Pókember, az a szuperhős a Marvel univerzumból, aki nemhogy nem öregszik, de folyamatosan visszafiatalodik. Így pedig halál ellen úgyszólván be van oltva. Nem mintha a többiekre valaha is rácsukódna a koporsó, vagy az urna fedele. Csak azt sajnálhatjuk, hogy ezzel az örökös újrakezdéssel nem tapasztalhatjuk meg azt, hogy milyen lenne Peter Parker mondjuk negyven évesen. Amikor már kopnának az ízületei, előjönnének a derék bántalmai, még egyfajta életközepi válságon is áteshetne, miközben továbbra is ugrabugrálna a város fölött és a Bosszúállók között, hogy sajgó térddel is védelmezze az elfajzott emberiséget. Nem gondolnánk, hogy abban a szituációban, az érett Pókemberben ne lenne annyi dráma, feszültség, izgalom és érdekesség, mint ezekben a pubertáskori cirkuszokban. Mert nem olyan rossz ez a legújabb szösszenet, el lehet nevetgélni rajta, az akciókban is van annyi spiritusz, hogy a felszínen tartsa, még a történetben sem találunk akkora bukfenceket, amelyek miatt leesik a vászonról. Mindössze talán egy problémánk van vele, hogy ez tizennyolc éven felülieknek csak gyermek felügyelete mellett ajánlott.

Ha már Parkerről nem lehet lerángani a köpenyt és az iskolai léthez szorosan hozzátartozó hátitáskát, amiben cipelheti a jól bevált uniformisát, evidensnek tűnhetett a forgatókönyvírók (vannak vagy öten) és a rendező, Jon Watts számára, hogy a közeg, amelyben ifjú hősünket elhelyezik, passzoljon abba a világba, amit a 80-as években John Hughes, a tinirománcok apostola egykoron sikerre vitt. A Valami kis szerelem, a Meglógtam a Ferrarival, vagy az Álmodj rózsaszínt című mozik forgatókönyvírója, producere ugyanis kívülről-belülről ismerte a középiskolák légkörét, hangulatát, amit szerencsésen megspékelt némi önismereti tréninggel, amibe belefért a szülőkkel kisebb-nagyobb zűrökön át formálódó kapcsolat és persze az a romantika is, ami sok esetben abban az időszakban talál először az emberre. Igen, szerelemnek is hívhatjuk, de utólag belegondolva legtöbbször megállt ez a lángolásnál, vagy a hormonok kissé félrecsusszant játékánál. Ezt az atmoszférát aztán a 90-es évek elején tovább fodrozták az olyan suliban kezdődő és végződő kamaszhistóriák, mint A csaj nem jár egyedül, a Spinédzserek, vagy a Shakespeare után szabadon értelmezett 10 dolog, amit utálok benned. Wattséknak pedig a nosztalgiafröccs mellett volt egy másik ütőkártyájuk, hiszen mégiscsak képregényfilmről van szó, amiben a tanulmányi versenyek, évzáró iskolai bálok és serdülőkori csetlések-botlások kiegészítőjeként mindenképpen szerepelnek egyéb bravúros látványelemek, ugrálások, robbantások és ügyesen kivitelezett kötéltáncok. A feladat egyszerűen hangzik: a kettőből kellett létrehozni a tökéletes elegyet.

Azt most hagyjuk figyelmen kívül, hogy az a középiskola és az a környezet, ami Amerikára jellemző, mennyire hasonlít csak nyomokban arra, amit a világ más tájain, például Európában érzékelnek. Nyilván semennyire. De a karakterekben, a szocializációban, a beilleszkedésben, interakciókban vagy akár a személyes érintkezésekben már felfedezhetnénk apróbb, vagy nagyobb analógiákat. Wattsék elsősorban a felszabadultságra, a gondtalanságra és a kisebb-nagyobb ellentétekre fókuszálnak. Meglehetősen felületesen és vázlatosan. Mintha ebben az iskolában olyan steril lenne az élet. Persze van egy ellenséges figura, de nincsenek klikkek, nincsenek személyiségek és egyéniségek, de ami a legfontosabb, hogy nem látunk valódi kapcsolatokat sem. Jó, Parkernek  van egy mindig segíteni kész, kissé nagyra nőtt haverja, aki folyamatosan ámuldozik és akinek gyakran tátva marad a szája, de ezen kívül nincs olyan pont, amibe kapaszkodhatnánk, ha érzéseket, érzelmeket, vagy olyan kamaszkori drámákat keresnénk, amiknek igazi hatása lehetne ránk. És ennek folyományaként kétféle csajtípust ismerünk meg: az egyik az, amelyik Parkernek bitangul bejön, a másik az, aki néha beszól egyet a főhősünk közelében, de egy megjegyzés kivételével Peter úgy tesz, mint, aki észre sem veszi. Így pedig elsikkad az, hogy a vagány, első ránézésre is szimpatikus és egyben titokzatos lányból egy olyan figura legyen, akire érdemes figyelni és aki a későbbiekben még tartogathatna meglepetéseket számunkra.

A legújabb Pókember kaland egyik legszembetűnőbb hiányossága, hogy nagyon sok kiaknázatlan lehetőséget és muníciót hagy a szereplőkben. Peter Parker hebrencs, forrófejű, de nem igazán érezzük át, hogy mitől lenne az a lúzer, akiről itt a legjobb barát szót ejt. Valahogy az átmenet sincs rendesen kidolgozva a nagyobb küldetésekre és kihívásokra vágyó szuperhős és az eminens diák között, aki állítólag heves érzelmeket táplál egy olyan lány irányában, akinek tetszik a másik, eltitkolt személyisége. A gonosz kidolgozatlanságát talán nem is illene külön részleteznünk, hiszen ez úgy általában a képregényfilmek legkényesebb, sokszorosan előforduló hibája, amin ez a mozi sem tud változtatni. Mert mire hivatkozik a csúnya bácsi, amikor bűnözésre adja a fejét? Neki bizony el kell tartani a családját, ami ugyan szociálisan jól hangzik, de komolyan vehető érvként és indokként már csak azoknak lehet jó szívvel beadni, akik még hisznek a mesékben. A konfliktus élességének és a finálé morális megalapozottságának kellő alapot támaszt az a fordulat, amelyen keresztül a jó és a rossz még közelebb kerülnek egymáshoz, de egyrészt az odáig vezető út és folyamat mesterségesen kézi vezérelt, másrészt pedig a véletlenszerűségét tekintve némi izzadtságszagot hordoz magában.

Az, hogy a rendező és a forgatókönyvírók abban látják a filmjük kiteljesedését, hogy minél több poént és oldottságra okot adó szituációt pumpálnak bele, kétélű fegyver, ami elsülhet akár jól is. Itt közepesen működik. Vannak remekül eltalált pillanatok, humoros helyzetek és beszólások, ám közben akadnak olyan gyermeteg, olcsó és kifejezetten infantilis próbálkozások is, amelyek az egyértelműségük miatt is inkább szánakozást váltanak ki belőlünk, semmint röhögést. Azért Pókember első kihallgatása tényleg emlékezetes és kiválóan megírt jelenet. Az akciókban olyan nagy találékonyságot ennyi vizuális parádé után már nehezen észlelünk, megfelelően ki vagyunk képezve ezen a téren. Persze vannak itt is kimagasló betétek és olykor a tériszonyosok is beleszédülhetnek a látványba, de a műfaj ezt kötelező elemként kell, hogy abszolválja. Tom Holland debütálása már az Amerika Kapitány legutóbbi részében megtörtént, de ott nem rajta volt a hangsúly. Most minden szem rá szegeződhet és érzékelheti, hogy a fiatal színészpalánta korban és fizikai felépítésben valóban közelebb áll a tizenöthöz, mint a huszonegyhez, ami a tényleges életkora. Holland nem teljesít rosszul, de kimagaslóan sem. Úgy játszik, ahogy az körülbelül elvárható pluszok és lényeges rövidzárlatok nélkül. Ha Andrew Garfieldet vesszük alapul, minden lehet belőle, ha Tobey Maguire-t, akkor megreked egy szinten. A jövő zenéje. Michael Keaton ezúttal is zseniális. A mozdulatai, a grimaszai, a testbeszéde ülnek, annak ellenére, hogy a karakter által elérhető mozgástér szűkös. Robert Downey Jr. minden reggel Vasemberként ébredhet, így is közelít hozzá és a rutinjából él. Jon Favreau kisegítő, Marisa Tomei szépséges, Zendaya, az amerikai tinisztár pedig megmutatkozik nagyvásznon, úgy, hogy ennél csak többre lehet képes.

Amennyiben azt várjuk ettől a Pókember epizódtól, hogy nagyobb mélységek és hozzáadott értékek nélkül kellemesen kibekkeljük a nyári kánikulát egy légkondicionált teremben, akkor Jon Watts filmje erre alkalmasnak látszik. Arra meg kimondottan, hogy családi program céljából tekintsünk rá, amelynek elsődleges szándéka és rendeltetése a szórakoztatás és az, hogy elégedettnek lássuk azt a kamasz gyereket, aki minden más esetben lázad és értetlenkedik. Mert ez neki nagy valószínűséggel tetszeni fog. A szülő meg fizesse ki a jegyeket, nosztalgiázzon egy pöttyet és nyugodjon meg, ezzel a filmmel biztosan nem lő mellé. És még bűnöznie sem kell hozzá.

6/10