2016. okt 25.

Legendás szinkronok: Csupasz pisztoly

írta: frími
Legendás szinkronok: Csupasz pisztoly

A paródiafilmek csillaga sem ragyog már oly fényesen, mint egykoron. Persze lehet azt mondani, hogy már megint tüzel belőlünk a nosztalgia, de gondoljunk csak az idén kijött A fekete ötven árnyalata című borzalomra, amin előbb kezdtünk el vakarózni a kíntól, mint röhögni egy jóízűt. Vagy ha erre vágyunk, előkotorjuk az eredetit, hiszen annál nagyobb vicc nem is kell a szervezetünknek, habár azt akkor lássuk inkább, amikor a hátunk közepét. Elfogytak Hollywood tájékán azok az ötletdoktorok, akiknek még volt érzékük a szellemes poénokhoz, akik még tisztelték annyira a kifigurázni kívánt műveket, hogy olyan forgatókönyveket, gegeket rittyentettek a filmjeik alá, amiktől elöntött minket a nevetés ősrégi ösztöne és nem vártuk a megváltó lámpafényt, vagy nem akartuk egy-két képkocka ízelítő után otthagyni a mozit. Manapság már a paródiákat is ellepte a suttyóság, a tahóság, aminek az a lényege, hogy szóljon minél nagyobbat, az sem baj, ha egyszerű. Ez azonban sokszor nem üt, hanem harap. És az fáj. Nincsenek kidolgozva a karakterek, nincs egy valamirevaló történetváz, amire felfűzhetőek lennének a humoros gyöngyszemek, csak fingás, hányás, böfögés, puni, fütyi, extrém és ordenáré helyzetek és párbeszédek vannak, amik még a híveket, rajongókat is heveny ökölrázásra késztethetik. Nem arról van szó, hogy a régiek kizárólag kifinomult módszereket működtettek, mert az nem lenne igaz, volt ott is puki bőven, azonban azokban még volt báj, némi elegancia és az indokoltságuk sem volt olyan légből kapott, mint mostanában.

csupasz_1.jpg

A műfaj alapköveinek hordozói többek között a ZAZ mozaikszó alatt elhíresült, David Zucker-Jim Abrahams-Jerry Zucker trió. Még a 80-as évek elején indították be az együttműködésük verklijét az Airplane! című katasztrófafilm paródiájukkal, amiben az akkor igencsak közkedvelt, mára talán kissé megfakult Airport sorozaton és más népszerű, örökzölddé vált mozikon köszörülték a nyelveiket és persze nem kímélték a rekeszizmokat sem. A csapat antréjából hamar nyilvánvalóvá vált a később sem lohadó szándékuk: mindenből, akár a legapróbb, leejtett gombostűből is poént kell csinálni. Pontosan ezért kellett ezeknél a vígjátékoknál úgy figyelni és koncentrálni, mint egy jól összerakott kriminél, mert egy félrenézéssel, kisebb bóbiskolással elszállhatott a röhögés lehetősége is. A ZAZ trió vékony jégen mozgott a merésznek tűnő vállalásával, hiszen az örökös viccgyártás egy idő után önsorsrontó tud lenni, amiről a hazai stand-up sztárjai is regényeket mesélhetnének. És ebbe a kelepcébe időnként Zuckerék is beleestek, mert túlhalmozták az élvezeteket és tizenkilencre is lapot húztak, amit az ember egy ideig még örömmel nyugtáz, majd egy kicsit elsorvad, aztán rosszabb esetben el is fárad. Ennek ellenére a trió a sikerekkel kikövezett útján túlnyomórészt nem vért izzadva és nem megerőszakolva a nézőt, hanem könnyedén, viszonylag szellemesen és ötletdúsan humorizált. Így születhetett meg később a Top Secret, a Nagyon különleges ügyosztály című tévésorozat és az ezt a vonalat nagyvásznon feldolgozó Csupasz pisztoly széria is.

csupasz_2.jpg

Azt, hogy az ABC csatorna akkori főnökei Amerikában, miért gondolták úgy, hogy hat epizód után búcsút mondanak az addig kelendő és kurrens árúnak számító Nagyon különleges ügyosztálynak, talán egy David Copperfield-díjas gondolatolvasó sem lenne képes kitalálni. Zuckerék azonban nem adták ilyen olcsón a bőrüket, ha már az Airplane! forgatása során rátaláltak az ideális Drebin hadnagyukra, Leslie Nielsen személyében, akiben ők fedezték fel az istenáldotta komikusi vénát. Kibővítették az alapötletet, négyen megírták a forgatókönyvet és a Paramount jóvoltából a tévés premier után hat évvel már a mozikban tombolt a Csupasz pisztoly, ami nemcsak a közönségnél részesült pozitív fogadtatásban, hanem szakmai és kritikusi berkekben is. Íme, ismét egy jó példa arra, hogy a több kútfőből származó gondolatok, viccek, poénok nem mindig oltják ki egymást, hanem ha az égiek is velük vannak, egy kerek egésszé is összeállhatnak. A Csupasz pisztoly erőssége persze elsősorban a humor, a verbális és a képi ökörködések, ugyanakkor ezek kapnak egy normális keretet és még talán ennél is erősebb karaktereket. Leslie Nielsen pedig úgy lubickolt Drebin hadnagy bőrében, hogy vélhetően azt is hamar elfelejtette, hogy valaha drámai színészként kéredzkedett fel a pályára. És valószínűleg azt a skatulyát sem bánta, amibe ezáltal került, hiszen ezek után már senki nem hívta komolyabb szerepekre, élete végéig megmaradt komédiásnak. Nem is akármilyennek. A Csupasz pisztoly sem állt meg persze egy résznél, tettek hozzá még kettőt, amelyek ugyan nem voltak rosszak, sőt helyenként az első színvonalát idézték, azonban humor ügyileg mégis egyenetlenebbé váltak és a kritika lelkesedése is alábbhagyott, amint elmúlt az újdonság varázsa.

csupasz_3.jpg

Leslie Nielsennek nem alakult ki állandó magyar megfelelője a szinkronban. Sokan adták a hangjukat neki, az Airplane!-ben és a Nagyon különleges ügyosztályban példának okáért Sinkovits Imre, a későbbiek során a Csupasz pisztoly harmadik részében az öccse, Sinkó László, de ezen túlmenően Kristóf Tibor, Gruber Hugó, Szersén Gyula, vagy Barbinek Péter is csatlakozott ehhez a díszes társasághoz mások mellett. Rehorovszky Béla szinkronrendezőt tehát itt sem kötötték elvárások, szabadon variálhatott és bátran a jó szimatára hagyatkozhatott. Sztankay István a szinkron felvételének időpontjában, 1989-ben még a Madách Színház művésze volt, rá egy évre vállalta a szabadúszást - amíg a József Attila Színházhoz nem szerződött -, amikor a Madáchban már kezdett kialakulni az a musicalekre építő irányvonal, ami a mai napig tart. Sztankay egy olyan karakterszínész volt, akinél nem voltak kőbe vésve a műfaji határok, egyaránt otthonosan mozgott a vígjátékok és a komolyabb hangvételű drámai darabok területén. És a szinkron világa sem állt távol tőle, hiszen Jean-Paul Belmondot több ízben magyarította és Tony Curtis is nehezen volt nélküle elképzelhető. Mivel Leslie Nielsen eredeti orgánuma finoman szólva is reszelős, de mindenképpen mély regiszterekben mozog, Rehorovszky Béla joggal gondolhatott arra a Sztankay Istvánra, akinek hangjában érződik az évek során elszívott cigaretta mennyiség hatása. Ezzel együtt Sztankay hangszíne még így is egy fokkal lágyabb és selymesebb, mint Nielsené az amerikai változatban.

csupasz_leslie.jpg

csupasz_sztankay.jpg

Rehorovszky Béla ezúttal is a céltábla kellős közepébe talált a választásával. Sztankay István ugyanis legalább annyira sajátjáénak érzi a karaktert, mint az eredetiben Nielsen. Amit az amerikai színész pofamutatványban tesz hozzá a filmhez, azt Sztankay bravúrosan, változatosan egészíti ki a hangjátékával. Leslie Nielsen hanghordozása egy fokkal egysíkúbb, vagy ha úgy tetszik monotonabb, mint a magyar kollégájáé. Sztankay fergetegesen színesíti a tónusait. Úgy csinál, mint aki végtelenségig komolyan veszi a figurát, szigorú, olykor kemény, határozott és céltudatos, de a legfegyelmezettebb megszólalásai mögött is lehet érezni a huncutságot, amivel egyszersmind kikacsint a néző felé, hogy nem kell bedőlni nekünk, csak hülyéskedünk. Sztankay kisujjában van a poentírozás, elképesztő jó ütemben tart hatásszüneteket és olyan természetes merevséggel szórja a csattanóit, hogy felocsúdni sincs időnk. A kórházi jelenetben pedig annyira sokszínű, hogy azt még Nielsen is megirigyelhetné. Van benne egy nagy adag érzékenység, aggódás, amivel még a nővérre is rászól, hogy adjon valami kábítószert az éppen szenvedő barátjának, aztán amikor a feleséghez fordul, már megint ott van az a csalafinta szigorúság, amiben Sztankay profinak mutatkozik és amivel garantáltan kiprésel mindenkiből minimum egy mosolyt, de azon se lepődjünk meg, ha röhögés lesz a vége.

csupasz_priscilla.jpg

csupasz_szegedi.jpg

A baseball pályán Sztankay elereszti magát, önfeledten bohóckodik és csujogat, az utolsó monológjánál pedig érzékenyen, csodás hatásszünetekkel, majdnem sírásba fúló hangon mondja, hogy: „Jane! Én vagyok az, cicafiú!” És úgy folytatja a mondandóját, hogy azon kis híján be lehet szarni. Nielsen partnerét, Elvis Presley özvegyét, Priscilla Presley-t ekkor még egy hamvas arcú, kifejezetten szép nőnek ismerhettük meg, híre-hamva sem volt annak a botoxnak, ami később mézeskalács méretűre és alakúra formálta az orcáját. Presley-t a szinkronban Szegedi Erika kapta meg, akinek a hihetetlenül lágy, érzékeny és vékony hangja nagyon jól kokettál a kaparósabb Sztankayéval. Rehorovszky irányítása alatt pedig a kettősük valósággal szárnyakra kel. Úgy évődnek egymással, mint a kamasz szerelmesek, játékosan csipkedik egymást, amiben Szegedi az odaadó, áldozatkész leányzó, aki kezdetben még cseles akar lenni, de hamar rájön, hogy mégiscsak szereti az ő hadnagyát. Szegedinek persze nincs akkor tere, mint Sztankaynak, de már az orgánuma is lenyűgöző és a végén még a robot üzemmódot is hitelesen hozza, amikor ugyanolyan hangsúllyal és hangszínben hajtogatja egymás után többször is: „meg kell ölnöm Frank Drebint”.

csuapsz_5.jpg

Ed Hocken százados szerepében George Kennedy látható, akit itt Kristóf Tibor szinkronizál, a folytatásokban már átvette tőle Láng József a karaktert. Kristóf most is bizonyítja, hogy zseniális untermann. Ahogy az Annie Hallnál Kernt hozta helyzetbe, itt Sztankayval csinálja ugyanezt. Kristóf hasonló „fapofával” kommunikál, mint a partnere. Egy percig nem kételkedik a hadnagyában és úgy követi őt, mintha a felettese lenne. Kristóf remekül idomul a figurához, nem akar itt sem előtérbe tolakodni, mégis egyenrangú lesz Sztankayval.  A gonoszt az a Zana József prezentálja a szinkronban, aki egykoron a Vidám Színpad művésze volt, mostanában csak a bulvárlapok, főzőműsorok kiemelt vendége és Döglégy Zolee főállású apukája. Zana tenyérbemászóan pipiskedik, a hangjában megelevenedik a kéjsóvárság valamennyi formája, miközben pontosan érzékelteti a karakter szélhámos, ravasz és sunyi jellegét. A viszonylag ritkán szinkronizáló, ma már visszavonultan élő Kossuth-díjas Máthé Erzsi kimért, szigorú hangjához remekül passzol a polgármester asszony figurája, aki sokszor úgy fegyelmezi és leckézeti Drebint, mintha a nevelőnője lenne. Máthé Erzsi orgánumában végig ott van az a tartózkodó karót nyelt magatartás, amivel megkülönböztethetővé és viccessé teszi a szerepét. O. J. Simpson itt még valószínűleg nem sejtette, hogy egyszer majd egy börtönben rohad meg. Nordberg szerepében nincs nagy mozgástere, többnyire csak szenved, amit Mihályi Győző hitelesen tolmácsol.

csupasz_4.jpg

Szokás szerint a kisebb szerepekben is elismert művészek brillíroznak. Szuhay Balázs rá jellemzően raccsol és virgonckodik kifigurázott „Q”-ként. Kránitz Lajos, Dallos Szilvia, Papp János, Andresz Kati pedig egy-egy jelentősebb epizóddal járulnak hozzá a szinkron fényéhez és minőségéhez. Ebben az időszakban még az is divat volt, hogy sportkommentátori szerepekre valódi riportereket hívtak, Bud Spencer-Terence Hill filmeknél ez hatványozottan fennállt. Rehorovszky Béla folytatta ezt a hagyományt és Vitár Róbertet, valamint Vass István Zoltánt foglalkoztatta ebben az esetben két ilyen karakterrel. Nem vallanak szégyent. Ahogy Jankovich Krisztina magyar szövegkönyve sem, amely minden ízében, mondatában és szavában kifogástalan remekmű. A Csupasz pisztoly egy olyan időszak terméke, amikor még önfeledten vigyorogtunk egy-egy paródiafilmen, nem úgy, mint manapság, amikor inkább csak vicsorgunk, vagy káromkodunk a műfaj alázását látva. És az a tény, hogy az eredetihez sincs szükség nevetőgépre, vagy műröhögésekre, mindent elmond a szinkronról is. Mert bőven megállja a helyét. Még ma is.

Szólj hozzá

film szinkron Csupasz pisztoly Leslie Nielsen George Kennedy Priscilla Presley Sztankay István Kristóf Tibor Szegedi Erika David Zucker Jerry Zucker Legendás szinkronok Rehorovszky Béla Jankovich Krisztina JIm Abrahams