Frank Miller nem igazán szerette Hollywoodot. Mondhatnánk úgyis, hogy herótja volt tőle. Még sikeres képregény rajzolóként csábították el, hogy megírja a Robotzsaru 2. és 3. részének forgatókönyveit. Befürdött velük. Elképzelhető, hogy jó volt a koncepciója, de az álomgyár nem volt felkészülve Miller stílusára, nem tudott mit kezdeni vele és végül az eredeti ötleteit, elképzeléseit radikálisan átformálva valósították meg a filmeket. Nem is lehetett más a végeredmény, mint súlyos mítoszrombolás. És persze horribilis anyagi bukták. Miller pedig visszavonult a csigaházába, hallani sem akart többé a filmes fővárosról és rajzolgatott tovább. Hiszen abban megtalálta a számítását. Még az is lehet, hogy a mai napig az íróasztala fölött gubbasztana, ha egy napon nem csenget be hozzá Robert Rodriguez azzal, hogy mindenképpen vászonra akarja vinni az akkora már igen népszerű Sin City képregénysorozat három történetét. Rodriguez nem csak rajongóként járult Miller színe elé, maga is rajzolgatott fiatal korában és a 90-es években már lecsapott volna a nagy kedvencére, azonban a technikai fejlődés még nem tartott abban a fázisban, hogy tökéletesen kivitelezni tudja azokat a terveit, vizuális gondolatait, amelyekkel végül Millert is maga mellé állította. Sőt, társrendezőként is igényt tartott rá. Ehhez a szándékához pedig oly szilárdan ragaszkodott, hogy a rendezők céhével is vállalta a konfliktust, ami aztán odáig fajult, hogy Rodriguez a szervezetből is kilépett.

A történetek összekötő ereje és vezérfonala a város, Basin City. A hely, ami bűzlik a mocsoktól, a szennytől, ahol a lapok előre le vannak osztva, hiszen a korrupt politikusok és az aljas rokonságuk piti bűnözők segítségével tartják fenn a hatalmukat és nyomorgatják a népet. Itt már régen nem játszik sem a tisztesség, sem a becsület, rend és közbiztonság pedig talán sohasem léteztek. A nem éppen makulátlan közegben valóságos keresztes háborút folytatnak azokkal szemben, akik csak egy morzsányit is hisznek az igazságban. Így aztán Hartigan, a kiégett zsaru hiába menti meg a 11 éves Nancy Callahan életét, rács mögé kerül, mert Roark szenátor beteg hajlamú, szadista fia, aki kis híján végez a lánnyal ebben a rendszerben elsőbbséget és kiváltságot élvez. És itt van Marv, ez a rémisztő külsejű fordított Adonisz, akivel végre szóba állt egy kurva, de a felejthetetlen éjszakájuk után a nőt meggyilkolják. Marv érthetően bosszúra szomjazik. A harmadik történetben pedig egy bérgyilkos, Dwight McCarthy avatkozik bele a rendőrség és a prostik külvárosi csatájába. Robert Rodriguez nagyszerűen érezte, hogy mikor kell Miller képregényeit megfilmesítenie. A 2000-es évek elején már rendelkezésére állt az a technikai és vizuális arzenál, elsősorban a CGI-nak köszönhetően, amivel hihetetlenül autentikus és addig nem látott mozgóképes univerzumot teremthetett. A képregények azon túl, hogy storyboardként is megállták a helyüket, életre kelnek és végig olyan érzésünk lehet, mintha a szereplők a lapokról és oldalakról a vászonra költöztek volna.

A Sin City – A bűn városa maga a filmes képregény, aminek a lebilincselő atmoszféráját még tovább erősítik azok a fekete-fehér képkockák, amelyek csak néhol, de akkor tudatosan és akkurátusan kapnak színeket és árnyalatokat. Rodriguez és Miller megtartották ugyan az eredeti művek brutalitását, de a képi megjelenítés során ügyes eszközökkel megpróbálták valamelyest tompítani azt, hogy a gyengébb gyomrúaknál se okozzon teljes felfordulást az erőszak mértéktelensége. Ettől még a legmagasabb korhatár besorolást nem úszták meg. Ilyen mérvű pontosságra törekvő adaptációnál ez egyenlő lett volna a harakirivel. A két rendező tálalásában a város ténylegesen egy pöcegödör, ami beszippantja a karaktereket is, hiszen szinte nincsenek patyolattiszta figurák, a bűn és a mocsok ellepi őket. Még az elején ártatlan Nancyből is sztriptíztáncosnő lesz egy éjszakai lebujban. Rodriguez és Miller izgalmasan és érdekesen játszanak a szereplők jellemvonásaival, remekül igazítják ehhez a hangulatot és a környezetet és kifejezetten őszinte, hiteles és nyers képet festenek egy olyan alternatív világról, amelyből időnként spriccel a valóságszaft. Arról nem beszélve, hogy sztárok garmadája vett részt a produkcióban és azokból is ki lehetne állítani egy A-listás szuperválogatottat, akik végül nemet mondtak a filmre. Nem így Quentin Tarantino, aki országos cimborája Rodrigueznek, ezért is ugrott be egy jelenetet rendezni, sőt egy nagyon pici, alig látható és észrevehető cameoban még a kamera elé is bekéredzkedett. Azzal talán nehéz vitatkozni, hogy a Sin City megkerülhetetlen mérföldkő az újkori film noirok történetében, még akkor is, ha a mai napig megosztó hatású. Azt viszont már kevésbé lehet magyarázni, hogy Rodriguez és Miller miért kilenc év türelmi idő után gondolták úgy, hogy leforgatják azt a második részt, amit jóval előbb le kellett volna. Mert ha addig ütik a vasat, amíg meleg, az is elképzelhető, hogy nem csak egy szolid, vérszegény, influenzás, néhol meglehetősen önismétlő másolatra futja az erejükből, ami kis híján kiheréli az első etap varázsát is.

Tizenkét évvel ezelőtt, 2005-ben a forgalmazó úgy döntött, hogy a Sin City szinkronosan mehet a mozikban. Említettük már, hogy akkoriban ez nem volt evidencia és a szakma sem élte éppen a virágkorát ebben az időszakban. A szinkron indoka azonban valószínűsíthetően megegyezett a mostanában fennálló okokkal. Népszerűsíteni kellett a filmet. Mert hiába kultikus a képregény, a döntően fekete-fehér látványvilág, a kissé túlburjánzó erőszak és a legmagasabb 18-as korhatáros besorolás nem a legjobb ajánlólevelek a mozi várható nézettségének tekintetében. Muszáj volt valamivel vonzóvá tenni a portékát. A szinkron pedig akkor is és most is kellemes hívószó. Pláne, ha még jól is sikerül. És a Sin City magyar változatára nem lehet panaszunk. Merthogy mind hangulatban, mind szövegekben, mind színészi játékokban, mind hatások terén legalább megközelíti az eredetit, néhány momentumnál vetekszik vele és van olyan jelenet is, amiben talán meg is veri. Heltai Olga szövegkönyvének nyelvezete pont annyira vulgáris, hogy az még ne fájjon a fülnek, ugyanakkor olyan szavakkal és kifejezésekkel teli, amelyek határozottan jelzik és érzékeltetik a szereplők jellemét, motivációit és a köréjük szerveződött világ szutykos és alávaló jellegét és atmoszféráját. Heltai fordítása nem veszíti el az eredeti cinizmusát, iróniáját, sőt remek egysorosokkal és idézhető mondatokkal teszi hangsúlyossá ezeket a magyar változatban.

Dóczi Orsolya szinkronrendező némi képzavarral élve azon utolsó mohikánok közül való, akik még dolgoztak a legendás Panónnia Filmstúdióban olyan nevekkel, mint Csákányi László, Tolnay Klári, Suka Sándor, vagy éppen Sinkovits Imre. Dóczi rendezőasszisztensként kezdte a szakmát és még akkor is dolgozott ilyen minőségben, amikor feljebb lépett a ranglétrán és a rendezői székbe ült. Manapság is aktív, a televízióban például a Family Guy fűződik a nevéhez, A Wall Street farkasának mozis szinkronjáért pedig még díjat is kapott 2014-ben. Mostanában többek között a Haverok fegyverben, a Trollok és a Legendás állatok és megfigyelésük hazai változatának munkálatait irányította. A Sin City férfi szereplőinek hangjainál Dóczinak figyelembe kellett vennie, hogy olyan magyar színészeket találjon, akiknek nem okoz gondot, hogy úgy beszéljenek egyhuzamban, mint akik előtte elszívtak tíz doboz cigarettát. A rekedt, érces hangszín és orgánum jóformán elvárás lehetett, mint ahogy a női karakterek esetén az, hogy érzelmesebben, finomabban, netalántán érzékenyebben is képesek legyenek megszólalni. Dóczi pedig kitűnő kontrasztokat hozott össze, akkor is, ha nem minden választásával követte a jól bevált párosításokat.

Mickey Rourke-nál például egyáltalán nem. Régebben Szakácsi Sándor számított, napjainkban Schneider Zoltán számít befutónak az amerikai színész magyar megfelelőjénél. Dóczi viszont a Rourke-nál némileg idősebb Rajhona Ádámra szavazott. És milyen jól tette. Merthogy Rajhona átszellemült színészi játéka olykor autentikusabb hangzásvilágot teremt, mint az eredetiben Rourke-é. Rajhona hangja elképesztő mélységeket jár be a rekedtes, reszelős hangszín számtalan variációját megidézve, miközben egy pillanatra sem válik érthetetlenné vagy motyogóssá. A magyar színész pontosan érzi a karaktere dühét, elkeseredettségét, bosszúvágyát, amikor még inkább mélyíti a tónusait, ezáltal az orgánuma öblösebbé, dörgedelmesebbé válik. És ugyanilyen energiával lesz bizonyos pontokon nevetésbe hajlóan cinikus, olykor pedig, főként, ha a szerelméről van szó, elérzékenyült és bársonyos. Az ember nem is gondolná, hogy mennyire változatos és sokszínű terjedelemben lehet a mély regiszterekkel játszani, amíg nem hallja Rajhona Ádám csúcspontokban gazdag, extázisos teljesítményét Marvként a Sin Cityben.

Clive Owen ezekben az években kezdett egyre ismertebb lenni. A szinkronban ezért sem volt még állandó hangja. Dóczi Orsolya a tragikus hirtelenséggel, fiatalon elhunyt Selmeczi Roland mellett tört lándzsát, aki közvetlen ez után még jó néhány filmben alakult át Owenné a szinkronban (A belső ember, Az ember gyermeke, Elizabeth: Az aranykor). Selmeczinek nagyobb kihívást jelenthetett a szerephez kívánt érces orgánum, lévén egy fokkal simulékonyabb és vékonyabb a hangszíne, mint az egyébként is rekedtes Rajhonának. Selmeczi azonban magabiztosan és zökkenőmentesen ugorja meg az akadályt és végig professzionálisan hívja elő magából a mélyebb hangokat, miközben bátran mer vagány, laza és ha kell hősszerelmes lenni. Persze csak olyan vagabund módon. Selmeczi nem mesterkélten rájátszva dörmög és sustorog, hanem természetes átéléssel és nagy alázattal. Ha van biztos pont, akkor az Bruce Willis és Dörner György. Dóczi Orsolya sem gondolta, hogy változtat ezen. Miért is kellett volna, amikor Dörner kisujjában van az a cinikus, kiégett figura, amit a szokásos rutinjával és felkészültségével prezentál Willisként. Dörner lendületesen adja ki a vezényszavakat, amikor a karakterébe életet és erőt kell lehelni és fátyolos hanggal érzékenyül el, amikor a szerelme, Nancy közelében van. Dörner azonban sohasem veszíti el a józanságát, bölcsességét és mértéktartását. Szabó Győző és Benicio del Toro duettje viszont egyszeri alkalom maradt. Szabó Győző úgy hörög, mint egy veszett kutya. Nagyszerűen kapja el a figura gusztustalanságát, pökhendiségét és jellemtelenségét. Olykor vicsorog, sokszor parancsolgat, a kurvával szemben behízelkedő, a végén pedig halottként kárörvendő és kioktató. Szabó pedig úgy hozza ezeket a színeket, hogy a hanghordozása jottányit sem változik. Az bizony mindig rekedt és vaskos.

A szépséges Jessica Albát nagyon sok színésznő kapta már meg a szinkronban. Solecki Jankától Bogdányi Titanillán át Kökényessy Ágiig terjed a paletta. A Sin Cityben viszont, csakúgy, mint a folytatásban Major Melinda kölcsönözte Alba hangját. Majornak csodálatosan selymes a hangszíne, ami kitűnően illeszkedik a szerelmes Nancyéhez. Major féltő, óvó és biztonságot kereső, halkan és finom eszközökkel előadott figurája nagyszerűen rezonál Dörner fáradtabb és megviseltebb karakterére, amiből egy magas színvonalú összjáték születik. Brittany Murphy itt Ullmann Mónikát találta meg, aki különlegesen kapja el azt az átmenetet, amit kocsmai felszolgálóként kell képviselnie. Egyfelől ledér és kikapós menyecske, aki attól sem ijed meg, hogy feleseljen a vele szemben agresszíven viselkedő Jackie Boy-jal, másrészt azonban meghunyászkodik, amikor aggódik az új fiújáért. Ullmann pedig egyszer óvatos, máskor harsányabb hangszínváltásokkal oldja meg a feladatot. Carla Guginót sem lehet egyetlen magyar színésznőhöz kötni, bár a legtöbbször Györgyi Annára osztották az amerikai kolléganőt. Dóczi Orsolya a Sin City szinkronjánál Román Juditot részesítette előnyben, akinek a visszafogottabb, csendesebb és lágyabb hanghordozása jól érvényesül, amikor Marv felügyelőtisztjeként gondoskodik a pártfogoltja gyógyszer adagjáról. Románnak azonban egy éles váltásra is szüksége van, hiszen amikor legközelebb találkoznak Kevin pincéjében, már hisztériázva és ordítva kell kikelnie magából, mikor elmeséli a borzalmas élményeit.

Kaszás Gergő Sárga Dögként ellenállhatatlanul alattomos és gerinctelen, amit Kaszás sipítozva tesz még gonoszabbá. Nagy Ervin búgó hangon kokettál az áldozatával a bérgyilkost alakító Josh Hartnettként, Faragó András tekintélyt parancsolóan fenyegető, Agócs Judit Rosario Dawsonként okos és eszes, miközben tisztában van a női mivoltának erejével. Papp János egyetlen monológban csúcsra járatja a korrupt politikus összes jellemző tulajdonságát, Barbinek Péter pedig ugyanígy tesz a veszedelmes, elmebeteg bűnözőével, míg Majsai-Nyilas Tünde azt mutatja meg lenyűgözően, milyen az, ha egy prosti cseles és ravasz akar lenni, csak nem sikerül neki. A Sin Cityben a legkisebb szerepek is helyén vannak, mert Sörös Sándor, Solecki Janka, Halmágyi Sándor, Kisfalvi Krisztina, Kristóf Tibor, Karácsonyi Zoltán és Rába Roland is olyan alázatos játékot produkál néhány mondatban, ami méltón idomul a film kiváló hazai változatához. Hiszen ahhoz kétség sem férhet, hogy a Sin City Dóczi Orsolya irányításával a 2000-es évek magyar szinkrontörténelmének egyik legfényesebben csillogó gyémántja, amibe a kereskedelmi tévék sem mertek belepiszkálni. És ez maradjon is így.