2016. sze 09.

Florence - A tökéletlen hang - filmkritika

írta: frími
Florence - A tökéletlen hang - filmkritika

Nem mindenki születik Domingonak, Carrerasnak, Callasnak vagy Pavarottinak, csak van olyan, akit megérint a sokszor tornádóként lecsapó excibicionizmus szele és ennek viharában ezt nem látja be. Mert az odáig rendben van, hogy az ember a zuhany alatt nem tud parancsolni az áriázási kedvének és elkezd fejhangon üvölteni, ami legtöbbször még nagy jóindulattal sem üti meg az éneklés szintjét, inkább mindössze kornyikálásnak, vagy vernyákolásnak lehetne azt titulálni. Akkor és ott repedhet a tükör, a kutya kifordulhat a lakásból, nem oszt, nem szoroz és senkit nem zavar, legfeljebb az aludni vágyó szomszédokat, ők meg majd dübögnek a partvisnyéllel, ha végképp elszakad náluk a cérna. Vannak azonban azok a dalos pacsirták, akik többre vágynak a fürdőszobánál, nekik színpad és rivaldafény kell ahhoz, hogy kiteljesedjenek. Ezeket az önkritikát még hírből sem ismerő palántákat vadásszák lasszóval a különböző tehetségkutatók is, hogy kínos tehetségtelenségükkel felvezessék a show-t és az első adásokban kiröhögtessék magukat, hogy aztán később világosan kiderüljön mi a differencia az óbégatás és a valódi dalolászás között.

florence_1.jpg

Florence Foster Jenkinst sem állíthatta meg senki abban, hogy feltipegjen a Carnegie Hall rozsdamentes deszkáira, pedig körülbelül annyi zenei vér csörgedezett az ereiben, mint idehaza egy-két agyongyötört mulatós sztáréban, mondjuk Bunyós Pityuéban. Florence-t azonban nem zavarhatták meg a huhogók, az önkéntelenül kacarászók, de még a bukását kívánó kritikusok sem, hiszen burokban tartotta és elzárta előlük a férje, egyszersmind menedzsere, a valaha színészi álmokat dédelgető, St. Clair Bayfield. A férfi lefizette az újságírókat, hogy még véletlenül se írjanak rosszat, kizárólag magasztaló cikkek kerüljenek ki a kezeik közül. Azokat pedig, akik nem tudtak viselkedni az előadásokon kihajítatta, vagy maga távolította el és arról is gondoskodott, hogy semmilyen negatív tényező ne befolyásolhassa a kibontakozni vágyó művésznőt. És ha nem volt éppen ott Bayfield, akkor Florence tejelt azért, hogy érvényesülhessen. Florence kitartása, energiája, hite és szíve mindenképpen becsületre és tisztességre méltó, még akkor is, ha a művészete valóban inkább megmosolyogtató, mint dicsérhető. Azonban az idők próbáját kiállta, hiszen jó néhány felvétele manapság is meghallgatható és a mazochisták számára le is tölthető. Azoknak, akik rászánják magukat arra, hogy behatóbban megismerkedjenek velük, ajánlott egy alapos fülpucolás és kötélidegzet a nagy mutatvány előtt és ne lepődjenek meg, ha olykor csak hamis hangot hallanak, mert tiszta nemigen jött ki azon a torkon.

florence_2.jpg

Stephen Frears filmje sem az a hímes tojás, amit most először pottyantott ki egy véletlenül erre kószáló tyúkocska, hiszen a franciák is elkészítették már a saját változatukat, ami itthon Marguerite – A tökéletlen hang címen került mozikba. A magyar címadók sem sokat állhattak sorban, amikor a fantáziát osztották, hiszen az angolszász kistesó is ugyanazt a felütést kapta, mint a gall eredeti. A Marguerite bemutatója nem sok vizet zavart Magyarországon, ami talán annak is betudható, hogy a színészek között nem volt igazán húzónév, csak olyanok, akik a hazájukban ismertek és népszerűek, nemzetközi terepen már nem cseng jól a nevük. Frears rutinos direktor, többek között a Veszedelmes viszonyokat, A királynőt, a Pop csajok satöbbit, a Gyönyörű mocsokságokat és a Fhilomenát dirigálta és kiválóan megtanulta, hogy amennyiben karakterközpontú produkciót akar csinálni, akkor szüksége lesz néhány olyan sztárra is, akik képesek a hátukon elvinni egy mozit. Akkor meg különösen remekül jön Meryl Streep, Hugh Grant és az Agymenőkből ismert Simon Helberg jelenléte, amikor jól érzékelhetően rátapintunk a Florence gyenge pontjaira. A film körítése ugyanis olykor lyukas, mint a rosszul stoppolt zokni, olykor száraz, mint a napon hagyott két hetes zsömle, olykor pedig azon kapjuk magunkat, hogy a tartalom, amivel megtöltötték nemhogy majd két órára, de másfél órára is éppen csak elég lenne.

florence_3.jpg

Frears nem vacakol sokat Florence életútjával, hiszen kipécéz magának egy céldátumot (1944), amely egyébként megegyezik a művésznő halálának időpontjával és azt járja körül buzgó igyekezettel. A bölcs kivonatozás eme formájával még nem is lenne nagyobb problémánk, ha közben volna némi előképünk a mozi főbb karaktereit illetően és nem úgy néznénk rájuk többször, mint akik Ufófalváról csöppentek közénk. A rendező azonban ott spórol, ahol egy kicsit bőkezűbb és körültekintőbb lehetne. Florence múltjából annyit talál említésre méltónak, hogy szifiliszes, amit az első férjétől kapott el, aki azóta már jobblétre szenderült és persze azt, hogy van kétbőröndnyi pénze, viszont arra, hogy a busás vagyonra miképpen tehetett szert, már maximum csak tippelgethetünk, mint a lovin, vagy a tippmixen. A férje sem jár jobban, neki is csak az egykor volt színészi ambíciói türemkednek ki a zavarosból, a többi a nézőre van bízva, használja a képzeletét. A zongorakísérője pedig egy olyan hímnemű Mary Poppins, akit senki földjéről fújt be a szél Florence ablakán. Frears úgy van vele, hogy a hiányzó láncszemeket majd kipótolják a színészek és ebben szerencséje van, de azt már nem tudják helyette eldönteni, hogy kire is fókuszáljon elsősorban.

florence_4.jpg

Ha ugyanis Florence a film címe, azt gondolnánk, hogy a művésznő lesz a középpontban, ehelyett sokszor látjuk, tapasztaljuk és érezzük, hogy a címszereplő elvonul a paraván mögé és átadja a helyét a férjének. És ilyenkor abban is tanácstalanok vagyunk, hogy kiről szól ez a mozi és inkább hajlunk arra, hogy Frears a férfi szemüvegén keresztül próbálja megfogni és elemezgetni a köztük lévő kapcsolatot, a nő érzelmi oldalára pedig kevésbé kíváncsi, ezért nem is bontja ki azt megfelelő terjedelemben. Persze kellemesen elröhögcsélhetünk egy fahang szánalmas próbálkozásain, hiszen erre a rendező is kellő súlyt fektet, de azt már csak szőrmentén érinti, hogy a közhangulat milyen változásokon megy keresztül Florence megítélését illetően. Stephen Frears pedig rapszodikusan megy előre filmjében, néhol véletlenszerűen pakolgatja a jeleneteket egymás után, a koherencia mindennemű igénye nélkül, máskor még mai szemmel is frissen, érzékletesen és pompásan mutatja be például a pénz hatalmát, aminek hatására még a sovány teljesítmény is értékkel bír.

florence_5.jpg

Egyértelműen Meryl Streep jutalomjátékának tűnik első látásra a Florence. És nem is lehet okunk panaszra, hiszen Streep kiváló komikai képességeit kiaknázva teljesíti a feladatot. Egy kicsit talán olyan, mint a Julie és Julia című filmben, miközben a figura drámai és érzékeny oldalát is hangsúlyosan villantja meg. Az áriázásai kidolgozottak, az alakítása pedáns, mégis Frears félrepozícionálása miatt többször van olyan érzésünk, hogy Hugh Grant és Simon Helberg ellopják Streep elől a show-t. Grant végre nem az a megszokott hősszerelmes, mondjuk ennyi ránccal már nevetségesnek is hatna, hanem az az ember, aki végtelenül szereti ugyan a feleségét és mindent meg is tesz érte, de közben viaskodik magában, hogy ezzel vajon nem kergeti –e olyan illúziókba, amikből az ébredés keserű lesz. Grant pedig nagyszerűen, néhol finoman, néhol elegánsan, néhol viccesen, néhol pedig kifejezetten érzelmesen ragadja meg a szerepe lényegét és egy tőle régen nem látott összetett karakterrel örvendezteti meg azt a nézőt, aki már kis híján lemondott róla. Helberg láthatóan élvezettel bújik a zongorakísérő bőrébe, kitűnően érzi a poentírozást és lubickol a legviccesebbeknek szánt jelenetekben, amiknek humorfaktorában ő a kulcs. Rebecca Ferguson még mindig megtölti a vásznat a kisugárzásával, bár erre most lényegesen kevesebb lehetősége van.

florence_6.jpg

A Florence- A tökéletlen hang befejezése kissé émelyítő, talán elég lett volna egy tál mézes puszedli kettő helyett. Stephen Frears filmje a színészi alakításokkal emelkedik igazán a tucat fölé, minden másban inkább átlagos marad, hiszen sokszor döntésképtelen és az áriázásokban sem tud igazán többet, szebbet és jobbat mutatni, mint egy tehetségkutató első néhány adása. Hiánypótlónak és kötelezőnek semmiképpen nem mondanánk, emberinek és kellemes szórakozásnak viszont mindenképpen megteszi. Aztán legfeljebb hazamegyünk és meghallgatjuk Adele-t, vagy Beyonce-t, esetleg Rost Andreát. Garantáltan jól fog esni.

6/10   

Szólj hozzá

kritika film angol vígjáték életrajzi dráma Hugh Grant Meryl Streep Stephen Frears Rebecca Ferguson amrikai Simon Helberg Florence Foster Jenkins Florence - A tökéletlen hang