2016. dec 27.

Legendás szinkronok: Vaklárma

írta: frími
Legendás szinkronok: Vaklárma

Egyedül nem megy. Megénekelték ezt már Kern és Garas, Sándor Pál: Ripacsok című filmjében. Olyan alapigazság ez, amely jó néhányszor felütötte a fejét a filmtörténelemben is. Itt van mindjárt az amerikai burleszkfilmek klasszikus párosa, Stan és Pan, vagyis Stan Laurel és Oliver Hardy, akik számos néma és hangos moziban szórakoztatták a közönséget, az állandó, megunhatatlan felosztásukkal, hiszen Stan volt a cingár, együgyű, de jó szándékú csodabogár, aki mindig elbaltáz valamit, míg Pan a duci, mérges társa, aki általában áldozatául esik ennek és pórul jár. Majdnem ugyanezzel a szereposztással működött az európai filmipar felejthetetlen kettőse, Terence Hill és Bud Spencer is. Ebben az esetben Hill volt a ravaszabb, cselesebb, aki okosabb volt, mint egy ötödikes, míg Spencer volt az a behemót, kissé talán naivabb ürge, akit nem volt nehéz az orránál fogva vezetni és behálózni. Egy dologban viszont nem ismertek tréfát: hülyére pofozták azokat, akik piszkoskodtak velük. Hill és Spencer pedig nagyszerű mintát szolgáltatott a magyar film egyik híres párosához is, hiszen Ötvös Csöpi, vagyis Bujtor István és Kardos doktor, vagyis Kern András a Balaton környékén keresték azokat a kalandokat, amiket Hillék Amerikában. Persze azért vittek egy kis csavart a történetbe, hogy ne egy az egyben koppintsák az elődöket. Megfordították ugyanis a játékot, a magyar valóságban a szakállas, erősebb testsúllyal büszkélkedő Ötvös volt az életrevalóbb, az egyszálbél Kardos pedig az az egyszerűbb lélek, aki többnek, eszesebbnek akart látszani, mint amilyen valójában.

vaklarma_1.jpg

Abban természetesen már találunk különbségeket, hogy mennyire voltak összenőve ezek a duók. Stan Laurel és Oliver Hardy nagyon, mozdulni nem tudtak egymás nélkül, miután összeálltak. Spencer és Hill szerettek együtt dolgozni és talán akkor voltak a legsikeresebbek, de a saját karrierjüket sem szorították háttérbe az együttműködés miatt és ugyanez hatványozottan igaz Bujtorra és Kernre, hiszen nekik ezek a kiruccanások csak fényezték az egyébként is dicső pályafutásukat. És valahol ezek között helyezkedik el az amerikaiak másik legendás párosa, Gene Wilder és Richard Pryor. Wilder már közismert sztár volt, amikor először összefutott Pryorral, aki a televízióban, mint epizódszereplő és humorista bontogatta a szárnyait. Ráadásul nem is a kamerák előtt történt a nagy találkozás, hanem a színfalak mögött. Pryor ugyanis besegített a Fényes nyergek című western komédia forgatókönyvébe, amiben Wilder az egyik főszerepet játszotta. Két évvel később már együtt szerepeltek a Száguldás gyilkosságokkal című moziban, amit aztán még három közös film követett. Azt nem lehet állítani, hogy egymás nélkül nem boldogultak, hiszen Pryornak és Wildernek önállóan is voltak népszerű filmjeik, az viszont kétségtelen, hogy a közös vállalkozásaiknak jót tett az, hogy a vásznon tökéletesen kiegészítették a másikat. Humorban, személyiségben, egyéniségben, gesztusokban, grimaszokban. És közben mindketten intenzív jelenléttel bírtak, úgy, hogy nem akarták elhalványítani a másikat és nem mentek egymás rovására sem.

vaklarma_2.jpg

A Vaklárma volt a harmadik a sorban, amelynek kedvéért Wilder és Pryor újra összebútorozott egy darabig. Nem kapkodták el, kilenc évet kellett arra várni, hogy megint egymásra találjanak a Dutyi dili után, amiben közrejátszhatott az is, hogy Pryor szinte folyamatosan kábítószer problémákkal küszködött. Wilder csak úgy vállalta el a filmet, ha átírhatja azt a forgatókönyvet, ami több sebből vérzett. A stúdió belement, a Vaklármát leforgathatták és 1989-ben bemutatták. Enyhén szólva is vegyes fogadtatással. Az a helyzet, hogy Wilder bármennyire is igyekezett javítani az írói hibákon, ez csak félig-meddig sikerült neki. A Vaklárma alapja ugyanis meglehetősen kesze-kusza és sovány maradt, amit a poénokkal, gegekkel, humoros szituációkkal próbáltak egyenesbe hozni. És ebben volt is ráció, hiszen Wilder és Pryor összjátékára bátran lehetett építeni. Arthur Hiller rendező pedig elengedte kettőjük gőzhengerét, valószínűleg még az improvizációiknak sem szabott gátat. Ez pedig valamennyire meghozta a gyümölcsét, mert ugyan a dramaturgiai pontatlanságokat és a tátongó lyukakban bővelkedő, kissé véletlenszerűen bonyolódó történet fiaskóit nem takarta el, de a színészi játékok terén legalább kárpótlást kaptunk a hiányosságokért. Merthogy Pryor talán élete egyik legjobb alakítását nyújtja és bár Wilder többször átengedi a terepet a barátjának közvetlenül ott kullog mellette és Kevin Spacey később kibontakozó tehetségéből is láthatunk már szemelvényeket. A viccek száműztek mindent, ami a politikai korrektségre emlékeztethetett volna. Nem is ez volt a hiba, inkább az, hogy a humor színvonala korántsem egyenletes, hiszen egy-két gyermeteg, infantilis, szellemet hírből sem ismerő poén is bekerült a kosárba. Azonban még ezekkel együtt is azt mondhatjuk, hogy összességében a mérleg nyelve a pozitív tartományban marad.

vaklarma_3.jpg

Richard Pryor és Gene Wilder kifogástalan játéka dacára a Vaklárma sehol a világon nem emelkedett még csak emlékezetes státuszba sem. Kivéve Magyarországon. És ha valaki belehallgat az itthon készült szinkronos változatba, azon nyomban meg fogja érteni, mi ennek az oka. Mert jártathatnánk a szánkat az amcsiknak, vagy bármelyik európai ország népének, hogy ez a film azért jóval többet ér annál a skatulyánál, amit ráaggattak egykoron, nem hinnének nekünk, sőt, furcsán és sandán néznének ránk. Hiszen nem értik a nyelvet és azokat a blikkfangokat, sajátosságokat, vulgáris nyalánkságokat, amikkel Schéry András szenzációs, időtálló fordítása kényezteti a magyar füleket. Schéry mondatai, szavai, szófordulatai, riposztjai úgy robbannak, mint a rogyásig megtöltött puskaporos hordó. Minden helyzetben és jelenetben képes egy váratlan húzásra, legyen az egy jól eltalált szösszenet, egy remekül előkészített és feltálalt fricska és persze egy céltábla közepébe irányított, tökéletes ütem –és ritmusérzékkel ellőtt káromkodás. Schéry András csakúgy, mint a később született Ponyvaregénynél, a Vaklárma szövegkönyvénél sem törekedik a cenzori szerepre, nem akar elegáns ficsúrként viselkedni, amikor a nem túl cizellált kötőszavaknak kell magyar köntöst adnia. Úgy fordítja, ahogy az elhangzik, sőt bátran használja a nyelvünk sokszínűségét, hogy változatosabbá és humorosabbá tegye azokat. Ezzel pedig egy percig nem lesz öncélú, csak szöveghű, mert ez szorosan hozzátartozik a mozi szituációs komédiákat idéző verbális megnyilvánulásaihoz.

vaklarma_4.jpg

Hazai György rendezőnek jutott az a megtisztelő és hálás feladat, hogy Schéry András bravúrokkal elhalmozott szövegkönyvét megtöltse élettel és színészekkel. A Wilder-Pryor duó már kapott különböző párosításokat a szinkronban az előző filmjei miatt. A Száguldás gyilkosságokkal eredeti magyarításában például Wilder Pathó István, míg Pryor Csíkos Gábor hangján szólalt meg. A Dutyi dili klasszikusnak mondható változatában pedig Szakácsi Sándor, illetőleg Sztankay István álltak a mikrofonok mögött a két sztár itthoni megfelelőiként. Hazai György nem a bevált formulákat hasznosította, hanem friss húsokat dobott a piacra ez alkalommal. Pryor-t Márton Andrásra bízta, aki többek között A keresztapa első, azóta már kissé méltánytalanul ködbe veszett, minőségi szinkronjában alakította Sonny-t, vagyis James Caan-t. Márton sokarcú színész, nem állnak távol tőle a drámai szerepek, de akkor sincs bajban, ha a kissé fanyar, cinikus humorát kell megcsillogtatnia egy szerepben. A kifinomultabb, némileg „untermann” vonalat képviselő Wilder-t pedig Helyey Lászlóra osztotta Hazai György. Ez a kettős pedig egyedülállóvá, megunhatatlanná és egyszersmind megismételhetetlenné varázsolta Wilder és Pryor egyébként sem hatástalan humorát. Annál is inkább, mert a negyedik, egyben utolsó közös filmjük, a Folt a zsákját magyar változatában már egy másik csapat vitézkedett, Wilderként Balázs Péter, Pryorként Szombathy Gyula.

vaklarma_richard.jpg

vaklarma_marton.jpg

Márton András emberfeletti, hihetetlenül színes és hangilag elképesztően változatos teljesítményét nehezen lehet szavakba önteni. Vitathatatlanul ott van a szinkrontörténelem legnagyobb alakításai között. Márton már Pryor első jeleneténél a legmagasabb csúcsokat verdesi az élénkségével, vitalitásával, azzal, hogy minden egyes újabb megszólalásával rálicitál az előzőre. Magas hőfokon és végtelenül természetesen káromkodik, miközben liheg, mint egy bokszoló, amikor a karaktere a levegőt csapkodja. A szavakat fejhangon, rikácsolva és visítozva tolmácsolja, az utolsó mondatát pedig a fogai között préselve sziszegi: „menj az anyádba”. Arról, hogy ez nem a véletlen műve rögtön meggyőződhetünk a metróban játszódó képsoroknál, hiszen Márton egy pillanatra sem engedi el a gyeplőt, lankadatlan energiával hőzöng „mi az, hogy nem vagyok fehér?”, amit különböző hangutánzó szavakkal tesz még nyomatékosabbá és viccesebbé. Márton András végig elementáris erővel dolgozik, a hangsúlyai, hangszínei, hanghordozása páratlanok, a poentírozási képessége pedig olyan gyöngyszemeknél érvényesül igazán, amikor hirtelen megkérdezi a Wilder alakította Lyons-t, hogy „mikor dugtál utoljára?”. A „szeminárium” nemcsak a film egyik leghumorosabb jelenete, hanem Márton alakítására is ráteszi a megérdemelt koronát. Márton csodásan cserélgeti a stílusát a figura különféle megnyilvánulási formáihoz. Először zavart, majd kissé „parasztosabb” tónusra vált, amikor pedig kiejti a száján azt, hogy „dugás”, felhevült lesz és annyira bemelegszik, hogy ezt még olyan szavakkal színesíti, amiknek  kimondva nem sok értelme van, de hangulatfokozóként kiválóan funkcionálnak „tu-du, tu-du, tu-du”, vagy „punta, punta”. Aztán jöhet a nagy halál, a rikoltozás és a visítás, majd egy szó, amit Márton úgy képes interpretálni, ahogy senki más a szinkronban, hiszen arra a kérdésre, hogy mi jut először az eszébe, sztoikus nyugalommal feleli: „pina”.

vaklarma_gene.jpg

vaklarma_helyey.jpg

Helyey László Wilderként az első jelenetben legalább akkora lángon ég, mint Márton András. A karakter hevességét Helyey szenvedélyes indulattal adja elő, nem ismer pardont, amikor kiabálnia és káromkodnia kell. Miután Wilder visszavesz a tempóból és kiegyensúlyozottabbá, higgadtabbá válik, Helyey is takarékra helyezi magát és ekkor kitűnően érvényesül a kissé recés, rekedtes, de gyönyörűen szóló és hangzó orgánuma, amiben éppúgy megfér a bölcsesség, mint a szolid derű. Helyey nemcsak kiegészíti Mártont, hanem nagyszerűen adja alá a lovat, jó érzékkel dobálja neki a magas labdákat, amit olykor lecsap maga is. A magyar színész tökéletesen rezonál Wilderre, ezért is képes néhol ábrándozó, néhol pedig költőien lírai lenni. Mivel a karakter sokkal finomabb jellemvonásokkal rendelkezik, mint Pryor figurája, Helyey is többször visszafogottabb és elegánsabb, mint Márton. Azonban amikor vitatkozniuk kell, felszívja magát és a két magyar színész egymást pörgetik fel a megfelelő kedélyállapotba, hogy aztán kitűnő ütemváltásokkal oldják meg az agresszív diskurzust. Helyey László és Márton András partnerekként is megkülönböztetett figyelemmel és pontossággal végzik a dolgukat és ezt mesterien illusztrálja a Vaklárma magyar változatának végeredménye.

vaklarma_kevin.jpg

vaklarma_blasko.jpgvaklarma_joan.jpgvaklarma_detar.jpg

Hazai György Kevin Spacey-vel Blaskó Pétert, a Nemzeti Színház művészét találta meg. Nem egyedülálló módon, hiszen Blaskó később a Hetedik című filmben is visszatért Spacey magyar tolmácsaként. Ott kíméletlen sorozatgyilkost kellett megformálnia, itt szélhámos, sunyi bűnözőt. Blaskó simulékony, lágy, már-már negédes hanghordozása és orgánuma pedig alkalmas erre is és arra is. Blaskó zseniálisan ráérez a karakter pitiánerségére, halkan, eszköztelenül, kisebb kilengésekkel érzékelteti a ravaszságot, majd egy nagyobb amplitúdóval kel ki magából, amikor nem tudja levakarni Pryor hugicáját. Az utolsó jelenetében pedig ugyanilyen elánnal tud dölyfös és követelőző lenni. Persze a Vaklármába is kellett egy jó nő, ezt a szerepet vitte az akkor pályakezdő Joan Severance, aki tényleg észbontóan nézett ki, azok a szemek úristen, és aki később nem futott be nagy karriert. Arra jó volt, hogy a Vaklármához hasonlóan vetkőztessék, hiszen javarészt harmadrangú erotikus filmekben mutogatta a bájait. A szinkronban Détár Enikő alakította Severance-t. Détár egyrészt buja és vonzó dög kellett hogy legyen, ami mögé elrejthette a gonoszságát és a számító mivoltát. Détár pedig ragyogóan vedlik át a végzet asszonyává, ahol arra van szükség kellően mélyíti a hangját, amivel még érzékibbé válik. És persze nem felejt el közben fenyegető és dörzsölt lenni.

vaklarma_5.jpg

Néhány epizódot is ki kell emelnünk a magyar színészgárda egyenletesen kimagasló teljesítménye közül. Pregitzer Fruzsina csöppet karcos, mély regiszterekben mozgó hangszíne jól jön Pryor hugicájának szerepében akkor is, amikor aggodalmaskodik a testvére viselkedése miatt és akkor is, amikor pörlekedik vele. Kun Vilmos mindig izgága rendőrfőnöke úgy hőbörög folyamatosan, mint akinek zabszem került a seggébe és nem akar kijönni onnan. Koroknay Géza ezt próbálja kiegyensúlyozni beosztott nyomozóként azzal, hogy tárgyszerűbb és megfontoltabb, mint a vezetője. Tolnai Miklós Blaskóhoz hasonlatosan fondorlatos és képmutató, még az eszközeikben és a hanghordozásukban sem nagyon térnek el egymástól. És pár mondatos, kisebb szerepekben megszólal itt még Horkai János, Dobránszky Zoltán, Fülöp Zsigmond és Buss Gyula is. Lehet, hogy a Vaklárma Amerikában, vagy máshol a világban nem találta meg a közönségét, de Magyarországon máig gurgulázós röhögésre készteti a népet. És ebben vastagon benne van Schéry András minden ízében és elemében ellenállhatatlan magyar szövegkönyve, Hazai György kitűnő rendezése, valamint Márton András és Helyey László eredetivel egyenértékű színészi teljesítménye. Ezekkel együtt pedig a Vaklárma Magyarországon kultfilm. Nem kérdés.

Szólj hozzá

film szinkron Koroknay Géza Détár Enikő Blaskó Péter Joan Severance Kevin Spacey Helyey László Márton András Kun Vilmos Pregitzer Fruzsina Richard Pryor Gene Wilder Vaklárma Tolnai Miklós Legendás szinkronok Hazai György Schéry András Arthur Hiller