kézben tartja a termékbemutató előkészületeit is. A rendező tehát filmjének címszereplőjével egyetemben jó néhány dologra koncentrál és ebben többé-kevésbé meg is állja a helyét. Ahogyan Jobs is.

steve_jobs2.jpg

Sorkin és Boyle nem magalkuvóak abban a tekintetben, hogy nem engedik piedesztálra állítani a főhősüket, mert már az első felvonásban és azután is betekintést nyerhetünk Steve Jobs emberi tulajdonságainak árnyoldalaiba. Folyamatosan vitatkozik a munkatársaival, az elképzeléseihez makacsul ragaszkodik, ezért zsarolja, fenyegeti őket, összeférhetetlennek tetszik, miközben emögött ott van a mindenek fölötti precizitásra való törekvése és az, hogy ebben nem ismer kompromisszumot. Sorkin és Boyle arra is ügyelnek, hogy Jobs személyiségének sokszínűsége a különböző karakterekkel való kapcsolatában mutatkozzon meg leginkább a maga pőre valójában. A legközelebbi kollégájával, Joannával sem tér ki a szócsaták elől, azonban érződik az is, hogy a viták ellenére hajlamos hallgatni a nő okos, józan és alapos érvekkel megindokolt tanácsaira és ezen keresztül látszik az is, hogy a zsörtölődései ellenére mennyire kedveli őt. A Wozniakkal való viszonyának ellentmondásosságára is nagyszerűen világít rá Boyle. Mert egyrészt tiszteli a társát, akivel együtt kezdték felépíteni a birodalmukat, másrészt viszont valamilyen szinten lenézi őt és ezért állandóan megalázza és kínos helyzetekbe hozza mások előtt és akkor is, ha kettesben vannak. Wozniak viszont még ennek ellenére is vonzódik hozzá és elismeri azokat a kvalitásokat, melyekben Jobs jeleskedik, ez viszont kevés ahhoz, hogy együtt tudjanak dolgozni.

steve_jobs6.jpg

Steve Jobs emberi gyengeségeire és ennek legfőbb okozójára, az árvaságára és a családhoz való kötődés hiányára a lányához és John Sculley-hoz fűződő, szintén nem kevés konfliktussal tarkított kapcsolataiból kapunk magyarázatot. Ezek roppant izgalmasak, ugyanakkor itt tapasztalhatjuk leginkább, hogy ezekben még lett volna némi muníció, különösen a lányt illetően. Jobs eleinte megkérdőjelezi az apaságát, azonban képes arra is, hogy visszakozzon és nagyvonalú legyen, ha a gyereke jövőjéről van szó. A kettőjük közti feszültség talán bővebben is taglalható lett volna, mert ugyan Sorkin csepegtet információ morzsákat, de ettől maradnak kérdéseink, például arról, hogy miért nem kerül sor arra, hogy a lánya hozzá költözzön, ha már ezt említik. Sculley-ra Jobs még akkor is egyfajta pótapaként tekint, amikor az hátba szúrja őt és mikor visszavág sem biztos, hogy a bosszú fűti, hanem inkább valamiféle erőfitogtatás, iskolás farokméregetés.

steve_jobs5.jpg

Boyle izgalmas dolgozatot produkál, viszont olykor elkapja a hév és néhány felesleges mozzanatot erőltet a mozijába. Így például a flashbackek az összhatást tekintve némileg erőtlenek és nem sok mindent tesznek hozzá az alkotáshoz, a befejezés pedig talán egy hangyányit túlcsordul, kissé pátoszosabb és ünnepélyesebb, mint kellene. Persze még ezzel is megbirkózunk, mert itt van nekünk napjaink egyik legmeghatározóbb színésze Michael Fassbender. Ha lenne némi igazság a díjak odaítélésénél, akkor Fassbender egyértelműen tarolna. Emberfeletti az, amit Steve Jobsként nyújt. Nem ripacskodik, nem játssza túl a dührohamokat, inkább az egész testével, lényével alakul át, úgy, hogy minden érzése és gondolata ott van az arcán. Néha ugyan felemeli a hangját, de akkor sem erővel operál, hanem gesztusokkal, mozdulatokkal, mondatokkal. Mindenkivel képes összhangot teremteni, nincsen egy pillanatnyi kihagyása sem, végig összeszedett és meggyőző. Fassbender alakítása a film egyik főnyereménye és mozgatórugója, nélküle ez jóval kevesebbet érne. Kate Winslet (Joanna) egyenjogú partnerré növi ki magát mellette és jól érzékelteti a karakterében meglévő kettősséget, hogy miközben néha viszolyog a főhőstől, a szíve mélyén mégiscsak ragaszkodik hozzá, elismerve annak képességeit. Seth Rogen Wozniakként kimozdul a hülye gyerek figurájából és látszik, hogy van affinitása a komolyabb szerepekhez. Jeff Daniels (Sculley) és Michael Stuhlbarg (Hertzfeld) egyaránt emlékezeteset nyújtanak és tökéletesen illeszkednek a Fassbender diktálta tempóhoz.

steve_jobs_1.jpg

A Boyle-Sorkin-Fassbender triumvirátus, Kate Winslettel kiegészülve mindent elkövetnek azért, hogy méltó emléket állítsanak Steve Jobsnak. És ezt úgy abszolválják, hogy közben még univerzális gondolatokkal is gazdagítanak, emberi sorsokról, tulajdonságokról, tehetségről, féltékenységről, bosszúról, zsarnokságról, kizsákmányolásról, haragról, a tudás kizsigereléséről, tudományról, barátságról, zsenialitásról, szeretetről és ezek különféle szempontú értelmezéséről Még akkor is érdemes egy próbát tenni vele, ha elsőre nem valami bizalomgerjesztő, mert Sorkin forgatókönyve tényleg sokat ad. Nem csak drámában, hanem remekbe szabott poénokban és csípős öniróniában. Nem mellesleg az Akadémia fütyült Sorkinra. Érthetetlen, de legalább Fassbendert és Winsletet kiemelte. Méltán.

8/10    

Szólj hozzá

kritika film amerikai életrajzi dráma Steve Jobs Michael Fassbender Aaron Sorkin Danny Boyle Seth Rogen Kate Winslet Jeff Daniels Michael Stuhlbarg Walter Isaacson