2016. sze 29.

Legendás szinkronok: A piszkos tizenkettő

írta: frími
Legendás szinkronok: A piszkos tizenkettő

Ma már csak emlék a videomagnó. Pedig egykoron ugyanazt a jó szolgálatot megtette, amire mostanság a hipermodern televíziók is képesek. Ha az ember éppenséggel nem ért rá, mert más elfoglaltsága volt, rögzítette azokat a filmeket, amelyekről egyébként lemaradt volna, hogy aztán rongyosra játszva a szalagot, újra és újra átélje azt az élményt, amit az életkoránál fogva a moziban nem tudott. A piszkos tizenkettőt a 90-es évek elején, egy nyáron vette elő az akkor még egyeduralkodóként létező televíziós csatorna, körülbelül abban az időpontban, amikor nyaralni indultunk a családdal. A szintén versenytársak nélkül lébecoló rádióújság persze jelezte, hogy pontosan mikor kerül sor a vetítésre. Mivel a műszaki analfabétizmus szele már akkor is megcsapott, némi rokoni segítséget igénybe véve került sor arra a műveletre, ami garantálta, hogy a háborús klasszikus féltve őrzött kincsként díszelegjen a szekrényen egy jó darabig házi VHS minőségben, aztán a kor előrehaladtával már DVD lemezen. De amikor időnként rendszerezésre kerülnek a dolgok, az is kiderülhet, hogy még az az ütött-kopott, kissé poros kazetta sem veszett el. És most már nem is fog, mert az öregedéssel párhuzamosan előtörő egyre mélyebb szentimentalizmus és a párásodó szemekkel együtt járó nosztalgiafaktor azt is odapakolja a polcra, közvetlenül a lemez mellé.

piszkos_2.jpg

A piszkos tizenkettő egy megunhatatlan afrodiziákum, egy olyan értéket képvisel, amiből sohasem késő kenetet venni, vagy beszippantani az örökzöld hangulatát. Robert Aldrich második világháborús filmje ugyanis a kor más hasonló tematikájú alkotásaival ellentétben egy percig nem akarja komolyan venni magát. Nem célja a propaganda és a hősiesség toposzának túlmisztifikálása, inkább könnyedebbre, szarkasztikusabbra véve a figurát, lazán kikapcsol és szórakoztat, miközben egy tökéletesen felépített sztori keretébe ágyazva azt is megmutatja, hogy miképpen válnak a különböző személyiségű individuumok egymásért kiálló és bátran harcoló csapattá. Ezt a szedett-vedett bagázst pedig egy olyan katona tudja csak ráncba szedni, aki maga is egy kívülálló. Reisman őrnagy nem különösebben törődik a szabályokkal, rendszeresen felrúgja azokat, nem szívleli a „parancs, értettem” típusú tekintélyuralmi rendszert, közveszélyes őrülteknek tartja az elöljáróit, makacs, mint az öszvér és legszívesebben a saját feje után megy az értelmetlen elvárások helyett. Nunnally Johnson és Lukas Heller forgatókönyve kockáról kockára rakosgatva, apró mozaikok segítségével építi fel Reisman karakterét, miközben fokozatosan bontja ki az őrnagy és a börtöntöltelékek kapcsolatát. A viszony persze kezdetben hűvös, távolságtartó, ami folyamatosan egyre bizalmasabbá, összetartóbbá válik és ha nem is lesz baráti és haverkodós, arra mindenképpen elég, hogy azt a feladatot, amivel megbízták őket, hiba nélkül teljesítsék.

piszkos_1.jpg

Lee Marvin soha nem tartotta élete szerepének Reismant, a filmről is meglehetősen obszcén szavak kíséretében nyilatkozott, de a forgatást roppant mód élvezte és talán ez lehetett az oka annak, hogy pályafutásának vége felé járva másodszor is az őrnagy bőrébe bújt egy kimondottan harmatos és gyenge másolatban, ami A második küldetés alcímet kapta. Marvin karizmája, elnyűhetetlen és elképesztő arckifejezései, emlékezetes beköpései, rendíthetetlen akaratereje egy olyan karaktert formáltak, aki egyedülálló és megismételhetetlen a háborús mozik hőseinek sorában. És ehhez zárkóztak fel szépen sorjában azok a szeretnivaló gazfickók, akiket olyan színészek alakítottak, akik vagy akkortájt is világsztárok voltak, vagy később lettek azzá. Charles Bronson például közvetlenül a Volt egyszer egy Vadnyugat előtt vett részt a bevetésben Wladislawként, aki a legjózanabb és legracionálisabb volt mind közül. A forrófejű, társaival cinikus, főnökével a végletekig ellenséges Franko-t az a John Cassavetes játszotta, aki valószínűleg az egyik független mozijára gyűjtögetett ezzel a szereppel is. Mellesleg annyira kiválóan és átszellemülten bohóckodott, hogy még egy Oscar-jelöléssel is megdobták a legjobb mellékszereplő kategóriában. A habókos Pinkley-t az akkor még pelyhedző állú Donald Sutherland alakította, a veszedelmes nőerőszakoló Magott-ot Telly Savalas, de felbukkant még itt az NFL-s játékosból lett színész Jim Brown, vagy az énekesként is nevet szerző Trini Lopez. A katonai elöljárók között pedig ott volt a már Oscar-díjas Ernest Borgnine, Robert Ryan, vagy George Kennedy.

piszkos_4.jpg

Ha már az egyik oldalon egy all-star válogatott áll, Wessely Ferenc legendás szinkronrendező, akinek többek között a Volt egyszer egy Vadnyugat klasszikus, vagy az Aranyoskám zseniális magyarításait köszönhetjük, nem habozott a mikrofon mögé is egy olyan színész csapatot verbuválni, ami azóta is páratlan a magyar szinkrontörténelemben. Wessely pedig még azt a bravúrt is elkövette, hogy a jól csengő nevek mindegyikéhez olyan karaktert keresett, ami nemcsak a hangi adottságaikhoz, hanem a habitusukhoz és a kvalitásaikhoz is kitűnően passzolt. A piszkos tizenkettő hazai együttese Wessely elképesztő pontosságról, fegyelemről és esztétikai érzékről tanúskodó irányítása mellett nem kizárólag egyénileg, hanem összhangilag is hihetetlenül egymásra talált. Ennek pedig a legékesebben mutatkozó példái azok a tömegjelenetek, amikor a szereplők többsége egyszerre beszél. Ezeknél a részeknél lehet érezni, hogy mindegyik színész igyekszik egy-egy szóval, vagy mondattal olyan színesen és saját ízlés szerint rátromfolni a másikra, amikkel hozzátesznek a rendkívül sokszínű és változatos összképhez és szakmai egységüket bizonyítván egyúttal maradandó hatásokat és impulzusokat ébresztenek a nézőben. Révész Mária szövegkönyve egy olyan intelligens támaszték a minőségi szinkronhoz, amely egy füst alatt fogalmaz cizelláltan a komolyabb periódusokban és bátran használ szlengeket, trágárkodást, vagy akár haveri és kocsmai hangot, ha a harsányság és a poénkodás kerül középpontba.

piszkos_lee.jpg

piszkos_sinkovits.jpg

Sinkovits Imre egykoron legalább olyan otthonosan mozgott a szinkronstúdiók környékén, mint az öccse, Sinkó László. Reisman őrnagy karakterével pedig úgy bánt, mintha azt egyenesen ráöntötték volna. Sinkovits kifinomultan ironizál, úgy készíti elő a beköpéseit és a poénjait, hogy azoknak súlya legyen, mind az elöljáróival, mind a börtöntöltelékekkel szemben. Van, amikor zártabban beszél, van, amikor erőteljesebben artikulál, ahogy azt a helyzet és a mondanivaló megkívánja. Ahogy Lee Marvinban, úgy Sinkovitsban is egyszerre van jelen a cinkos csibészség és a szigorú fegyelmezettség, amiket sokszor észrevétlenül, minden átmenet nélkül variálnak. Sinkovits a modortalanságnak és a tiszteletlenségnek is egyfajta cinikus élt ad, amiből csak ritkán érződik ki agresszió, a mondataiból inkább gúny és halk megvetés árad. A magyar színész úgy próbál idomulni a börtöntöltelékek hangvételéhez, hogy néhol elharapja a szavak közepét, vagy végét és ezzel egy olyan egyedi stílust teremt, ami nagyon közel áll az élőbeszédhez és annyi elegáns humor van benne, ami egy vígjátékra is elegendő lenne. Sinkovits értelmezésében Reisman egy megzabolázhatatlan úriember, aki soha nem felejti el, hogy honnan jött és a fegyelmezés mellett nem hiányzik belőle a bajtársiasság és az összetartás eszméje sem. Egy-egy mondaton belül pedig olyan gazdagon választja meg a hangsúlyokat, hanglejtéseket és hangszíneket, hogy minden zöngéjére kihegyezett füllel érdemes odafigyelni. Az pedig egy különösen remekül elkapott pillanat, amikor az első sorakozó közben félrehívja Franco-t és utánozhatatlan temperamentumával, odaböki neki: „na ide hallgass te kis szarházi, vagy indulsz, vagy fasírttá verlek!”

piszkos_charles.jpg

piszkos_szersen.jpg

Sinkovits Imre életre szóló, csodás teljesítménye mellett úgy csüngenek itt a jobbnál jobb alakítások, mint almafáról egy bőséges termés esetén a gyümölcsök. Charles Bronsont ezúttal is Szersén Gyula szólaltatja meg, mint a már emlegetett Volt egyszer egy Vadnyugatban és most is kiválóan ráérez az amerikai kollégájára, sőt a színeivel és ritmusos váltásaival még egy plusz erőt ad neki. Szersén magyarításának központi eleme a hideg racionalitás, azonban akkor sincs bajban, ha időnként ki kell lépnie a semlegességéből, hiszen az egyik pillanatban még ordít, hogy miért kapcsolják le a villanyt, míg a következőben már búgó hangon mesél egy lányról, akit elhagyott a barátja. Szakácsi Sándornak a forrófejű Franco, vagyis John Cassavetes jut, akinél kitüremkedik a fogoly engedetlensége, önzése és viszonylagos részvétlensége a többiekkel szemben. Szakácsi fáradhatatlan vitalitással virgonckodik és mond többnyire ellent, miközben a figura számító énjét sem átallja kihangsúlyozni. Szakácsi és Sinkovits párbeszédei élményszámba mennek, zseniálisan froclizzák egymást, azonban ezekben a dialógusokban is jól kitapintható a kettőjük közötti közeledés, ahogy a tűz és a víz a cél érdekében fokozatosan közös nevezőre jut. Jim Brown, az egyetlen fekete színész bőrébe a mindig kiváló Bujtor István bújik. Bujtor alakításának egyik legkiemelkedőbb fejezete az első jelenete, amiben Reismannal beszélget, merthogy a magyar színész itt egyszerre jeleníti meg hangjában a fojtott dühöt és az emlékezetes sóhajtásokkal megtámogatott fájdalmasan lemondó melankóliát.piszkos_donald.jpg

piszkos_szacsvay.jpg

Érdekes, hogy a Donald Sutherlandet később haláláig szinkronizáló Helyey László itt egy kisebb szerepet kap, míg a kanadai színészt Szacsvay László interpretálja. Szacsvay a karakter bolondságát és bohóságát emeli ki, miközben többször úgy mórikálja magát a mikrofon mögött, mintha legalább félrészeg lenne. A teljesítményének csúcsa pedig valószínűleg az a jelenet, amikor Pinkley-nek tábornokká kell avanzsálódnia. Poseyként Végvári Tamás leginkább olyan, mint egy jámbor, félszeg óriás, akiből olykor előtör a fenevad és Végvári minden igényt kielégítve érezteti ezt a kettőséget. Inke László Telly Savalasként tökéletes precizitással építi fel az istenfélő, de végtelenül gonosz, alattomos és sunyi Magott karakterét, akit végül a társainak kell kiiktatni, hogy ne veszélyeztesse az akció sikerességét. Muszáj megemlíteni a kisebb szerepeket játszókat is, hiszen Márton András, Újréti László, Balkay Géza, Tahi Tóth László összjáték szintjén is pedánsan teszik oda magukat az epizódjaikkal. Mint ahogy a Reisman jobb kezét alakító Rátóti Zoltán is, akinek hangján érezni még a fiatalságot. Rátóti szépen gazsulál Sinkovitsnak, lesi minden kívánságát, miközben, ha kell a kételyeit is megosztja az őrnaggyal.

piszkos_5.jpg

Gera Zoltán Ernest Borgnineként megtalálja a figurában a fegyelmet és a huncutságot egyaránt. Benkő Gyula az ellenlábas Breed szerepében kiváló kocka, Fülöp Zsigmondból Denton tábornokként valósággal zubog az őrnagy iráni ellenszenv, míg Láng József George Kennedy magyar hangjaként ezt semlegesíti az önzetlen segítőkészségével. Gálvölgyi János pedig pszichológusként tamáskodik az őrnagy módszereit illetően, miközben nem győz csodálkozni és hüledezni a börtöntöltelékek viselkedésén. És bár női szerepekről itt csak kurvák vonatkozásában beszélhetünk, Győri Ilona fintorai rangidős prostiként még így is emlékezetesek maradnak. Mint ahogy A piszkos tizenkettő felejthetetlen és kitörölhetetlen 1983-as szinkronja is, ahol Wessely Ferenc szövetségi kapitány vezetésével egy szinkron aranycsapat állt össze, amely végül megérdemelt győzelmet aratott. Ha nem is veri kiütéssel az eredetit, de mindenképpen annyit tesz hozzá, hogy méltán lehetünk büszkék. A magyar piszkos tizenkettőre.     

Szólj hozzá

film szinkron Sinkovits Imre Charles Bronson Szersén Gyula Donald Sutherland Bujtor István Szacsvay László Lee Marvin Szakácsi Sándor Robert Aldrich A piszkos tizenkettő Nunnally Johnson John Cassavetes Révész Mária Legendás szinkronok Jim Brown Lukas Heller Wessely Ferenc