2016. okt 19.

Legendás szinkronok: Rain Man (Esőember)

írta: frími
Legendás szinkronok: Rain Man (Esőember)

A különböző művészeti ágakban tevékenykedők ars poeticáját jelenti sokszor, hogy tükröt mutassanak a társadalomnak szolidaritásból, elfogadásból, humánumból, ami legtöbbször így is kizárólag a szavak szintjén működik a tettek helyett. Mert nem igazán tudunk mit kezdeni a gyengébbekkel, az elesettekkel, a rászorulókkal és azokkal sem, akik valamilyen genetikai rendellenességgel élnek ezen a világon. Ezért aztán bizonytalanak vagyunk velük kapcsolatban, hiszen nincsen a vérünkben az, hogy miképpen viszonyuljunk hozzájuk, nem vagyunk felkészülve a velük való érintkezésre és arra sem érzünk késztetést, ha éppen nem úgy alakul a sorsunk, hogy elsajátítsunk bizonyos ismeretanyagokat a viselkedésük, magatartásuk, általános szokásaik vonatkozásában, amivel a közeledés is gyorsabban megvalósulna. A filmesek azonban időről időre elővesznek egy-egy betegséget, fogyatékosságot, amelyek köré úgy építenek történetet, hogy közben megpróbálják feltérképezni, bemutatni a mögöttük lévő emberi lényt, annak jó és rossz, idegesítő és végtelenül bájos jellemvonásaival együtt. Van, hogy félrecsúszik a projekt, mert az elkészült műremek túlságosan didaktikus, kioktató és tankönyvízű lesz és van olyan is, hogy mélyen gyökerező érzelmekbe ágyazva bontják ki egy egészséges és egy fejlődési rendellenességgel született lélek megpróbáltatásoktól, veszekedésektől és zavaroktól sem mentes viszonyát. Barry Levinson: Rain Man, vagyis Esőember című filmjével az utóbbira mutatott egy kézzel fogható, eklatáns példát.

rain_man_1.jpg

A Rain Man több mint egy országutakat átszelő road-movie, hiszen maga a felnövés-történet, amelyben egy elkényeztetett, pökhendi, irritálóan goromba aranyifjú a sztereotípiáit, a durván lekezelő és lealacsonyító stílusát hátrahagyva, az eddig nem ismert bátyjával való kapcsolatán keresztül rádöbben, milyen az, ha felelősséget kell viselnie egy nála jóval gyengébb emberéért. Egyáltalán mit jelent a testvéri szeretet, ragaszkodás és segítség és mitől lesz más minőségű az élet, attól, hogy tudja, van egy olyan hozzá közel álló vérrokona, akiről akkor is gondoskodnia kell, akit akkor is védenie és óvnia kell, ha az nem képes úgy kimutatni az érzelmeit, ahogy azt elvárná, kívánná, vagy óhajtaná. A film nemcsak azt világítja meg kiválóan, hogy hogyan válik egy zsúrpubiból, aki akár korunk negatív mintamajma is lehetne olykor racionálisan gondolkodó, olykor érző, érett felnőtt, hanem azt is, hogy mennyire másképpen szocializálódik, kommunikál és viselkedik egy olyan személy, akinek a társadalomba történő beilleszkedése közel sem tűnik fáklyás menetnek. Mert Raymond Babbit autista, akinek vannak meghökkentően nagyszerű és elismerésre méltó képességei, de közben szavakkal alig tudja kifejezni magát, sokszor zavart és akkor különösen tébolyító tud lenni, amikor kimozdítják a megszokott környezetéből és abból a komfortzónájából, amihez idomult az évek folyamán.

rain_man_2.jpg

Barry Levinson rendkívül átélhetően rajzolja meg a két testvér kapcsolatának egyes stációit, amivel egy nagyon szépen leírható ívet is kap a sztori. Charlie Babbit, a pubi kezdetben puszta számításból és önző haszonvágyból viszi el Raymondot magával, hogy így szerezze meg azt az apai örökséget, ami úgy gondolja; jár neki. Nem tud bánni a testvérével, türelmetlen, ingerült vele, messze vannak egymástól lelkileg, fizikailag és szellemileg egyaránt. Raymond pedig ragaszkodik a saját világához, nem enged belőle, amivel alaposan megnehezíti az öcsi terveit. Aztán lassan elkezd felolvadni a köztük lévő ellentét, ami akkor éri el a tetőpontját, amikor Charlie olyan gyermekkori emlékei elevenednek meg, amelyek Raymondhoz köthetők. Egyszeriben megvilágosodik előtte, hogy Raymond azért került otthonba, mert féltek, hogy kárt tesz benne. És innentől fogva kapiskálja, hogy már nem tekinthet a testvérére úgy, mint egy idegenre, akkor sem, ha Raymond soha nem tudja igazán öcsként kezelni a rendellenessége miatt. Talán ez lesz a végső oka annak, hogy visszaengedi az otthonba a bátyját, mert bármennyire szereti is, érzi, az az ő igazi megszokott környezete, ahol szakszerűen és Raymond igényeinek megfelelően kezelhetik őt. Levinson gondosan bánik az érzelmekkel, nem csurgatja tökig azokat, mégis finom ecsetvonásokkal domborítja ki a Rain Man szenzitív oldalát, amin nem szégyen pityeregni, de mivel a humor is fel-felbugyog olykor, nevetni is lehet. A Rain Man édes-bús, könnyes-nevetős dramedyje 4 Oscart ért, szinte valamennyi fontos kategóriát bezsebelve, a legjobb női főszereplőt kivéve és a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon is tarolt, merthogy a hideg, hűvös és merev európaiakat is megríkatta.

rain_man_3.jpg

A Rain Man úttörő volt abban a tekintetben, hogy feltárta és megmutatta az autizmus egyik szeletét, ami addig azért nem számított közkeletű, mindennapos témának. Az 1989-ben - a szinkron egyik aranykorszakában - készült magyar változat pontosságra és minőségre való törekvését jelzi az a tény, hogy a szövegkönyv végső formába öntéséhez Jankovich Krisztina, fordító szakértői segítséget vett igénybe. Dr. Balázs Anna az orvosi és tudományos kifejezések útvesztőjében jelenthetett biztos támasztékot Jankovichnak és a szakmai gárdának. Jankovich munkája egyébiránt tradicionálisan illeszkedett abba az akkor divatosnak számító trendbe, hogy a magyar szövegek változatosak, bátran élnek nyelvi leleményekkel, amelyek nem mennek az eredeti rovására, legfeljebb színesítik, gazdagítják és jobban érthetővé, könnyebben befogadhatóvá teszik azt. A szinkronrendezői székben Zákányi Balázs foglalt helyet, aki a szakma egy olyan generációjához tartozik, akik kínosan ügyeltek a nívóra és akiket néhanapján még a megbecsülés jeléül ki is tüntettek ezért. Zákányi éppúgy Balázs Béla-díjas, mint Vajda István, Kiss Beáta, vagy Wessely Ferenc. Zákányi ma már eltávolodott az egész estés játékfilmektől és leginkább sorozatok magyarításánál kamatoztatja az évek során felgyülemlett szakmai rutinját és tízvödörnyi tudását, tapasztalatát.

rain_man_4.jpg

Nyitott kapukat döngetünk azzal, ha megállapítjuk, hogy a Rain Man színész-centrikus film. Dustin Hoffman olyan alázattal, átszellemülten és példátlan beleélési képességről tanúságot téve bújik a sérült Raymond Babbit bőrébe, hogy az alakításának minden apró rezdülése élményszámba megy és csodával határos. Hoffman végig koncentrált, nyeli az érzelmeit, az arca szinte mozdulatlan, rezignált, rengeteget motyog és hangutánzó szavakat használ, a járása tétova, a feje félre van billenve és így keltette életre és varázsolta vászonra ezt a magányos, a társadalomból némileg kitaszított figurát. Zákányinak pedig a magyar változathoz egy olyan színészt kellett keresnie, aki a mikrofon mögött a hangjának sokszínű játékával és akár a mozdulataival, grimaszaival, gesztusaival hűen át tudja adni ezt a hazai nézőknek is. A rendező választhatta volna Szakácsi Sándort, aki többször is szinkronizálta Hoffmant más filmekben, például az Aranyoskámban, vagy éppen a Kramer kontra Kramerben, de végül Tahi Tóth László mellett horgonyozott le, akinek szintén nem volt ismeretlen a világhírű amerikai kolléga orgánuma, merthogy korábban már volt dolga vele a stúdiókban. Tahi Tóth elképesztő energiákat mozgósítva dolgozik, miközben többször csak fél mondatokat, vagy egy-egy szót kell ismételgetnie, de ezeket olyan briliáns hangsúlyokkal és árnyalatokkal választja el egymástól, hogy minden egyes megszólalásának külön színe és habitusa lesz.

rain_man_dustin.jpg

rain_man_tahi_toth.jpg

Mivel Raymond karaktere autista, nehezebben beszél és a kommunikációja sem éppen veretes, ezért Tahi Tóthnak vigyázni kellett arra, hogy ne essen abba a csapdába, hogy a szövegei parodisztikusnak, vagyis túlzónak, soknak hassanak. A magyar színész hangjában sokszor keveredik az infantilizmus és a gyerekesség, de az egy percre sem kérdőjelezi meg a figura komolyan vehetőségét, vagy drámai erejét. Tahi Tóth László úgy tud csintalan kölyökhöz hasonlatos felnőtté változni, hogy az ne feltétlenül csak mosolyokban manifesztálódjon a nézőben, hanem komor tekintetekben is. Tahi Tóth hallhatóan zseniálisan összpontosít a megszólalásaira, mindig jó ütemben és ritmusban szúrja közbe a szavait és a rövid mondatait, amelyek legalább annyira autentikusnak hatnak, mint az eredetiben. Tahi Tóth pedig még azzal is szaporítja a sorozatos bravúrjai számát, hogy a hosszabb, valamit, vagy valakit utánzó monológjaiban egy szövegen belül képes legyen hangnemet, vagy hangszínt váltani. Ez egyébként nagyon jellemző a Tom Cruise-t itt megszemélyesítő Rudolf Péterre is.

rain_man_tom.jpg

rain_man_rudolf.jpg

Ha most kellene magyar színészt választani Cruise-hoz egyértelműnek és kézenfekvőnek tűnne Rékasi Károly, míg a szinkron felvételének idejében és egy kicsivel később Kautzky Armandot preferálták a rendezők. Zákányi egy huszárvágással Rudolf Pétert szerződtette a szerepre, akinek szintén volt már egy randevúja a színésszel, még ha nem is volt állandó hangja. Tom Cruise-nak a kitörést jelentette a Rain Man, talán itt mutatta meg először, hogy van benne némi potenciál a nyálas képű, szépfiúi imázson kívül. Ahogy Michael J. Fox-ra, úgy Cruise-ra is tökéletesen hangolódik rá Rudolf. Érzi, hogy itt sutba kell dobnia a gyermeki lelkesedését és ennek megfelelően mélyíti olykor a hangját és válik tomboló, agresszív vadállattá, aki senkit és semmit nem kímél. Rudolf Péter agresszori fokozatai bámulatosak, minden mondatra és szóra rádob még egy lapáttal, mind erőben, mind pedig stílusban. A figura nagyképűségébe, önzőségébe pedig nem kizárólag kiabálást és ordítást tesz, hanem legalább annyi tenyérbe mászó cinizmust is. Rudolf nagyszerűen eltalálja és tökélyre fejleszti a karakterben lévő felsőbbrendűséget és indokolatlan fölényt, otthon van a zsarnoki mivoltában és még a nevetésekben, gúnyos kacajokban is együtt él Cruise játékával. És amikor visszavesz az arcából, a magyar színész kimondottan hatásosan jeleníti meg Charlie Babbitt érzékenyebb, kisfiúsabb attitűdjét is.

rain_man_6.jpg

Nem lehet elégszer és kellőképpen kihangsúlyozni, hogy mennyire dicsérhető és piedesztálra emelhető Tahi Tóth László és Rudolf Péter összjátéka, ahogy előzékenyen teret engednek egymásnak, miközben pontosan tudják, hogy milyen ütemben kell reagálniuk a másikra. Valeria Golino-t, aki az egyetlen jelentősebb női szerepet alakítja, Borbély Viktória szólaltatja meg a szinkronban. Borbély nem volt gyakori vendég ott és nem is lett országosan ismert színésznő, de Golino-t mégis precízen abszolválja, kiemelve a karakter elhanyagoltságát, a benne lévő kiaknázatlanul hagyott izgalmat. Borbély számonkérő hangneme Rudolffal szemben telitalálat és nem kevésbé zizegő a Tahi Tóth-tal szembeni lágyabb, sustorgóbb hanghordozása sem. Dr. Bruner szerepében Rajhona Ádámban ott van a féltés, amibe egy nagyon óvatos sunyiság is vegyül. Rajhona nem tud hibázni, ahogy a többnyire telefonban megszólaló Szerednyey Béla sem a főhős barátjaként. Kisebb szerepekben közreműködik még többek között Kiss Mari, Szersén Gyula, Kun Vilmos és Vass Gábor is. Az orvos alakjában pedig a film végén a rendező Barry Levinson is megjelenik, akinek Láng József öblös eleganciával a hangjában ad színt és nyomatékot. Naná, hogy Zákányi Balázs ezzel a csapattal, Tahi Tóth Lászlóval és Rudolf Péterrel az élükön, csakis egy örökre emlékezetes szinkront alkothatott. Naná, hogy szigorúan ott van az eredeti mellett.

Szólj hozzá

film szinkron Tom Cruise Rudolf Péter Barry Levinson Valeria Golino Dustin Hoffman Esőember Tahi Tóth László Rain Man Rajhona Ádám Legendás szinkronok Borbély Viktória Zákányi Balázs Jankovich Krisztina