2016. nov 29.

Legendás szinkronok: A profi

írta: frími
Legendás szinkronok: A profi

Egy akciófilmnek nem muszáj primitívnek lennie. Persze egy Steven Seagal, vagy éppen Van Damme mozitól sohasem vártunk magvas gondolatokat, hiszen magukról a sztárokról sem képzeltük, hogy filozófiából írták a doktorijukat. És az utánpótlás, Jason Statham sem arról nevezetes, hogy bonyolult logaritmusok és konspirációk felfejtése útján menekülne azokból a csapdahelyzetekből, amikhez neki csak egy hatalmas gépfegyver, néhány pisztoly, vagy puritánabb esetekben, a lába és az ökle szükséges. Mint minden, az akciófilmek is jelentősen leegyszerűsödtek. Nem kell már jellem, sárm, karizma, humor, lazaság, ész és ravaszság, nem kellenek igazán gonosz és manipulatív ellenfelek, elég egy beprogramozott robotszerű hős minél több puklival a vállán és a mellkasán, aki szúrós tekintettel néz és közben halomra lövi, vagy csépeli az ellent. A történetek annyira sematikusak és egykaptafára épülők, hogy azok dekódolásához a logika, a gondolkodás és a tudás nélkülözhető, mindössze egy szem ajánlatos hozzá, amivel követni lehet a sokszor teljesen véletlenszerűen bekövetkező eseményeket. Ily módon a színészek is csak koloncok, hiszen helyettük inkább arcokra tartanak igényt, amelyek olyan grimaszokat vágnak, mint a hollywoodi szépségek a huszadik botox műtétjük után. Merevet és előre nézőt. Így amikor kicsit tele lesz a puttony és elönt bennünket a pulykaméreg a sokadik igénytelenség láttán, jól esik hátranézni. Nem a könnyes szemű nosztalgia vagy a korcs jelen elátkozása miatt, hanem azért, hogy meglessük milyen az, amikor olyan valódi hősök uralják a vásznat, akiknek még igazi tökük van, nem felcsatolható műbránereik.

a_profi_4.jpg

A profi nemcsak a francia, hanem az európai filmművészet egyik ragyogó gyémántja. Georges Lautner filmje attól más, mint egy megszokott, sablonos akcióorgia, hogy a történetnek szépen leírható íve van, ami mögött pontosan kirajzolódnak azok a szándékok, amik a karaktereket, a főhőst és a vele szemben állókat mozgatják. A macska-egér játszma egészen új, máig aktuális perspektívába helyeződik azzal, hogy itt a hatalom és az egyén érdekei ütköznek, jelesül, hogy a titkosszolgálat feláldozhatja –e az ügynöke életét az időközben megváltozott politikai-gazdasági célok elérése érdekében. És ez a felütés nem kizárólag üldözést, harcot, verekedést és golyózáporokat generál, hanem olyan kérdéseket is, amelyek csontig hatolóan érvényesek a mindenkori elöljárók személyiség –és természetrajzát illetően. A profi rendkívül szemléletesen világít rá a hatalom emberi tényezőket, becsületszót és tisztességet nem tűrő érdekérvényesítésére. Ez pedig röviden azt jelenti, hogy a feljebbvalók úgy packázhatnak az embereikkel, ahogy éppen a hasznuk és a rövid távú érdekeik kívánják. Az alázatos csinovnyikok az egyik napon még végrehajthatják a rájuk bízott feladatukat, aztán a rá következőn, amint a széljárás egy más irányt vesz, már el kell távolítani őket, akár likvidálás útján is, nehogy beleköpjenek a jól előkészített levesbe. A profiban azonban az egyén fellázad, mert árulónak, kisstílűnek és becstelennek tartja azt a rendszert kiszolgáló személyzetet, amely előbbre helyezi a saját igényeit, elvtelen kompromisszumait a tisztességgel és az adott szóval szemben.

a_profi_2.jpg

Lautner figyelme megoszlik, mert kíméletlenül felteszi az egyetemesnek vélt, mélyen szántó kérdéseit, ugyanakkor ez nem tereli el attól, hogy a karaktereket végig mozgásban tartva és éles szituációkat teremtve feszültséget, izgalmat indukáljon a nézőben. A hatalmat és az egyént pedig két olyan emlékezetes figurával jeleníti meg, akik személyessé, emberivé és emocionálissá alakítják a globális ütközetet. Joss Beaumont a becsületéért és a tisztességéért küzd, hiszen azzal, hogy elárulták és tőrbe csalták az ezekbe vetett rendíthetetlen hitét ásták alá és kérdőjelezték meg. Joss nem makulátlan harcos, múltbéli, magánéleti gyarlósága sem maradhat titokban, mégsem hajlandó arra, hogy megalkudjon és lepaktáljon azzal a hatalommal, amely könyörtelenül átverte. A parancsnok pedig megfelelően képzett, okos és fifikás ahhoz, hogy mindig egy lépéssel az üldözői előtt járjon. Az ellenfele, Rosen felügyelő tipikusan az a végrehajtó, akinél a cél szentesíti az eszközt, tehát bármilyen mocskos fegyvert bevet annak érdekében, hogy elkapja Joss-t. Rosen álnok, ravasz, rideg, agyafúrt, éppen olyan, mint amit és akiket képvisel. Georges Lautner filmje azért is remekmű, mert rétegei, szintjei vannak és mert a gondolati, tartalmi összetettsége valós problémákat, kérdéseket feszeget, miközben a műfajában is maradandó és emlékezetes hatásfokkal teljesít. Az pedig, hogy A profit nem egy boldog befejezéssel zárta le a rendező, utal arra, amit mostanság is tapasztalhatunk: a hatalom bármikor képes arra, hogy feláldozza az egyént, ha az érdekeinek útjában áll. Akár egy élet kioltása árán is. Persze nem mehetünk el szó nélkül Ennio Morricone fájdalmasan melankolikus, csodásan fülbemászó aláfestő zenéje mellett sem, amely a film drámai vonulatának ékköve és kikerülhetetlen záloga. Ha lett volna igazság, már ezért Oscarral díjazzák. Érthetetlen és felfoghatatlan, hogy akkor nem gondoltak rá.

a_profi_1.jpg

A profit Franciaországban, 1981-ben mutatták be kimagasló nézőszámmal, hiszen csak a hazájában több mint ötmillióan váltottak rá jegyet, amivel a címszereplő, Jean-Paul Belmondo legsikeresebb és legismertebb filmje lett. A moziforgalmazás területén azonban még messze le voltunk maradva a manapság tapasztalt frissességtől, gyorsaságtól és rohamtempótól, ezért nálunk csak másfél évvel később, 1983 májusában került a vetítőtermekbe. És nem meglepő módon itthon sem hagyta hidegen a nézőket, szinte tódultak rá a mozikba, annak ellenére, hogy a befejezés nem volt olyan örömteli, hogy azzal madarakat lehetett volna fogatni. A sikerben pedig oroszlánrésze volt az 1982-ben készült klasszikus és legendás magyar változatnak, aminek a híres-nevezetes, a szinkron Mekkájaként számon tartott Pannónia Filmstúdió adott otthont. Ha francia filmek fordításáról van szó, régi beidegződésként azonnal beugorhat dr. Hársing Lajos neve, azonban A profi hazai szövegkönyvét mégis egy hölgy, G. Szalai Anna készítette. G. Szalai nyelvezete, szókészlete még mai füllel is korszerűnek, választékosnak és jól eltaláltnak mondható és nem rugaszkodik el túlzottan attól az élőbeszédtől, amit a mindennapok során használunk. A szöveg kellően alkalmazkodik a karakterek stílusához, jellemvonásaihoz és autentikusan közvetíti a film helyenként borongós, szomorkás, néhol agresszív, olykor pedig cinikus, ironikus és laza hangulatát. A rendezői székben, Wessely Ferenc remek alappal dolgozhatott, azonban nem volt mindegy, hogy a szereplők és főképpen Belmondo eredeti hangjához az akkoriban bőségesnek mondható itthoni színészmerítésből kiket, illetve kit párosít. Wessely pedig a francia sztárhoz talált egy olyan ideális hazai csillagot, akivel egyértelműen bearanyozta a magyar változat sorsát.

a_profi_belmondo.jpg

a_profi_garas.jpg

Amikor Belmondo magyar megfelelőjéről beszélünk, nem szabad elfelejteni, hogy a szinkron 1982-ben készült, ekkoriban még nem volt evidens választás a későbbiekben azzá vált Sztankay István, vagy Gáti Oszkár. Annyira nem, hogy a Cartouche című filmben Tahi Tóth László, az Egy kínai viszontagságai Kínában című moziban pedig Bujtor István kölcsönözte a francia sztár hangját. Azt is mondhatjuk tehát, hogy Belmondo a szinkron szempontjából szabad préda volt és Wessely ezt kihasználva azt a Garas Dezsőt választotta, akire akkor valószínűleg senki nem gondolt. Garas ugyan itthon befutott sztár volt és nem mellesleg kiváló színész, aki méltán került a szakma legjobbjai közé, azonban sem orgánumában, sem fizimiskájában nem hasonlított a francia párjára. Garas Dezső talentuma és senkivel össze nem téveszthető, füstös, kissé talán galuskás hanghordozása ezeket a különbségeket bőven elbírta és egy olyan briliáns, sokszínű játékkal pótolta, ami nemcsak a film fogadtatására és erejére, hanem Belmondo zseniális alakításának átélhetőségére is hatással volt. Garas hangja már az elején döbbenetes átváltozásokat produkál. Az első képkockákon halk, suttogó, szinte ájult a belé plántált injekcióktól, aztán amikor egy szobába viszik a tárgyalóteremből hirtelen dühös, agresszív, elutasító lesz és úgy ordibál, mint aki az életéért küzd. Érződik, hogy a magyar színész kifogástalanul kapja el a figurát, amit aztán további színekkel és vonásokkal tölt meg. Érzékeny, amikor a feleségével és a szeretőjével beszél, vicces, ugyanakkor kőkemény, mikor akcióba lendül, a volt kollégájával és az ellenfeleivel szemben pedig megmutatja a ravasz, okos, céltudatos és cinikus énjét. A „látod Alice, futottam, futottam” kezdetű rövid monológjában Garas kiábrándult, szomorú, letargikus, de egyúttal tettre kész is, míg „az én sorsomról pedig most döntenek” mondata gyötrelmesen árulkodó és keservesen előrelátó. Garas Dezső hangsúlyaiban, hanghordozásában, hatásszüneteiben és hangszíneiben is maga a megtestesült profi. Belmondo tökéletes magyar alteregója.

a_profi_robert.jpg

a_profi_lote.jpg

Rosen felügyelőt, Beaumont legnagyobb ellenlábasát a filmben az a Robert Hossein alakította, akivel a valóságban Belmondo nagyon jóban volt, annyira, hogy a Kean a színész című darabban a címszerepet is eljátszotta színházban, Hossein rendezésében. A szinkronban a feladatot Lőte Attila, a Madách Színház kitűnő művésze kapta, akit legutóbb a Félvilágban is láthattunk, Kulka János apjaként egy nem túl jelentős, de annál frappánsabb epizódban. Lőte Attila hangjában egyaránt megbújik a jéghideg racionalitás, a tekintélyelvű felsőbbrendűség és az a rideg gonoszságban áztatott üldöző szellem, amivel bármi áron el akarja kapni a riválisát. Lőte végig kimért, alig-alig ragadtatja el magát, látszólag nincsenek nagyobb érzelmi amplitúdói. A színész játéka azonban éppen attól lesz mesteri és emlékezetes, hogy magában hordozza az örökös fenyegetést, amely minden egyes megszólalásakor félelemérzetet kelt a nézőben. Martin ezredes, a felettese az aktuális rendszer kiszolgálója és hűséges vazallusa. Szilágyi Tibor nem egyoldalúan oldja meg a figurát, ugyanis nemcsak a talpnyalást hangsúlyozza, hanem ugyanolyan intenzitással éli meg, amikor Martin kétségbeesik, habozik, felsőbb utasításra vár. Szilágyi elsőrendűen tolmácsolja azt a típust, aki felfelé nyal, lefelé tapos. A színész ennek megfelelően felettébb valósághűen árnyalja a karaktert, amikor a beosztottaival élénk, parancsoló és kemény hangnemet üt meg, míg az elöljáróival szemben már visszavesz az arcából, meghunyászkodóbb és óvatosabb. Szilágyi hangszínei pedig remekül illeszkednek ehhez a kettős játékhoz.

a_profi_cecile.jpg

a_profi_kaldi.png

A szerető, Alice szerepét Káldi Nóra formálja meg a film hazai változatában. Káldi hangjától nem áll távol a sejtelmesség és a titokzatosság, amit itt is példaértékűen kamatoztat. Merthogy a színésznő alakítása attól izgalmas, hogy a karaktere még mindig annál a szervezetnél dolgozik, amelyik ki akarja iktatni a kedvesét, ezért a lojalitása mögött éreztetnie kell azokat a gyengéd érzelmeket, amiket a férfi irányában táplál. Káldi orgánumában pedig hiba nélkül megjelenik a felsőbb utasításoknak való engedelmesség éppúgy, mint a szeretője iránt érzett féltés. Sőt a Garassal közös jelenetében még némi szemtelen pimaszságot is felfedezhetünk nála. Földessy Margit feleségként egyrészt tanúbizonyságot tesz a múlhatatlan szerelméről, amikor aggódik Beaumont-ért, másrészt a közös együttlétük során számonkérő is vele szemben a múltbéli liezonja miatt. Földessy játékának csúcspontja azonban kétségtelenül az, amikor Rosen és emberei megalázzák, miközben rimánkodik, hogy hagyják békén őt és a férjét. Bánsági Ildikó N’Jala elnök szeretőjének hangját kölcsönzi. Bánsági kacér, pajkos, ledér és kihívó és pontosan érzékelteti, hogy a karakterét legkevésbé sem a szerelem mozgatja, hanem a szolgálataiért cserébe kapott pénz és persze gond nélkül kokettál a főhőssel is. Valeras százados szerepében Pathó István elképesztő közelharcot vív a lelkiismereretével. Merthogy nem feledheti el a barátságukat, ugyanakkor rá kellene bírnia Joss-t a feladásra. Pathó karcos hanghordozásából hitelesen tükröződik a meghasonulás eme formája.

a_profi_3.jpg

Csurka László, N’Jala elnök karakterében végig fölényes és magabiztos, igazi diktátor, Szatmári István, a Vígszínház egykori művésze belügyminiszterként nagyszerűen palástolja a kialakult zűrzavart, míg a végén ellentmondást nem tűrően adja ki a kilövési engedélyt. A Rosen segítőjét, Farges-t megszemélyesítő Tahi Tóth László hangjában ezúttal nyoma sincs bohóckodásnak, sőt meglepő visszafogottsággal és olykor harcias vehemenciával próbálja utánozni főnöke elszántságát. Láng József, az egykori tanítómester szerepében gunyoros és kárörvendő a titkosszolgálat munkatársaival szemben, hiszen kiáll Beaumont mellett. Harkányi Endre pedig virágfutárként pár percben mutat be egy pazar hangjátékot azzal, hogy viszonylag határozott szemlélődőből válik gyáva nyúllá. Évekkel később A profit is elérte a végzete. Újraszinkronizálták. Mauchner József változatára ugyan nem mondhatunk rosszakat, de ettől függetlenül jóval sterilebb és mesterségesebb benyomást kelt, mint a Wessely Ferenc és csapata által előállított klasszikus hangzásvilág. És ez még akkor is igaz, ha Gáti Oszkár, Belmondo hangjaként tiszteletet érdemlően követte le a karaktert. Arról meg sem Mauchner, sem Gáti nem tehetnek, hogy az eredeti 1982-es mozis szinkron beleégett a fülünkbe és az emlékezetünkbe. Mert A profi és Belmondo, az nekünk Wessely és Garas.

Szólj hozzá

film szinkron Ennio Morricone Garas Dezső Szilágyi Tibor Jean-Paul Belmondo Bánsági Ildikó A profi Georges Lautner Káldi Nóra Földessy Margit Legendás szinkronok Lőte Attila Robert Hossein Wessely Ferenc G. Szalai Anna Pathó István