2017. jan 10.

Legendás szinkronok: Oscar

írta: frími
Legendás szinkronok: Oscar

Mikor van értelme az újragondolásoknak? Akkor semmiképpen, ha egy az egyben lekoppintjuk azt, amit egyszer már megcsináltak előttünk. Ezt nevezhetjük egyszerűen csak másolásnak, vagy tolvajnyelven színtiszta lopásnak, azért meg már börtön járna. Egy tisztességes világban. Hol vagyunk mi attól? Meg aztán minek keménykedni és gumibotokat villantgatni, amikor a filmes berkekben ez bevett gyakorlatnak számít. Régebben az amerikaiak lopkodták a más országokban készült gusztusos falatokat, most már az sem meglepő, ha a világ különböző nemzetei egymástól csórnak. Mindenki mindenkitől. Finom kis groupen alakult ki a szakmában. Persze nem csak ebben, nem akarunk vakoknak és félkegyelműeknek látszani. És meg sem fordul a fejünkben, hogy középkori retorziókban gondolkodjunk, ha látjuk a feldolgozások mögött az észt, a fifikát, az egyéni ötleteket, az újító szándékot, vagy azt a döntő érvet, amiért érdemes megpiszkálni egy már sikerre vitt alkotást. Mert ezektől lehet más, mint egy szolgalelkű utánzat, aminek se ereje, se íze, se bűze nincsen. A sorvezetőtől, vagy a mintától függetlenül, muszáj egyedinek, érvényesnek és indokoltnak lennie. Különben fabatkát sem ér az egész. Volt már részünk mindenféle verzióban. Ramatyban éppúgy, mint csodálatosban.

oscar_1_1.jpg

Nem kell annál nagyobb istenkísértés, minthogy egy Louis de Funes főszereplésével készült 1967-es francia komédiát leporoljunk és új megvilágításba helyezzünk. Merthogy Funes egy egészen más tartományban volt, mint a színészek többsége. Hiába érezzük sokszor modorosnak, manírosnak és túlzónak a játékát és az eszközeit, ahogy kacsintgat, nyújtja a nyelvét, kimerevíti a szemét, hevesen gesztikulál, kézzel-lábbal kapálózik, folytonosan izeg-mozog, darálja a szavakat, mégis tudta, ösztönösen érzékelte, hogy mivel serkentheti nevetésre a nézőt, aki akkor is mosolyog, vagy teli szájjal röhög, ha nagyon nem akar, vagy nincs kedve hozzá. Ráadásul arra a szerepre, amit az Oscar-ban játszott, Sylvester Stallonénak fájt a foga. Sly ugyanis piszkosul unta már, hogy állandóan bazi nagy mordályokkal, pánttal a fején, egy szál koszos felsőben kell irtania az előtte szaladgáló statisztákat, mintha valami „Call Of Duty” játékban lenne. Stallone nagyobb kabátot szeretett volna. Komédiázni akart, na, lemosni magáról a marcona zsoldos maszkulin izomemberének egyarcú imázsát, megmutatni, hogy képes arra, hogy más legyen, mint amit eddig megszoktak tőle. Nem tesztoszteron szint növelésre pályázott, hanem kicsattanó jókedvre. Valami olyasmire, mint a Tango és Cash-ben, csak egyedül, akciók és robbantások nélkül. Stallone színészileg is ki akart teljesedni és révbe akart érni. Az amerikaiak azonban ezt nem hagyták. Mert az Oscar 1991-es változatát könyörtelenül megbuktatták. Mind kritikusi mind nézői oldalról. Az európaiak viszont szerették. A magyarok meg egyenesen imádták. És akkor, kinek van itt igaza? Kinek lehet itt igaza?

oscar_4.jpg

Az amerikaiak túlzott szigorát ezúttal nem tudjuk mire vélni. Oké, az Oscar nem a vígjátékok legnemesebbik termése, de nem is az a rohadt gyümölcs, ami ellen fennhangon tiltakozni kellene. Sőt, a maga nemében egészen kellemes látnivaló, mert annak ellenére, hogy javarészt egy hatalmas villában játszódik, mozgalmas, lendületes, dinamikus és a poénokkal sem áll hadilábon. Nem mindegyik talál be ugyan százszázalékos pontossággal, vannak gyengébb láncszemei is, de olyan mélységekbe soha nem süllyed, hogy a kezünket harapdáljuk nevetés helyett. És a rendezőről sem mondhatjuk, hogy ne lett volna rutinos róka a műfajban. John Landis többek között a kultikus Blues Brothers, a Szerepcsere, vagy a sikeresebb Eddie Murphy komédiák közé tartozó, Amerikába jöttem születésénél bábáskodott. Az Oscar-ban pedig precíz arányérzékről tanúságot téve, jól keveri a francia bohózatokra jellemző helyzetkomikumot (táskacsere) a verbális csörtékkel. Persze olykor szándékos túlzásokba esik, ezt nem kerülheti el, amelyek azonban még inkább felnagyítják a félreértéseken alapuló szituációk erejét és a karakterek karikatúrába hajló jellemét. A forgatókönyvírók több helyen változtattak az eredeti felálláson, a cselekmény időpontjában, személyekben, fordulatokban és még a befejezést is átformálták. Stallone nem egy Funes. És ezzel a csődör tisztában lehetett. Ezért is tart mértéket. Ha kell, elereszti magát, ha arra van szükség visszafogottabb, de nem akar ripacskodni és maníros túlzásokba esni, amikbe amúgy is beletörne a bicskája. Stallone kifejezetten jópofa marad Provoloneként és nem nyújt rossz teljesítményt, olyat biztosan nem, ami miatt szét kellene cincálni őt. Más lehetett itt a gond. Az amerikaiak finnyáskodtak. Nekik nem volt szükségük a humoros Sly-ra, nekik az a Stallone kellett, aki örökké egy bozótból lesi, hogy kit lehet szitává lőni. Stallone azonban makacskodott. Egy évre rá leforgatta az Állj vagy lő a mamám! című vígjátékot. Na, az már közel sem volt ilyen szívderítő produkció. Juszt is megbuktatták. És ezzel meg is adták neki a kegyelemdöfést. Aztán már csak ímmel-ámmal bohóckodott. Akkor, ha volt mellette robbanás, akció és ott volt mellette az ökle is.

oscar_2.jpg

Persze az Oscar hazai sikerének van egy olyan meghatározó és mindennél fontosabb kulcsa, amit csak azok ismernek, akik ide születtek. Így volt ez a Ford Fairlane-nél, a Vaklármánál és így van ez Stallone vígjátékánál is. Mert a szinkron ezúttal is egy más dimenzióba és értékmezőre helyezi a filmet, amiben talán jelentős szerepet játszik az is, hogy a magyar változat moziba készült. Érezni ezt a hangzásvilágon, a szinkronizáló színészek alakításán és azon a minőségen, ami kerüli a sterilitást és a nem kívánatos mellékzöngéket. És persze ott van, Csörögi István szövegkönyve, amire megint el lehet sütni a szokásos jelzőket, hogy igényes, változatos és szórakoztató. De ez esetben ez nem lenne teljes mértékben kielégítő. Hiszen Csörögi most legfőképpen nem a vagányságra, a lezserségre, illetőleg a vulgáris szavak minél humorosabb és sokszínűbb tálalására épít, hanem a harsányabb és a szofisztifikáltabb kifejezések, mondatok megfelelő ütemű és ritmusú váltakozására. Ezekben pedig benne van az is, hogy azok a riposztok, feleselések, amelyek az eredetiben a szereplők szájából elhangoznak, olyan módon, szellemiségben és szövegkörnyezetben kerüljenek fordításra, hogy az magyarul is befogadható legyen, amellett, hogy őrzi az amerikai változat hangulatát és mondanivalóját. Csörögi elegánsan használja a nyelvet, hiszen a poénjainak éle és csattanója van, miközben a stílusa helyenként kifinomult és választékos. És ezzel úgy lesz időtálló, hogy különösebben törekednie sem kell rá, hogy az legyen.oscar_sly.jpg

oscar_gati.jpg

Kosztola Tibor szinkronrendező, Csörögi kifogástalan szövegkönyvére alapozva oszthatta ki a szerepeket olyan magyar színészeknek és színésznőknek, akiknek a habitusába, stílusába könnyedén beilleszthető volt a francia komédiákra jellemző komolytalan bohóckodás, ami azonban jól megrajzolt ívek és határok mentén halad és még véletlenül sem vált át felszínes ripacskodásba. Vélhetően Kosztola instrukciói között gyakorta szerepelt az, hogy engedjék el magukat bátran és úgy találják meg a figurájuk hangját és jellemét. Gáti Oszkár nem az a tipikus „clown”. Már csak az attitűdje és az orgánuma miatt sem. Kosztola azonban nem szakított a hagyományokkal, nem gondolkozott másban, hanem Gátiban látta meg Stallone köpönyeget váltani akaró maffiózóját. Gáti Oszkár a Tango és Cash-ben is megvillantotta azt az oldalát, amit itt tökélyre fejleszt. Mintha kifejezetten élvezné, hogy Sly bőrébe bújva nem kőkemény egysorosokat kell elmondania, hanem többféle színben és modorban szólalhat meg. Gáti lubickol és ördögien komédiázik. Már a belépőjénél is érezhetjük, hogy Gátinak ezúttal több hangjegy szerepel majd a kottájában. Mert magabiztos bandavezérből alakul át az apja előtt meghunyászkodó, bizonytalan kisfiúvá, amit a magyar színész bájosan és félszegen prezentál. Aztán egy jeleneten belül lesz fölényesen okoskodó, lazán hivalkodó és magas lóról kioktató a könyvelőjével szemben. Gáti a végén még egy fergeteges dühkitörést is produkál, amint a lánya elvesztett szüzességére terelődik a szó. Innentől pedig Gáti sokszínűsége és a magas hőfokon izzó játéka nemcsak a félreértésekből adódó helyzetgyakorlatoknak és a verbális riposztoknak válik fékezhetetlen energiájú motorjává, hanem magának a filmnek is. Mert Gáti nagyszerű ízelítőket ad a karakterben megbújó viselkedésmintákból. Hiszen parancsol, fenyeget, magyarázkodik, ravaszkodik, incselkedik, érzékenykedik és még humorizál is. Ahogy a szituáció adja és megkívánja. És Gáti Oszkár ezzel a bravúros alakításával azon túlmenően, hogy Stallone játékát is megdobja, folyamatosan alátámasztja a szinkron létének értelmét is.

oscar_peter.jpg

oscar_harsanyi.jpgoscar_chazz.jpgoscar_hollosi.jpg

Az eredetiben csak egy inas lebzselt Funes körül, Stallone kapott egy egész gengszterháremet, akik közül kettőnek jut igazán fontos és kiemelkedő szerep. Az Aldo-t megszemélyesítő Peter Riegert, Harsányi Gábor hangján szólal meg a magyar változatban. Harsányi pedig pontosan eltrafálja a figura meghatározó elemét, a lojalitást. Alázatosan teljesíti az utasításokat, amihez csak néha fűz bohókásabb lábjegyzeteket. Nem akar túlzottan előtérbe kerülni, ugyanakkor remekül találja meg az összhangot a párbeszédes részeknél Gátival. Harsányi többször rezignált, néhányszor öntudatos, amikor pedig a főnöktől kapott parancsokat továbbadja a társainak, ugyanolyan ellentmondást nem tűrően szigorú, mint Gáti Oszkár. Harsányi Gábor ellentéte, a mamlasz Connie, akit Chazz Palminteri alakít és Hollósi Frigyes szinkronizál. Zseniálisan. Hollósi kiválóan alkalmazkodik a karakter jellemvonásaihoz, amiben erőteljesen támogatja a mély, dörmögő, néhol igazán füstösnek hallatszó orgánuma is. Az együgyűség és a nem éppen Einstein-i magasságokban szaladgáló intelligenciahányados ugyan végigkíséri a szerepet, de Hollósi még az adott keretek között is vidáman fészkelődik és mozgolódik. Ellenállhatatlanul hetvenkedik a fegyvereivel, aztán letörten konstatálja, hogy a főnök elveszi a játékszereit. Végtelenül zavart, amikor nem érti a dolgokat és gyermeki lelkesedéssel örül, amikor megvilágosodnak számára az összefüggések. Hollósi pedig újabb és újabb ízekkel, olykor hangutánzó szavakkal színesíti a karaktert, ami így egy teljes képet ad.oscar_vincent.jpg

oscar_pusztaszeri.JPGoscar_tim_es_marisa.jpgoscar_rado.jpgoscar_kerekes.jpg

Provolone ellenlábasa, a könyvelője, akit Vincent Spano alakít és akinek Pusztaszeri Kornél kölcsönzi a hangját. Meglehetősen sokrétűen. Pusztaszeri határozottan áll ki az érdekeiért, miközben Gátival egymásra licitálnak ravaszkodásban és furmányosságban. Pusztaszeri játékának az a különlegessége, hogy egy jeleneten belül képes egy merész, lázadó ficsúrt megformálni, aki kérkedik azzal, hogy átvágta a gazdáját és még a lánya bizalmába is férkőzött, majd ezzel a lendülettel pillanatok alatt szerelmes ifjúvá vedlik, aki nem tud betelni az érzéseivel. Pusztaszeri egyszerre harcos és érzékeny, kemény és puha, amiket éles hangszínváltásokkal különít el egymástól. Az Oscar talán legszélsőségesebb karaktere, Provolone lánya, Lisa, akit Marisa Tomei játszik.  Radó Denise a szinkronban pedig könyörtelenül kihasználja az ebben rejlő lehetőségeket. Radó hangszíneiben ott van az az önérzetes, magát felnőtt nőként aposztrofáló csélcsap lány, aki bátran ellenszegül az apjának és kész tények elé állítja, amikor bejelenti, hogy terhes. Radó brillírozik az apja viselkedésére adott reakciókban. Sértődött és durcás lesz, egy ponton pedig koordinálatlanul toporzékol, üvöltözik és hisztizik, amit a színésznő elementáris hitelességgel jelenít meg. Radó Denise akkor sem veszti el az őszinteségét, amikor ellágyul szerelmes lányként és akkor sem, amikor a figura elvágyódását kell jeleznie. Kerekes József a nyelvtanár, Tim Curry bőrébe bújva leginkább a figura jólneveltségét és gátlásosságát hangsúlyozza. Olykor persze túlterjeszkedik ezen, például, amikor kijavítja a nyelvtani hibákat, vagy amikor önfeledten viháncol és akkor is, amikor némileg cinikusabb hangot enged meg magának a főnökkel szemben.

oscar_3.jpg

Farkas Zsuzsa Provolone feleségeként, egyúttal a gyönyörű Ornella Mutiként szintén több mezsgyén zongorázik a hangjával. Amikor dühös, elégedetlen, vagy éppen féltékeny, rikoltozik. A férje hazudozásainál zavartan értetlenkedik és úgy kérdez folyamatosan, mint egy kisgyerek, a lánya emlegetésekor viszont képes elérzékenyülni is. Balogh Erika pedig Provolone másik lányaként végtelenül szelíd és szerény hanghordozással ad súlyt a szerelmes csitrinek. Persze az Oscar-nál is megvannak azok az emlékezetes felvillanások, amik tovább csinosítják a végeredményt. Rátonyi Róbert minden modorosságot és manírt nélkülözve, természetesen dadog Fecsegőként, Benkő Gyula másodpercek alatt válik félholtból kíméletlen apává, Hegyi Barbarának pedig alaposan felvágták a nyelvét szobalányként. Verebély Iván és Szokolay Ottó, a két Finucciként viccesen kontráznak egymásra, Csurka László bankárként pojácáskodik nagyszerűen. A mozi érdekes cameo-ját, Linda Gray, vagyis Samantha a Dallasból szolgáltatja. Kosztola nem Szerencsi Évát választotta, aki a sorozatban szinkronizálta, hanem Bencze Ilonát. A két színésznő orgánumából adódó hasonlóság miatt azonban nem zavaró, hogy nem a megszokott hangján halljuk Gray-t. Az Oscar című Stallone vígjáték magyar változata akkor is őrzi az erejét és egyediségét, ha az eredeti Amerikában megbukott. És ebben benne van, Csörögi István szövegkönyve éppúgy, mint Kosztola Tibor remek rendezése, vagy a magyar színészek kimagasló játéka. Az utókor pedig ezeket nem felejti el. Nem felejtheti el.

Szólj hozzá

film szinkron Oscar Sylvester Stallone Kerekes József Ornella Muti Marisa Tomei Hollósi Frigyes Harsányi Gábor John Landis Tim Curry Csörögi István Gáti Oszkár Pusztaszeri Kornél Kosztola Tibor Chazz Palminteri Radó Denise Legendás szinkronok Peter Riegert Vincent Spano Farkas Zsuzsa