A film olyan, mint bármilyen más portéka a piacon. Azt bizony el kell adni. Persze a nagy stúdiófilmekhez, az úgynevezett blockbusterekhez nem kell marketing, azokat a látvány, vagy az egyéb felhajtás önként és dalolva elviszi. De mi van a független, pláne európai mozikkal, azokkal, amikre oda kellene figyelni, de ha nem támogatják meg valamilyen szaftos botránnyal, pletykával, holmi kifacsart, akár igaztalan legendával a kutya sem lesz kíváncsi rájuk? És akkor veszítünk. Kissé rendhagyó megvalósításokon nyugvó, de annál érdekesebb történeteket, amik nemcsak tanulságokat, mondanivalót és igazi tartalmat közvetítenek, hanem legtöbbször értékeket is. Amivel többek lehetünk, amiknek a képei, gondolatai, konklúziói megmaradhatnak és felidéződhetnek bennünk mondjuk egy nehezebb szituációban, vagy akkor, ha az élet nagy és rögös kérdéseire keressük a választ. Például arra, hogy mitől lettünk olyanok, amilyenek vagyunk, nyitottak, zárkózottak, introvertáltak, extrovertáltak, szégyenlősek, exhibicionisták, érzékenyek, vagy ridegek? Mennyiben játszott ebben szerepet a felnövésünk, a környezetünk, a neveltetésünk, vagy az iskolában kipróbált társadalmi beilleszkedésünk és akklimatizációnk? Most lehet kiabálni, hogy ilyen felnövés-történetet már sokat láttunk. Elképzelhető. Olyat azonban, ami horrorszerű köntösbe van csomagolva, meglehetősen keveset.

A Nyers című filmet azzal harangozták be, hogy olyan gusztustalan, bizarr, gyomrot és ízlést próbáló képsorokat tartalmaz, hogy azoktól egyeseknek a vetítés kellős közepén emésztési zavara támadt. Magyarul rájuk tört a kíméletlen hasmars. Nem tudjuk, hogy mennyi igaz a felkapott szóbeszédből, lévén, nem álltunk minden teremnél őrt, hogy ellenőrizzük, mennyien iszkolnak fejvesztve a budi felé, nem várva meg a mozi befejezését. Arra azonban elegendőek voltak ezek a mendemondák, hogy a magyar forgalmazókat elijesszék attól, hogy országosan terítsék a filmet. Mindössze a kísérletező kedvű és emiatt egyre fontosabbá váló hazai mustrán, a Titanic Filmfesztiválon kapott néhány előadást. Az tény, hogy Julia Ducournau, a Nyers író-rendezője nincs tekintettel arra, hogy kinek mennyit bír a gyomra, ezáltal hajlamos olyan vizuális ingerekkel és nehezebben tolerálható jelenetekkel megpakolni az alkotását, amelyektől a gyengébbek, a kényesebb ízlésűek közben elhullhatnak. De azt is látni kell egyúttal, hogy ezek a képek nem öncélúak és nem ad-hoc jelleggel kerülnek a moziba, hanem azért, hogy kiszolgálják a tartalom mélyebb rétegeinek megismerését és a szemérmességből, önvédelmi reflexből lezárt, eltagadott burkok felnyitását és boncolgatását.

Justine tizennyolc éves kamaszlány és vegetáriánus. Ez utóbbi azért fontos tényező, mert amikor bejut az egyetemre, a beavatási rituálé során szembesül azzal, hogy életében először húst kellene ennie. Először persze tiltakozik és majdhogynem öklendezik, de a már ott tanuló nővére unszolására végül megkóstol egy kis husit, ami nem túl bizalomgerjesztő, hiszen nincs feldolgozva, pusztán nyersen feltálalt belsőség formájában kap ízelítőt belőle. Justine testén kiütések keletkeznek, amiket képes orvosolni, azonban a tiltott gyümölcs által felszabadult, eddig még nem tapasztalt vágyait, érzéseit már kevésbé tudja kordában tartani. Ducournau történetében és felütésében nem a lélegzetelállító fordulatokon, ágas-bogas útvesztőkön, vagy váratlan csavarokon van a hangsúly, hanem a kamaszlélek megannyi gondján, baján, sebén, eltitkolt és felszínre nem kerülő problémáján, amiknek felfedezésén és kezelésén keresztül válhatunk különböző személyiségű emberekké. A Nyers ilyen téren egy lélektükör, amiben a hús jelenti azokat az ösztönöket, érzelmeket, belső mozgatórugókat, amiket muszáj és szükséges megélnünk, megismernünk ahhoz, hogy eldönthessük, hogy azok jók nekünk, vagy soha többet nem kérünk belőlük. És ezeknek az elveknek, későbbi életcéloknak és elhatározásoknak a meghozatalában segítséget és támasztékot nyújthat a mindenkori környezetünk, ami jelen esetben egy egyetemi közösséget takar.

Ez a közeg és szubkultúra egy amerikai tinifilmben egészen mást jelképezhet, mint Ducournau mozijában. Amíg a tengerentúlon nincs annyi festék, amivel elég rózsaszínre vakarják az összképet, addig itt egy olyan borzongatóan sejtelmes, rejtélyekkel teli légkörbe csöppenünk, ami izgalmassá, eltérővé és módfelett valóságközelivé alakítja a helyszínt és az ezt körülölelő atmoszférát. És a Nyersnek abban van a legfőbb erőssége és kuriózuma, hogy bátran szembe megy az illúziót keltő és fenntartó elvárásokkal, amikor az egyetemi társaságot úgy állítja be, mint egy könyörtelenül működő, olykor autoriter vonásokkal „megáldott” társadalmi rendszert. Amihez vagy illeszkedsz és elfogadod a szabályait, vagy hatalmas ívben teszel rájuk és akkor megvetett, esetleg száműzött maradsz. Justine kívülállóként érkezik, félszeg és nagyfokú önkontroll alatt lévő kamaszként, akitől eleinte távol esik ez az extrém és kicsit sem megszokott magatartásformáktól hemzsegő világ. Ducournau filmje többek között azzal nő magasan az átlag fölé, ahogy néhol talán megbotránkoztatónak tűnő eszközökkel, de hatásosan és közben elképesztően érzékenyen megmutatja a főhős átalakulását. Mert Justine a kezdeti befelé fordulásából fokozatosan kinyílik, leveti a gátlásait és egy olyan ragadozóvá válik, akinek az addig elfojtott szexuális vágyai is követik a jellembeli metamorfózisát.

A rendező kamaszai ugyanolyan áldozati bárányok, mint a felnőtt korú társaik. Felvesznek egy álarcot, vagy maszkot, magabiztosnak, lehengerlőnek és öntudatosnak látszanak. Azonban legbelül elveszettek, bizonytalanok és tanácstalanok mind önmagunkkal, mind azokkal az elvárásokkal szemben, amelyeket bizonyos normák nevében rájuk kényszerítenének. A labilitásuk pedig megnyilvánul az önértékelésükben, a viselkedésükben és a szexuális orientációjuk kitapintásában is. Ducournau ezt a kontrasztot nagyszerűen érzékelteti Justine és a nővére, valamint a családja vonatkozásában, ugyanakkor Justine és a meleg fiú szobatársa viszonylatában már maradnak kétségeink és kérdőjeleink. A Nyers szigorú, olykor kopárnak ható, megalkuvást nem tűrő társadalmi látleletét csak egy valami oldja és könnyíti piszkosul. Az a morbiditást súroló, néhol suttyomban, máskor előkészítetten felbukkanó fekete humor, ami akkor is képes mosolyt csalni a szájunk szegletébe, ha éppen egyáltalán nem vágyunk röhögni. Két nagyszerű, eleddig talán itthon ismeretlennek számító színésznő teszi még hatásosabbá az egyébként sem illékony élményt az alázatos, odaadó játékával. Garance Marillier egyszerűen, élethűen, minden ripacskodást, vagy oda nem illő elemet mellőzve ábrázolja Justine átalakulását. A szemei árulkodóak, a testbeszéde intenzív, amikor a kezdeti kívülállóból az életet habzsolni igyekvő, de belül még mindig bizonytalan nősténnyé válik. A nővérét megformáló Ella Rumpf remekül kompenzálja az ellentéteket a családi kötödéssel, ami a mozi végén éri el a csúcspontját.

Ducournau filmjében ugyan emlékezetes az egyetemi csapat, viszont kevés meghatározó arcból áll, egy-két jelentősebb mellékfigurát még elbírt volna az így egy kissé hömpölygő masszához hasonlítható társaság. Az utolsó képkockák azonban ezzel együtt is letaglózók és meghökkentők maradnak. Valahogy így kell a nézők fejében tovább pörgetni a gondolatokat. A Nyers nem egy sötét hangulatú disztópia, nem is egy belekben könyékig turkáló horror, hanem egy valóságos, jelen idejű drámai kórkép, amely kamaszbőrbe bújtatott felnőtteken keresztül vizsgálja önmagunk elfogadását és a társadalomhoz fűződő nem kizárólag emberséges viszonyunkat. És persze tudósít arról, hogy mindannyian ragadozók vagyunk. Még esetleges kívülállókként is.

8/10