2016. dec 13.

Legendás szinkronok: Tizenkét dühös ember

írta: frími
Legendás szinkronok: Tizenkét dühös ember

Tizenketten egy szobában. Rájuk van zárva az ajtó. Esküdtek. Egy bírósági tárgyalás után dönteniük kell. Egy tizennyolc éves fiú élete a tét. Gyilkossággal vádolják. Valaki megölte az apját. Vagy felmentik, vagy a villamosszékbe küldik. Köztes megoldás nincs, habár, ha mégsem jutnának közös nevezőre, végső esetben feloszlathatják magukat. De dönteni akarnak. Egyhangúlag. Merthogy erre van szükség, ezt írja elő a törvény. Mivel egyértelműnek látszik az ügy megítélése, nem lacafacáznak sokat, azonnal szavazásra bocsátják a kérdést. Tizenegyen közülük tétovázás, hezitálás nélkül azt gondolják, hogy a fiú bűnös, ki kell végezni. Egy esküdt azonban kételkedik. Nem azt mondja, hogy a fiú ártatlan, de nincs meggyőződve arról sem, hogy elkövette a terhére rótt bűncselekményt, mert álláspontja szerint a bizonyítékok ingatag lábakon állnak, a védelem pedig gyengén muzsikált, nem úgy képviselte a vádlott érdekeit, ahogy azt megérdemelte volna. Patthelyzet. Így nem lehet dönteni. És az addig mélyben lappangó indulatok elszabadulnak. Érvek, vélemények, gondolatok, érzelmek csapnak össze. A megmaradt emlékfoszlányok és a különböző szempontok alapján lejátszódik újra a tárgyalás és lassan, fokozatosan az is kiderül, hogy nem biztos, hogy az ügyben minden fekete és fehér, hiszen egyre több olyan árnyalat szűrődik ki a tények mögül, ami még tovább feszíti a húrokat és a csillapodni képtelen kedélyeket. Közben pedig az „akadékoskodónak” újabb és újabb támogatói lesznek.tizenket_5.jpg

Reginald Rose műve, a Tizenkét dühös ember eredetileg televíziós produktumként látott napvilágot, 1954-ben. De nem maradhatott annyiban. Érezhetően több volt benne. Merthogy olyan magatartásformákkal és kommunikációs panelekkel, csapdákkal szembesít, amelyek kortalanok és bármikor visszaköszönhetnek egy társadalom aktuális vetésforgójában. Az a szoba a benne lévő sokszínűséggel, durvasággal, haraggal, előítélettel, heves indulattal, meg nem értéssel, sértéssel és sokszor szélsőséges, radikális érzelemnyilvánítással bőven túlmutat azon a pár négyzetméteren, hiszen jelképezhet egy országot, de akár egy egész világot is. A tizenkét szereplőből ugyanis tizenegy nem akar beszélgetni, nem kíváncsi a másik véleményére, nem szeretne vitatkozni. Egyetlen tollvonással halálba küldene egy fiút. Csak egy mérlegel közülük józanul és racionálisan, mindössze a nyolcadik esküdt érzi úgy, hogy egy ember élete többet jelent egy szavazatnál. És kikényszeríti a kommunikációt, nem is a meggyőzés a célja, hanem a tárgyaláson elhangzottak felelevenítése és az, hogy beszélgessenek, érveljenek és elmondják az álláspontjaikat az esetről. És persze az is, hogy gondolkodjanak. Együtt. Okosan, minden apró, talán elsőre nem is olyan fontosnak látszó részletet, tényt és körülményt megfontolva, empatikusan, de következetesen. Ahogy az egy felnőtt emberhez illik. Így viszont lehetetlen szembenézés és sérülés nélkül kibekkelni az összecsapást. Nem is tudják. Mert az esküdtek többségének le kell számolnia a benne nagy lángon fortyogó dühvel, csőlátással és előítélettel. Megdöbbentő, hogy Rose művének mennyire nem kopik a fénye és az ereje. És még mindig vészesen időszerű ma is.

tizenket_2.jpg

Henry Fonda, aki a nyolcadik esküdtet játszotta, annyira szívügyének tekintette a projektet, hogy az 1957-ben készült filmben producerként is részt vett. Ahogy az író, Reginald Rose is. Ketten kérték fel a rendezésre azt a Sidney Lumet-t, akinek ez volt az első nagyjátékfilmje. Nem is kezdhetett volna jobban. Rögtön egy klasszikussal. Lumet két jelenetet, illetve egy mosdóbeli kitérőt kivéve nem mozdulhat ki a szobából, de ebben a zárt közegben egy olyan kiélezett pszichikai játszmát teremt, amelynek csaknem minden lépésében, pillanatában ott van a feszültség, az érzelmi vibrálásból és labilitásból adódó lélektani robbanás lehetősége. Lumet munkája egyszerre lebilincselő, drámai, felemelő, izgalmas és katartikus. És közben csodásan hántja le a legkisebb rétegeket is azokról a kommunikációs stílusokról és formulákról, amelyek a hétköznapokban jellemzőek lehetnek ránk. A Tizenkét dühös ember számtalan lélegzet-visszafojtó és torokszorító momentummal rendelkezik, néha olyan érzésünk van, hogy csúcspontról csúcspontra ugrál. Talán ezek közül is kiemelkedik, amikor a tizedik esküdt olyan előítéletekkel teli, uszító és gyűlöletben ázott monológban beszél a vádlotthoz hasonló, nyomortelepeken felnőtt nemzedékről, hogy annak hatására a társai egyöntetűen hátat fordítanak neki és kiközösítik. Káprázatosan megkomponált jelenet. A film nem lett azonnal siker. Nem volt korszerű. Az akkor divatba jött színes, szélesvásznú, monumentális alkotások elszívták a levegőt előle. Ahogy az Oscart is. Mert a Híd a Kwai folyón nyert azokban a kategóriákban, amelyekben jelölték. Az utókor azonban már rendbe rakta és a megérdemelt helyén kezelte. Hiszen Lumet filmje és Rose műve azóta is időtlen klasszikus. Nemcsak filmen, hanem színpadon is.tizenket_4.jpg

A Tizenkét dühös emberhez három szinkron készült. Az első még 1959-ben, vélhetően a film hazai mozis bemutatójára, Vas János szinkronrendező irányításával és Révész Mária magyar szövegkönyvével. Ezt szinkronizálták újra, 1965-ben, hat évvel később. Ennek oka pedig feltehetően az amerikai eredeti itthoni televíziós premierje lehetett. Ekkor Moldoványi József ült a rendezői székben, de a fordítás nem változott, az alapot továbbra is Révész Mária korábbi munkája képezte. Arról ennyi év távlatából már nem lehetnek biztos információink, hogy miért nem volt jó az 59-es változat, mi volt az a fő indok, ami miatt kellett egy másik magyarítás. Valószínűleg technikai anomáliák állhattak a háttérben. Maradtak azonban kapcsolódási pontok. Hiszen Suka Sándor, Mádi Szabó Gábor és Avar István mindkét stábban benne volt. Suka és Mádi Szabó ugyanazt a karaktert vitte, mint az 59-es előzőben, míg Avar a tizenegyedik esküdt mellékszerepéből lett a nyolcadik esküdt, Henry Fonda magyar hangja. Viszonyítási alapunk itt nincsen, az első szinkron elveszett az éterben, a 65-ös rekonstruált változat azonban minden mérce és elvárás szerint is egy színvonalas, szenzációs színészi teljesítményekkel felvértezett legendás dolgozat, ami megkerülhetetlen részévé vált a hazai szinkrontörténelemnek. Aztán meggyalázták. Egy kereskedelmi csatorna kérésére. Újravették harmadszor is. Ebből már kaptunk ízelítőt. És itt valósággal gyilkoltak. Hangulatban, hangzásvilágban, hangokban, hangsúlyokban és színészi játékokban. Beszélni sem érdemes róla. Még most is borzongató érzés.tizenket_henry.jpg

tizenket_avar.jpg

Révész Mária szövegkönyvét semmi szín alatt nem szabad bántani, sem túlzottan piszkálni. Olyan fordulatokat, szókészletet tartalmaznak ugyanis, amelyeknek nem kellene, hogy kikopjanak a nyelvünkből és amelyek változatossá, kifinomultabbá, szebbé és pontosabbá tehetik az élő beszédet is. Révész ezen felül nem is szelídít az esetleges durvaságokon, faragatlanságokon, sőt azoknak ad egyfajta ércesebb, karcosabb, jól megjegyezhető jelentéstartalmat. Moldoványi József pedig ehhez választ kitűnően hangokat, akik csodás csapatként reprezentálják az akkori színjátszás remek helyzetét. Avar István az egyik főszerepben, Henry Fonda közvetítőjeként szinte kizökkenthetetlenül nyugodt, megfontolt, bölcs, udvarias, józan és racionális. Egy „tüchtig” úriember. Avar végtelenül jámbor, szerény és finom hangszíne tökéletesen illeszkedik a karakterhez. Ha fel is kapja a vizet olykor, akkor sem kiabál ész nélkül, nem hadovál és nem akarja megalázni a másikat, pusztán megvédi a nézeteit a támadásokkal és a sértésekkel szemben. Avar végig érthetően, artikuláltan és szépen beszél, amiben akkor sem találhatunk hibát, vagy kifogásolnivalót, amikor néhol felemeli a hangját. Mint ahogy abban a hangsúlyozásban sem, ami a sorok között pontosan és körültekintően megtalálja a lényeget és azokat a fontos szavakat, kifejezéseket, amelyektől súlyosabbá, egyszersmind tényszerűbbé válik a mondandó is.

tizenket_lee_j.jpg

tizenket_madi_szabo.png

Avar István legnagyobb ellenlábasa a harmadik esküdtként megszólaló Mádi Szabó Gábor, akivel hanghordozásban és hangszínben is nagyszerűen kiegészítik egymást. Avaré már-már galamblelkű, néhol éppen csak hallható, rezignált, míg Mádi Szabóé öblösebb, teltebb, rekedtesebb. Mádi Szabó többször azonnal robban, amiben nagy segítségére van az orgánuma is. Sérteget, ordít, támad és óbégat. Agresszív, fékezhetetlen vadállatként viselkedik. Mádi Szabó pedig színeket ad ennek. Valamikor csak szimplán dühös és ideges, van úgy, hogy sunyi ravaszkodón az és van olyan is, hogy furmányos és ármánykodó lesz. Aztán amikor indokolatlanul kel ki magából a figura, Mádi Szabó is visszavesz, alázatosabbá, békülékenyebbé és csendesebbé válik a hangja. A végén pedig parádésan produkál egy zseniális átmenetet. Hiszen a kiabálásból, a durva és zabolázhatatlan hangnemből kell megtörtté változnia és érzékenyen, sírásba fúló hangon elmondania az utolsó félmondatát „nem bűnös”. Kétszer is egymás után. Szakáts Miklós negyedik esküdtként egy tőzsdeügynököt formál meg, Mádi Szabó higgadt megfelelőjeként. Szakáts hangjában nincs nyoma érzelemnek, sziklaszilárdan, határozottan, de nem hangosan áll ki a véleménye mellett. Szakáts végig ebben a kiegyensúlyozott tónusban kommunikál, amit még monotonnak is mondhatnánk, azonban a hatásszünetei, az erélyessége és az utolsó jeleneteiben előbukkanó zavartsága mégiscsak színesíti a képet és a jellemet.

tizenket_jack.jpg

tizenket_kormendi.jpg

Körmendi János második esküdtként behízelkedő, nyájas, érződik, hogy nincs kialakult álláspontja az ügyről, sodródik az árral, bizonytalan, zavart, amire Körmendi még inkább rájátszik az irtózatosan vékony és egy hangyányit talán feminin orgánumával. Körmendi mindenkivel megpróbál kedves, kissé bohókás lenni, de az elutasításokra és a sértésekre dölyfösebben reagál. Suka Sándor első esküdtként diplomatikusan, olykor hivatalosabb stílust felvéve vezeti az ülést és tart rendet a káoszban. Suka sem kizárólag egy színnel gazdálkodik, hiszen amikor bántóan odaszólnak neki, sértődötten háttérbe vonul, amikor pedig sztorizgat kifejezetten kedves és barátságos. Somogyvári Rudolf az ötödik esküdt karakterét hozza, aki jól ismeri azt a nyomortelepet, ahonnan a fiú származik, hiszen maga is onnan jött. Somogyvári pontosan érzékelteti a figurában lévő önérzetességet, aki méltóságteljesen kéri ki magának, ha belemásznak a lelkébe. A színész hangjából azonban fokozatosan tör elő az együttérzés is, ami csöndes kiállássá alakul. Horkai Jánosnak nyolcadik esküdtként az a laza, néhol talán bunkó ember jut, aki mindenkinek beszól és aki semmit nem áll meg szó nélkül. Horkai gond nélkül lezser, pimasz, a hanghordozása megtelítődik fennhéjázással és úgy köpi foghegyről a szemtelen megjegyzéseit.

tizenket_norman.jpg

tizenket_lang.jpg

A színészcsapat egyetlen még élő tagja, Láng József, a József Attila Színház kiváló művésze. Nagy idők, nagy tanúja. Láng összetéveszthetetlen baritonja a hetedik esküdt bizonytalanságának támasztéka. Azonban, amikor igazságtalanság éri a legöregebb esküdtet, pazar csörtét folytat Mádi Szabóval és ebben a hangjából már kihallatszódik a fenyegetés és a tiszteletlenséggel szembeni ellenállása. Rajz János, a Nemzeti Színház egykori színésze a rangidős, kilencedik esküdtet tolmácsolja, azt, aki elsőként áll ki a nyolcadik esküdt mellett. Rajz orgánumával szinte képtelenség lett volna, fiatalabb férfit játszania. Abban minden ott van, ami az idős ember beszédének sajátja. Fátyolos, szaggatott, töredezett hangszín, ami ízesebb kiejtéssel párosul. Rajz gyönyörűen ejti ki a szavakat, miközben egészen váratlanul képes stílust váltani és izgatottabb, dühösebb lenni. Képessy József alakításának csúcspontja tizedik esküdtként az a monológ, aminek hatására a többiek negligálják és levegőnek nézik. Addig is kötözködő, türelmetlen, izgága, akkor azonban teljesen elveszti az önkontrollt, nem válogatja meg a kifejezéseit, miközben értetlenkedik, hogy a többiek otthagyják az asztalt és hátat fordítanak neki. Velenczey István tizenegyedik esküdtje, kelet-európai bevándorló, aki egy darabig tűri Horkai szemtelenségeit, majd egy adott ponton ellentmondást nem tűrő, számonkérő módon vonja felelősségre. Verebes Károly tizenkettedik esküdtként pedig a karaktere nyegleségét, nemtörődömségét, kínlódóan humorizálgató attitűdjét emeli ki magas fokon.

tizenket_1.jpg

A Tizenkét dühös ember egy kemény próbafolyamat után három hét alatt készült el, ma már nevetségesen alacsony költségvetéssel. Csaknem hatvan éve. Azt nem tudhatjuk pontosan, hogy a Moldoványi József vezetésével készített szinkron mennyi idő alatt született, de csalódnánk, ha nem szántak volna rá legalább ugyanennyi időt. Mert a nívó egy olyan munkát sejtet, amiben három dolog egészen biztosan nyomatékosan közrejátszott. Idő, energia és persze olyan színészek, akiknek neveit a mai Facebook-generáció már jórészt nem is ismeri. És akiknek a Tizenkét dühös ember szinkronja csak egy állomás volt a gazdag életútjuk során. Igaz, ez különösen felejthetetlenre és emlékezetesre sikeredett. Már ötvenegy éve. A szinkron őskorában.

Szólj hozzá

film szinkron Tizenkét dühös ember Rajz János Henry Fonda Velenczey István Avar István Szakáts Miklós Láng József Somogyvári Rudolf Körmendi János Suka Sándor Reginald Rose Révész Mária Mádi Szabó Gábor Legendás szinkronok Képessy József Sydney Lumet Moldoványi József Horkai János Verebes Károly