2016. dec 06.

Legendás szinkronok: Ponyvaregény

írta: frími
Legendás szinkronok: Ponyvaregény

Van úgy, hogy az ember elkényelmesedik. Vagy szimplán ellustul. Esetleg olyan mélyen sütkérezik önnön nagyszerűségének nimbuszában, hogy képtelen észrevenni, egy kicsit berozsdásodott. Nem arról van szó, hogy kialszik a tűz, inkább csak megkopik a fénye, mert nincs megújulás, nincs változatosság, nincsenek másfajta inspirációk, kizárólag szinten tartás van. Különösen igaz ez az alkotókra, művészekre, filmesekre. És különösen igaz akkor, ha a megérdemelt siker, pénz, csillogás korán érkezik. Ebben a cipőben botorkál egy ideje Quentin Tarantino. Persze a látszólagos egy helyben topogásban vastagon közrejátszik az is, hogy Tarantino nagyon magasra tette azt a bizonyos lécet. Rögvest második nekifutásra. Már a rendezői bemutatkozásában (Kutyaszorítóban) is megvillantotta különleges talentumát és elképesztően működő írói vénáját, azonban az igazi áttörés csak ezután következett. Mert a Ponyvaregény mindent vitt, Tarantino pedig végérvényesen befutott és egy csapásra világhírű lett. Egy olyan mozit alkotott, amelynek vonalvezetése, karakterei, azok jellemei, dialógusai, zenéje és kameramozgásai szinte tökéletesre sikerültek. És mit gondol ennek hatására a néző? Most már mindegyik ilyen, vagy ehhez hasonló lesz. Tudja, hogy lehetetlenség és butaság, amire áhítozik, mégis ezt várja, óhajtja és követeli. Aztán törvényszerűen csalódik. Mert túl sokat akart és kevesebbet kapott és mert azt gondolta, hogy a filmes polihisztoroknak, akikre a zseni jelző sem tűnik túlzónak, egyszerűen nem lehetnek gyengébb munkái, rosszabb periódusai és fásultabb ötletcsírái. Vannak és lehetnek. Mert ők sem istenek.

ponyvaregeny_1.jpg

Persze az indokolatlan és túlmisztifikált csodavárásban nemcsak a néző a ludas, hanem Tarantino is. Mert könnyedén elhitette velünk és talán egy picit önmagával is, hogy nem tud hibázni. Nagyot nem is. Inkább csak kicsiket. Például abban, hogy másol és lopkod. Már nem csupán másoktól, elsősorban önmagától. És ezzel nem is lenne bajunk, ha közben látnánk valamiféle újító szellemet, stílusforradalmi szándékot, de nem ezt tapasztaljuk, hanem a mértéktelenséget és az ismétlést. Szinte mindenben. Hangulatban, ötletekben, karakterekben, írói fogásokban, jellemvonásokban, fordulatokban, mondanivalóban és tanulságokban. A korábbi munkáinál csak tüneteket észleltünk, az Aljas nyolcasnál legutóbb viszont már a betegséget is diagnosztizáltuk. Nem veszett el teljesen az egyediség, hiszen ott van az a humorban és helyenként a forgatókönyvben, csak a varázs és a hatás lett kisebb. Talán Tarantino is érzékel valamit ebből legbelül, hiszen úton-útfélen hirdeti, hogy a tizedik filmje után befejezi. Leteszi a lantot. Még kettő van addig, merthogy a Kill Bill két részét egynek számolja. Lehet, hogy ügyes marketing, elképzelhető, hogy üres duma, az is lehet, hogy tényleg így gondolja, egy biztos: kár lenne érte. Tarantino életműve ugyanis még az esetleges fenntartásainkkal, kifogásainkkal együtt is tele van jobbnál jobb mozikkal, amikért más alkotók legalább az egyik karjukat odaadnák. És van egy olyan is, amiért mindkettőt. Hiszen a Ponyvaregénnyel Tarantino utat tört magának a halhatatlanság felé. Középszerűeknek erre egy élet is kevés.

ponyvaregeny_2.jpg

A Ponyvaregényt eredetileg Roger Avery vetette papírra, majd miután megkaparintotta tőle a jogokat, Tarantino a saját ízlése alapján átalakította. Az egyik vád, amit sűrűn használnak vele szemben, hogy túl sokat csencsel másoktól. Valóban. Itt például a francia új hullám kiemelkedő egyéniségeitől, Godard-tól és Truffaut-tól. Mesterektől. Zseniktől. Elintézhetnénk annyival, hogy tőlük nem szégyen ellopni bizonyos fordulatokat, azonban Tarantino az eltulajdonított fogásokat a saját képére gyúrja és úgy építi be a filmjébe ezeket, hogy közben ráteszi a védjegyét és egy másfajta, kifejezetten rá jellemző stílust teremt. Aztán az is elő szokott jönni, hogy trágár, obszcén, vulgáris. A Ponyvaregényben úgy dobálóznak a „fuck” szócskával, mint alsó tagozatos iskolások az ábécé betűivel. Akkor hányhatnánk ezt Tarantino szemére, ha ez nem lenne a hétköznapokban elfogadott kommunikációs metódus. Van egy rossz hírünk. Az. Kurvára. Tarantino pedig szándékosan túloz és élesen rájátszik az egyszerűségünkre és arra, hogy mennyire nem tudjuk kifejezni magunkat. Elfordítja a tükröt: így beszéltek egymással, miközben nem tisztelitek meg a másikat azzal, hogy értelmesen, összeszedetten és kulturáltan nyilvánuljatok meg vele szemben. Büdös bunkók vagytok. És Tarantino betalál. Véletlenül sem öncélú, inkább figyelemfelkeltő. Lehetne még beszélni arról, hogy mennyire alaposan, minden apró részletre kiterjedően rakja össze a filmje szerkezetét, elszántan variálva az idősíkokat és figyelve arra, hogy ez érthető és követhető maradjon. Egyesével elemezhetnénk a karaktereket, akik ugyan egytől egyig rovott múltú gazemberek, mégis máshogy, egymástól jól és érzékelhetően elkülönülve azok. Áradozhatnánk arról, hogy Tarantino milyen bravúros, gunyoros és szarkasztikus fricskákkal állítja pellengérre a fogyasztói társadalom sznob viselkedési allűrjeit és jól begyakorolt rutinjait. Órákat dumálhatnánk a film csodás zenei anyagáról, esztétikájáról és sokoldalú képi megjelenítéséről. Felesleges. Különben sincs elég felületünk hozzá. Egyszerűen meg kell nézni. Legalább egyszer. Mert Tarantino filmje tényleg majdnem tökéletes mestermű.

ponyvaregeny_3.jpg

Az a helyzet, hogy alapvetően a Tarantino filmekkel úgy lennénk, hogy ne szinkronizálják, azokhoz ne nyúljanak hozzá. Mert jó hallani eredetiben azokat a nyelvi fordulatokat és zseniális párbeszédeket, amivel Tarantino még az esetlegesen gyengébb fázisaiban is megörvendeztet és szórakoztat minket. Egyetlen esetben nem bántuk, sőt a mai napig nem bánjuk a szinkron jelenlétét. Ez a Ponyvaregény. A moziban még nem magyarul futott, ott feliratok segítették a tájékozódást, azonban a VHS megjelenés alkalmával már kapott egy hazai változatot. Nem is akármilyet. Annak ellenére, hogy kazettára készült. Több oka van, hogy azt gondoljuk, hogy a film szinkronja, ha nem is előzi az eredetit, de szorosan felzárkózik mellé. Mindenekelőtt Schéry András kitűnő fordításával kell kezdenünk. Schéry nem játszotta el az önkéntes cenzor szerepét és nem akarta vattacukorba csomagolni azokat az ízes káromkodásokat, kiszólásokat, amiket a kereskedelmi tévék nem mindig látnak szívesen. A magyar szövegkönyv szerzője ezekkel együtt ragadta üstökön Tarantino stílusát, szófordulatait, nyelvi leleményeit, nem akarta átformálni azokat, hanem az eredeti szellemiségét, hangulatát precízen megőrizve és lekövetve igazította a nyelvünkhöz és a ránk jellemző kifejezésmódokhoz, beszédformákhoz. Schéry András fordításában a Ponyvaregény úgy lett egy kicsit magyaros, hogy közben színtiszta Tarantino maradt.

ponyvaregeny_juhasz.jpg

Juhász Anna azon szinkronrendezők közé tartozik, akik a legendás Pannónia Filmstúdió égisze alatt tanulták a szakmát. Ez pedig nemcsak a sztárok hangjainak kiválasztásánál érződik, hanem magán a szinkron minőségén is. 1995-ben egymás után sorjáztak a kazettás magyarítások, nem mindig megfelelő színészi teljesítményekkel. Juhász azonban gondosan ügyelt arra, hogy a Ponyvaregény szinkronjához olyan magyar művészeket keressen és találjon, akik nem kizárólagosan orgánum és hasonlóság alapján, hanem alakítás, habitus és természetesség szintjén is hitelesen közvetíthetik az eredeti semmihez sem hasonlítható atmoszféráját. Juhász Anna neve valószínűleg a színészeknek is garanciát jelentett a nívóra és feltehetően az sem zavarta őket, hogy a szinkron nem moziba megy, hanem VHS-re. Juhász pedig bátran szemezgetett és választott olyan magyar hangot is, aki addig nem is találkozott az adott külföldi színésszel és persze olyat is, akinek állandó randevúja volt vele. És a hazai változat művészei nemcsak egyénileg, hanem párban is harmonikusan, dinamikusan és mindenek felett kiváló összhangban dolgoztak együtt.

ponyvaregeny_john_samuel.jpg

ponyvaregeny_szeles.jpgponyvaregeny_gati.png

John Travoltának Vincent Vega szerepe a nagy visszatérés volt, hiszen Tarantino jóformán a süllyesztőből halászta ki, ami egyébként azóta is szokása a régi kedvencei esetében. Travolta pedig hibátlanul élt a lehetőséggel, még egy Oscar-jelölést is zsebre tehetett az alakításáért. A szinkronban akkoriban nem volt állandó megfelelője, Gergely Róbert éppúgy adta a hangját, mint Kerekes József, vagy az a Gáti Oszkár, akinek itt is jelenése volt Samuel L. Jacksonként. Juhász Anna talált egy olyan színészt, aki később Travolta rendszeres magyar alteregójává vált, Csankó Zoltánnal felváltva. Széles László hangilag nagyon közel áll az amerikai kollégájához, hiszen mindkettőjüknek magasabb a hanghordozása, Széles pedig még kifejezetten vékonyítja is az orgánumát a szerep kedvéért, háttérbe szorítva a mélyebb tónusait. A magyar színész nagyszerűen hozza a karakter sarkalatos pontjait. Jules figurájával szemben nyugodt, tenyérbe mászóan okoskodó és bölcselkedő, a kiélezett szituációkban viszont többször válik izgatottá, hisztérikussá, máskor kifejezetten kötekedővé és zavarttá. Széles tisztességen bejárja az íveket, remekül érezteti és érzékelteti a váltásokat, pontosan ráérez, hogy mikor kell egy kicsit harsányabbá válnia és mikor szükséges rezignáltabbnak maradnia. És nem utolsósorban hihetetlenül impulzív és intenzív duót alkot a Samuel L. Jackson hangjaként brillírozó Gáti Oszkárral. Gáti alakítása bámulatos és lehengerlő, aminek egyértelmű csúcspontja az, amikor Vegával kettesben rátörnek reggelizés közben a főnöküket, Wallace-t átvágó bandára. Gáti valósággal zongorázik a hangjával, ritmust és ütemet vált, az egyik pillanatban még fenyegetően kiabál, aztán a következőben sztoikus nyugalommal tolmácsolja a szavakat és mondatokat. A hangsúlyai és a hangszínei néhány perc alatt úgy váltakoznak, ahogy a karakter viselkedése és habitusa megkívánja. Gáti minden egyes káromkodással emeli a tétet és a fokozódó dühével egyetemben a gesztusaiból kiviláglik a helyzetből adódó fekete humor. Gáti páratlan színészi kvalitásait jelzi, hogy mennyire másképpen közvetíti kétszer is a Bibliából idézett részletet (Ezekiel 25.17). A szobában ingerültebben, rémisztőbben, a kávézóban inkább úgy, mintha a szószékről prédikálna a híveknek.

ponyvaregeny_uma.jpg

poanyvaregeny_fur.jpgponyvaregeny_bruce.jpgmacska-jaj_dorner.jpg

Széles László nemcsak Gáti Oszkárral, hanem az Uma Thurman-t alakító Für Anikóval is úgy találja meg a közös hangot, hogy közben tökéletesen kiegészítik egymás játékát. Széles zavart, ideges, nyugtalan, hiszen a főnök nőjét kell szórakoztatnia. Für pedig rafináltan kihasználja ezt. A színésznő beveti a csábítás trükkjeit. A hangjában keveredik a sejtelmesség, titokzatosság, a végzetes vonzerő, a lazasággal és bohósággal, miközben a túladagolásáig az ő kezében van a karmesteri pálca és az irányítás. Für dominál a férfi felett, a végén azonban csapzottá, kissé talán szétszórttá, viseltessé válik és ilyen állapotban adja elő a csattanónak szánt viccet. Juhász Anna nem variált, Bruce Willis-t Dörner Györgyre osztotta. Willis pályájának egyik legjobb alakítása Butch szerepe, mert olyan regisztereket és mélységéket érint, amik nem mindig jellemzőek rá. Dörner egy szerethető gazembert játszik, akinek a sviháksága kényszerből, bizonyítási vágyból és szerelemből fakad. Dörner pedig ezekhez a színekhez illeszti a hanghordozását. A magyar színész hangjában a megszokott határozottság, magabiztosság mellett érezni a mélyről jövő szomorúságot, mélabús letargiát. A motelben pedig előtör belőle az ijesztő agresszivitás, amikor felelősségre vonja a kedvesét. Dörner kiemelkedően vált árnyalatot, hiszen az ordibálás után, szinte átmenet nélkül lesz kedves és megbocsátó. Györgyi Anna Fabienne szerepében alapjáraton elvarázsolt, mintha valami burokban élne, kicsit talán szertelen, amihez kitűnően passzol a színésznő félénk, picit kislányos hangszíne. Annak pedig félelmetesen autentikus aurát ad, amikor Butch féktelen indulatainak hatására megszeppen és bebújik a csigaházába.

ponyvaregeny_tim_amanda.jpg

ponyvaregeny_macsai.jpgponyvaregeny_vandor.jpg

A film kerete, a nyitó és majdhogynem záró momentuma, Tökfej, alias Ringo és Nyuszimuszi vagyis Yolanda párosa. Tim Roth magyar hangja Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója, aki több alkalommal bújt Roth bőrébe. Mácsai folyamatosan lényegül át a figurává, amikor egyre inkább belelovalja magát a szövegébe és a történetébe. Mácsai nem finomkodik, már az elején cifrán káromkodik, miközben a hangja nagy terjedelmeket ível át. Hol magas tartományban pipiskedik, hol mélyebbre száll. Az utolsó jelenetekben pedig az addig magabiztos, hellyel-közzel nagyarcú Ringo meghunyászkodik, amit Mácsai egészen parádésan, tőmondatokkal és félelmekkel telítve prezentál. Nyuszimuszi szerepében Vándor Éva hangja kaméleonként vált színeket. Az elején neurotikus, zavart, idegesítő, amelyben gyengéd érzelmek is kavarognak, aztán Mácsai beszélőkéjének hatására kinyílik a csipája, merészebb és elhivatottabb lesz. Vándor mindegyik tulajdonságot kiemeli és hangsúlyossá teszi, míg a fináléban szinte megtébolyodik. A Marcellus Wallace-t megformáló Ving Rhames-t Kránitz Lajos kapta a szinkronban, aki olykor villámokat szór az öblös, mély és kimondottan rekedt orgánumával és könyörtelenül dörög hozzá. Kránitz legalább olyan eszményi főnök, mint kicsiben a Harvey Keitelt szinkronizáló Balázsi Gyula Winston Wolfe szerepében. Balázsi cérnavékony, sunyi hangszíne pompásan illeszkedik az ellentmondást nem, vagy nehezen tűrő parancsolgatáshoz és jól kapcsolódik a figura dörzsöltségéhez és sumákságához.

ponyvaregeny_4.jpg

És persze vannak még kisebb, de a végeredmény szempontjából nem kevésbé fontos kabinetalakítások. Stohl András beijedt, hebegő-habogó hamburgerzabálója roppant hiteles, Szakácsi Sándor pár mondatban fenségesen gusztustalan szarházi, Viczián Ottó kábítószer árusként először még higgadt, aztán Szélessel kánonban visítoznak és sipítoznak. Mihályi Győző különösebb eszközök nélkül világítja meg az aranyóra történetét, Tóth Enikő rejtélyesen búgó taxisofőr, Gesztesi Károly pedig az aggódó Tarantinot interpretálja. Szóval lehet azt mondani, hogy egy Tarantino mozi eredetiben az igazi. Van is benne igazság. Azonban mielőtt ítéletet hirdetnénk érdemes egy esélyt adni a Schéry András magyar szövegkönyve alapján Juhász Anna által rendezett Ponyvaregény hazai változatának. És miután a végére értünk, a sziporkázó és fantasztikus színészi teljesítmények hatására, meginoghatunk és felülvizsgálhatjuk az álláspontunkat. Az biztos, hogy Tarantino mozihoz ennél jobb szinkron nem készült itthon. És azt is megkockáztatjuk, hogy kultstátuszt ér. Ahogy az eredeti Ponyvaregény is.

Szólj hozzá

film szinkron Dörner György Ponyvaregény Uma Thurman Bruce Willis Samuel L. Jackson John Travolta Mácsai Pál Györgyi Anna Quentin Tarantino Vándor Éva Juhász Anna Széles László Harvey Keitel Für Anikó Ving Rhames Kránitz Lajos Gáti Oszkár Legendás szinkronok Schéry András Roger Avery Balázsi Gyula