2016. sze 01.

Legendás szinkronok: Ford Fairlane kalandjai

írta: frími
Legendás szinkronok: Ford Fairlane kalandjai

Amerikában valószínűleg körberöhögnének, vagy ha kedvesebbek akarnának lenni, nagyokat néznének és nyelnének, amikor elkezdenénk áradozni egy társaságban Ford Fairlane, vagyis a „Mr. Rock and Roll Detektív” magyarországi kultikus becsben tartásáról. Az is elképzelhető, hogy az első sokk hatása alatt nemcsak levegőért kapkodnának döbbenetükben, hanem kidülledő szemekkel visszakérdeznének: „Te arról a Ford Fairlane kalandjairól beszélsz, ami nálunk megkapta az Arany Málnát, vagyis a legrosszabb filmnek járó díjat és amit Roger Ebert, a neves filmkritikusunk annyira selejtnek talált, hogy mindössze egy halvány kis csillagot adott rá az ötből, azt is csak szánalomból?” Mivel nem szeretünk hülyébbnek látszani annál, mint amilyenek vagyunk, muszáj lenne heves kézmozdulatokkal, értőnek tetsző gesztikulálások kíséretében megmagyaráznunk, hogy nincs ebben semmiféle szándékos misztifikáció. Merthogy az ok, ami miatt sokan már a 90-es években elkezdték a kalózkodást - hiszen úgy másolták orrba-szájba a videokazettákat, hogy azért ma már letöltendő börtön járna -, pusztán a kiemelkedően megvalósított magyar szinkronban keresendő. És ha erre úgy kekeckednének, hogy mi lehet zseniális abban a Háború és béke kötetnyi trágárkodásban, amit ez a lerobbant punkokat idéző nyikhaj és a társai előadnak, akkor szemlesütve, némi perverz honfiúi büszkeséggel a keblünkben odasúghatnánk: senki nem tud olyan ízesen, mívesen és választékosan, a szavakat legbizarrabb értelmükben egymás mellé rakosgatva káromkodni, mint a magyar. Még az amcsik sem.

ford_fairlane_1.jpg

Jó, horgonyozzunk le néhány pillanat erejéig annál a nehezen vitatható ténynél, hogy a Ford Fairlane kalandjai eredetiben nem igazán jó film. Sőt a klasszikustól is meglehetősen messze áll. Azt sem mernénk azonban egyértelműen és megcáfolhatatlanul kijelenteni, hogy annyira rossz és silány lenne, hogy azonnal megdobtuk volna néhány Arany Málnával, ha a mi kezünkbe helyeződne a döntés kulcsa. A Ford Fairlane egyszerűen a határozatképtelenség áldozata lett, olykor mérföldekről süvölt róla, hogy az alkotók maguk sem igazán gondolták át, hogy milyen irányban menjenek vele. Ebben a szellemben maradt egy olyan kevert habarcs, amiben van egy kis akció itt, van egy kis stand-up ott, néhol megmutatkozik a paródia illata is, aztán az egészet belevágták egy shakerbe, egyszer-kétszer megrázták, majd odahányták a vászonra, mindenki szedegesse belőle ki azt, amiben öröme telik, így talán a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad. Andrew Dice Clay karaktere lehet, hogy kifogástalanul működött egy pár perces szkeccsben, de azt a vicces hangulatot, azokat a humoros tápanyagban gazdag falatokat nem tudja átmenteni úgy a filmbe, hogy az néhányszor ne fáradjon el, vagy ne süljön el visszafelé. Persze a figurára lehetne építeni, hiszen a jellemvonásai markánsak, szórakoztatóak, szándékosan túlzóak, de akkor nem egy olyan akcióra kihegyezett pirotechnikust kellett volna a rendezői székbe ültetni, mint a meglehetősen ellenmondásos és leginkább egy vegyes felvágotthoz hasonlító karrierrel rendelkező Renny Harlin.

ford_fairlane_2.jpg

Harlin ugyanis ormótlanul középszerű direktor, akit a legtöbbször egy kicsit sem zavarnak a történet sutaságai, laza összefüggésekben, vagy még abban sem leledző láncszemei, hiszen azokat kipótolja robbantásokkal, üldözésekkel, lövöldözésekkel. És ezektől még Michael Bay is minimum befonná a szerelempázsitját, mielőtt elolvadna. Harlin ezúttal sem tudott úrrá lenni a rendezetlenségen, azon, hogy a szereplők olyan véletlenszerűen bukkannak fel a filmben, mintha a díszletek mögül ráncigálták volna be őket azzal, hogy most akkor neked jelenésed van. Ettől aztán néha véresek és piszkosak, a másik pillanatban meg makulátlanul tiszták. A sztori csapongó és szerteágazó, tele kidolgozatlan és fésületlen momentumokkal, a karakterek legalább egyharmada teljesen felesleges, élén a cukiság miatt bedobott kisfiúval. És a tetejébe még ott van az az Andrew Dice Clay, akire ráfért volna az erős rendezői kéz, csakúgy, mint a többi színészre, főként a gonoszt alakító egyébként Amerika Aradszky Lászlójaként tengődő, Wayne Newtonra. És mindezekkel talán kevesebb problémánk, gondunk volna, ha a Ford Fairlane-re úgy tekinthetnénk, mint például a Csupasz pisztolyra. Csak a szándékok nem azt mutatják, hogy az lenne a fő csapásirány.

ford_fairlane_4.jpg

Vajda István szinkronrendező azonban nem esett kétségbe az előtte tornyosuló feladattól, hiszen nem ez volt az első eset csodás mementókban bővelkedő pályafutása során, hogy ingatag, itt-ott repedező alapokból kellett egy olyan erős várat felhúznia, ami még mindig büszke daccal állja az idők sodrását. Ráadásul ott volt mögötte annak a Schéry Andrásnak a magyar szövegkönyve, aki példának okáért már a Tango és Cashnél is megedződött abban, hogy a cifra káromkodásokat megpróbálja olyan környezetbe helyezni és úgy a szereplők szájába adni, hogy azok ne hassanak öncélúnak és legyen valamilyen fajta funkciójuk. Még akkor is, ha azok megkérdőjelezhetők. Schérynek azért sem volt könnyű dolga, mert amíg Spiró Gyögy: Csirkefej című darabjában a trágárság a szereplők ingerszegénységét, társadalmi kitaszítottságát és céltalanságát jelképezi, addig ezek a karakterek pajzán élvezettel és szenvedéllyel köpik az ocsmányságaikat. Főleg persze Ford, de azért a többiek sem kisinasok mellette. Schéry pedig humort csempész a vulgaritásba, úgy, hogy közben még egy-két felejthetetlen elszólást is alkot. Lehet, hogy ilyenkor sokan a főhős ars poeticájára gondolnak, amit úton-útfélen hangoztat, de van egy-két még gyönyörködtetőbb is, természetesen Ford szájából. Az egyik ilyen szubjektív szépségű bonmot: „Majd megmondom, hogy mit gondolok, ha valaki fizet azért, hogy gondolkozzak.” A másik pedig, amikor egy apuka kiigazítja a főhőst, hogy „De hát mi Wisconsinból jöttünk”, mire Ford rávágja: „Aha én meg az apám faszából. Na tűnés!”

ford_fairlane_5.jpg

Vajda a rutinjára támaszkodva hamar érzékelhette, ahhoz, hogy az egyébként nem túl acélos film még a mai napig idézhető és emlékezetes maradjon, elsősorban a főhős ideális magyar megfelelőjét kell megtalálnia. Egy olyan karakterre volt szüksége, aki egyrészt vállalja az esetlegesen rázúduló össztüzet a káromkodásokkal telített sziporkák miatt, másrészt pedig képes azonosulni ezzel a cinikus, kissé lecsúszott, nem is mindig okos, sokszor hímsovinisztának és bumburnyáknak tűnő Forddal. Arról nincs információnk, hogy hány álmatlan éjszakájába került, de végül csak beugrott a megoldás a nemzet akkori csótánya, Nagy Feró személyében. Feró volt a megfelelő figura, a megfelelő szerepre. Mert mindig úgy állta az ütéseket, hogy egy percig sem foglalkoztatta, hogy más miképpen vélekedik róla. Neki éppúgy belefért az, hogy elasztikus, testhez simuló gatyában nyomja a „Gyere, kislány gyere” című popslágert, mint az, hogy utána a Beatrice oszlopaként folyamatosan packázzon a hatalommal. Mondjuk a diszkókba így is bekerült a „8 óra munkával” vagy az „Azok a boldog szép napok” nevezetű opusokkal. Nagy Feró pedig a mai napig mindent megtesz, hogy a köztudatban maradjon nyugdíjas celebként; ha kell zsűritag, ha kell korcsolyázik, ha kell halszagú dalokban ugrál, mint egy feltüzelt majom, ha arra van szükség, magát is kiröhögve migráncsozik. És Ferót lehet szeretni, nem szeretni, de közömbös az irányában nem maradhat senki. Ez pedig az ő szemében mindenképp eredménynek számít, ahogy másokéban is.

ford_fairlane_andrew.jpg

ford_fairlane_nagy_fero.jpg

Az első néhány mondatnál kiül a félelem az arcunkra, hiszen Nagy Feró hangja olyan nyers, mint a csirke, amit a legendák szerint ledarált a színpadon, persze ő ezt tagadja, de az sem érne minket váratlanul, ha mégis ott lett volna az állat feje a darálóban. Ferónak úgy kell a monológ végén elcsattanó káromkodás, mint újszülöttnek az anyatej, mert Feró orgánuma ekkor telik meg élettel és színekkel és ez az a pont, amikor teljesen elhisszük neki, hogy megvan neki a karakter. És innentől fogva uralja Fordot, végérvényesen eggyé válik vele és még ha olykor olyan monotonnak tűnnek a mondatai, mint egy sajtreszelő, ott van mögötte az elsajátított habitus és jellem. Nagy Feró hasznot húz abból, hogy nem játssza meg magát, nem akar színészkedni, hallhatóan irtózik a maníroktól és a sallangoktól és ezért is lesz megkülönböztethetően természetes. Az sem zavaró, hogy néhol harapja a szavakat, kissé artikulálatlanul szövegel, mert pontosan ezzel teszi Fordot ellenállhatatlanná. Feró lényéből és művészetéből adódóan egy jottányit sem érdekli, ha randán kell megszólalnia, akkor sem esik le a karikagyűrű az ujjáról, ha elő kell hoznia magából a cinikus, életunt, laza, nőfaló, hímsoviniszta, tufa énjét, mert ezek mind megvannak benne. És ezeket Nagy Feró úgy tudja felszínre pöttyinteni, hogy azzal a figurát is menthetetlenül bekebelezi, közben pedig mérhetetlenül meggyőző, amikor Stanley-nek szólítja a farkát, vagy csujogat és akkor is, amikor belegabalyodik egy-egy idegen kifejezésbe.

ford_fairlane_wayne.jpg

ford_fairlane_szombathy.jpg

Nagy Feró magabiztos és nagyszerűen interpretált teljesítménye mellett azonban nem szabad megfeledkeznünk a többiekről sem, mert egytől-egyig emelték az alakítások fényét és sokszor a tehetségtelenségbe vertek talentumot. Szombathy Gyula például erőn felül teljesít és így ad árnyaltabb színezetet a gonoszt játszó Wayne Newtonnak. Szombathy annyira sunyi, mint az a ragadozó, aki egy ideig csak köröz az áldozata felett, aztán egy váratlan pillanatban lecsap rá. A magyar színész számtalan hangszínben tud kenetes lenni és közben azt is minden gond nélkül elhiteti velünk, hogy a figura velejéig romlott, kapzsi és önző. Szombathy a játékával egy másik polcra helyezi Newtont. Tóth Enikő kiválóan ellensúlyozza gyönyörű, egyszerre mély és csilingelő orgánumával Nagy Feró karcosságát a titkárnő szerepében. Tóth karakterének ugyan nincs annyi színe és lehetősége, mint a partnerének, de tökéletesen kitolja a határokat, mert éppen olyan hitelességgel szólal meg sértődött amazonként, mint szerelmesként. Akkor meg felejthetetlen a tónusa, amikor azt mondja Fordnak a film egy pontján, hogy „Ne pofázz!” Ed O’Neill ma már Csuja Imre nélkül elképzelhetetlen lenne, de akkor még Balázs Péter adta a hangját a mikrofon mögött, méghozzá kiemelkedően. Balázs és Nagy Feró párbeszédei pörgősek, amikben zseniális ritmusérzékkel követik le egymást. Balázs Péter pedig még énekelhet is, azt a Disco Express nótát adja elő utánozhatatlanul, amire később rátekeredett a köztudatból méltán kikopott Császár Előd is.

ford_fairlane_3.jpg

Tahi Tóth László Robert Englund nem túl változatos szövegét úgy tolmácsolja, mint egy vásári komédiás és összehasonlíthatatlanul vinnyog hozzá. Hegyi Barbara egy szélütött tyúkot hoz egy nagy adag csiviteléssel és nyávogással a hangjában. Káldi Nóra, a Madách Színház fiatalon elhunyt művésznője Priscilla Presleyként elsősorban a karakter sejtelmességét hangsúlyozza, Forgács Péter pedig egy kiköpött Paprika Jancsi. És beugrik még az az Usztics Mátyás is a főhős lemezlovas haverjaként, aki valószínűleg már mai fejjel ezt a szinkront is letagadná. Meg persze a munkásságának java részét. A Ford Fairlane kalandjai Magyarország mellett még Norvégiában és Spanyolországban örvend megbolygathatatlan kultstátusznak. Azokban az országokban sem a film minősége, hanem a szinkron győzedelmeskedett. Mint ahogy itthon is. Mert Vajda István szinkronrendező és csapata ezt nagyon odatette. És így lett a nemzet egykori csótányából, Nagy Feróból egy életre "Mr. Rock and Roll Detektív”. Ennél nagyobb bajunk sose legyen.

Szólj hozzá

film szinkron Nagy Feró Hegyi Barbara Szombathy Gyula Balázs Péter Tahi Tóth László Renny Harlin Andrew Dice Clay Ford Fairlane kalandjai Legendás szinkronok Vajda István Tóth Enikó Schéry András Wayne Newton