2016. aug 09.

Legendás szinkronok: Vissza a jövőbe

írta: frími
Legendás szinkronok: Vissza a jövőbe

Mai fejjel elég nehéz elképzelni, hogy mi volt az a nyomós érv, ami alapján az összes amerikai filmstúdió első nekifutásra lepöckölte magáról és keményen, élből visszautasította a Vissza a jövőbe forgatókönyvét és alapkoncepcióját. Azért is tűnik furcsának a húzódozás, mert annak ellenére, hogy az időutazás gyermeki ábrándnak, vagy még inkább hóbortnak hangzik, valamennyi korosztály hajlamos arra, hogy időnként a fantázia birodalmába révedve eljátsszon a gondolattal, hogy ha tehetné, visszamenne a múltba, körülnézne, esetleg megváltoztatna egy-két olyan döntést, ami kihatással van a jelenére. A kíváncsiak, a türelmetlenek pedig valószínűleg a jövőt választanák, mert égnek a vágytól, hogy megtudják mi lesz velük, milyen irányban alakul a sorsuk. Illuzórikus csapda, de szinte lehetetlen kikerülni és olykor nem beleesni. A Vissza a jövőbe pedig olyan helyesen, szeretetteljesen, bájosan, kamaszosan és viccesen játszik rá a képzeletünkre, a csodavárásunkra és a naivitásunkra, hogy azt meg kell zabálni. Ezért is lehetett egy kortalan kedvenc, ami egyformán közvetít nekünk fantasztikumot, komikumot, felhőtlen és érzékeny tiniromantikát és mindenekelőtt olyan zsigeri ösztönökkel működtetett vegytiszta szórakozást, amihez a legmagasabb színvonalú érték párosul.

vissza_1.jpg

Van egy olyan sanda gyanúnk, hogy nem is igazán az ötlettel volt bajuk, hanem azzal, aki szállította. Merthogy Bob Gale akkor még nem számított sem nyerő arcnak, sem nézőmágnesnek. És ezzel nem dicsekedhetett a barátja és alkotótársa, Robert Zemckis sem, egészen A smaragd románca című filmjének váratlan sikeréig. A kocka pedig ekkor megfordult, amit még az is jelentősen meggörgetett, hogy producerként melléjük állt az a Steven Spielberg, aki ugyan már zakózott velük közösen a Meztelenek és bolondokkal, de az elhivatottsága, lelkesedése, szakmai hozzáállása és tudása mégis aranyat ért. A buktával együtt. A mozi szereposztásának azonban volt egy rázóköve. Marty szerepére ugyanis kezdettől fogva azt a Michael J. Foxot szemelték ki, akit rabságban tartott a Családi kötelékek című szappanopera. Mivel az alkotóknak nem volt különösebben kedvük időpontokat egyeztetni és ezáltal Foxhoz igazodni, meg aztán a forgatás hosszának is gátat kellett szabni, másodlagos szándékkal kiválasztották Eric Stolzot, aki egyébiránt egy kiköpött Fox-klón, rőt hajszínnel. Stolz szenvedett, mint a kutya, aki hatot kölykedzik, nagyon nem találta a figura vonásait, jellemét ezért néhány hét után megköszönték a részvételét, kapott egy elbocsátó szép üzenetet és mégis inkább leálltak egyezkedni az eredeti pácienssel. Azt már sohasem fogjuk megtudni, hogy Stolz miben és hol hibázta el, de Foxnál alkalmasabb színészt aligha találhattak volna Marty karakterének megformálására.

vissza_2.jpg

Nem akarunk terjedelmes litániákba bonyolódni azzal kapcsolatban, hogy a Vissza a jövőbe mennyire tapintott a nézők elevenjére. Nagyon. Olyannyira, hogy végül trilógia lett belőle. Nem is akármilyen. Zemeckisék azonban vélhetően nem kizárólag azért szaggatták az istrángot a következő részekkel, mert a közönség ezt várta és óhajtotta, nyilván ez is közrejátszott, hanem mert gyermeki örömüket lelték ebben a szerelemprojektben. És ez magával hozta a minőség egyenletesen magas nívóját. Kevés olyan széria van a filmtörténelemben, amelynek a folytatásaiban nem történik formahanyatlás, ötletromlás, vagy színvonalesés, de a Vissza a jövőbe-trilógia a befejező epizód kissé talán fásultabb, fáradtabb volta ellenére, sohasem megy egy olyan szint alá, amit szégyellni, vagy rosszabb esetben bújtatni kellene. Ez a sorozat még generációkat átívelően okoz majd felüdülést, humort és nem könnyen múló boldogságcseppeket. Egyszerűen azért, mert tele van szenvedéllyel, tehetséggel és szeretettel.

vissza_3.jpg

A Vissza a jövőbe eredeti szinkronja nem úszta meg az újraértelmezést. A film DVD-n való megjelenése alkalmából készítettek egy újkori változatot, aminek mentségére szolgáljon, hogy a két főszereplő hangjában nem történt változás és talán ezért sem kiáltunk vendettát. Azonban mégis úgy vagyunk az 1987-ben készült első szinkronnal, mint a gyorséttermek előtti koszos kifőzdék puffancsban vagy buciban tálalt hamburgerével, amiből csöpög a hagymalé, a mustár és a ketchup és benne fészkel az ízes csalamádé közt a nem mindig mócsingoktól mentes hússzelet. Nekünk az az igazi. Mert a fülünkbe égett a színészek akkori hangszíne, hangsúlyai és bár nem kérdőjelezzük meg, hogy képesek az akkori teljesítményük reprodukálására, mégis arra esküszünk, amit megszoktunk és amit fiatal sihederként annyira megkedveltünk. Ezért azt is vesszük górcső alá. Kiss Beáta az eredeti Balázs Béla-díjas szinkronrendezője ma már nem aktív a szakmában, munkásságát korábban viszont olyan nyalánkságok jellemezték, mint a My Fair Lady, az Utolsó tangó Párizsban, a Bumeráng, A kis hableány, vagy a Nincs kettő négy nélkül bravúros magyarításai. És ezek csak véletlenszerű példák a dicsőségfaláról. Kiss egyébként a trilógia harmadik részének eredeti szinkronjára is visszatért, míg a köztes epizódot, ki tudja miért Mohácsi Emil dirigálta.

vissza_fox.jpg

vissza_rudolf.jpg

A fordításba, a magyar szövegbe viszont nem volt nyúlka-piszka, az ugyanaz maradt, mint az eredeti szinkronnál. Sarodi Tibor munkája ugyanis örökzöld, minden generációnak befogadható élmény, amely letisztult nyelvezetével és briliáns szófordulataival teszi még egzaktabbá és kompaktabbá a film hatásait. A jelige, vagy a varázsszó pedig lehetne akár az is: fluxuskondenzátor. Mert aki ilyen leleményre képes, az nem tévedhet el egyetlen nyelvjárás útvesztőjében sem. Már a Vissza a jövőbe elején felülhetünk a nosztalgia kisvasútjára, hiszen Bozai József régi szép időket megidézően sorolja fel komótosan a szereposztást, az alkotók javarészét és a szinkronstábot is. Ma már ez nem szokás, bemondják a film címét, sok esetben nincs is más bevezető, a végén pedig, ha nem kummantják el, meghallgatjuk a közreműködő magyar színészeket és esetleg a technikai személyzetet. Aztán megjelenik Michael J. Fox és vele együtt robban be Rudolf Péter. Rudolf hangjában ott van az a kamaszkori szertelenségbe oltott svihákság és az az ifjúkori hév, illetőleg lendület, amivel egy csapásra maga alá gyűri a figurát. A színész akkor is hiteles tud maradni, amikor rácsodálkozik a dolgokra és akkor is, amikor keresi a kalandot és ezzel együtt a bonyodalmakat. Azt meg, hogy nagyszerűen poentíroz és a humorhoz is van érzéke az Oidipusz-i vonalban, az anya-fiú kölcsönös szimpátiáján és szeretetén egy kissé túlterjeszkedőbb faramuci helyzetekben megnyilvánuló zavartságán, olykor hevenyészett maszatolásba fulladó magyarázkodásában mérhetjük le igazán. Rudolf ezeknél a részeknél valósággal lubickol és a mikrofon mögötti játéka Michael J.Fox alakításának is számos árnyalatot ad.

vissza_lloyd.jpg

vissza_rajhona_2.jpg

Rudolf Péter mutálni nem képes hangszínéhez remekül illeszkedik a Christopher Lloyd bőrébe bújt Rajhona Ádám őrülete, megszállottsága és hebrencs stílusa. Rajhona úgy hadarja a különféle áltudományos kifejezéseket, mintha a telefonkönyvet olvasná. Az energiája, egy percre sem lohadó kedve és vitalitása feltehetően fluxuskondenzátorral töltődik. Rajhona hiperaktivitása legalább annyira ellenállhatatlan és hajmeresztő, mint az eredetiben Lloydé. Amikor megold egy szituációt, vagy megtalálja egy rejtély kulcsát süvölt, kiabál, felpumpálja magát, amikor pedig balul sül el egy kísérlete, vagy terve, akkor visszafogottabb lesz, bizonytalanná válik. Rajhona végtelenül szerethetővé és rokonszenvessé varázsolja a flúgos dokit, miközben rekedtes hangszíne tele van érzelemmel és melegséggel. Rudolf Péter és Rajhona Ádám pedig nemhogy kioltják egymást a közös jeleneteiknél, hanem éppen ellenkezőleg dinamikát adnak a másiknak, szinte rálicitálnak a másik mondanivalójára, végszavára. Döbbenetesen pontos és precíz összjáték ez, amiben éppen olyan hangsúlyosan van jelen a humor, mint a barátsághoz hasonlatos mélyebb kötődés.

vissza_crispin.jpg

vissza_zsoter.jpg

Lea Thompsonként Götz Anna kétféle habitust képvisel. Merthogy ugye meg kell felelnie az anya figurájának, amikor egy kissé el is mélyíti a hangját, megpróbál egy „nyugdíjasabb” vonulatot felvenni. Azonban akkor van igazán elemében, amikor bakfisként szólalhat meg, hiszen ez a hangszínének, hangfekvésének is kedvezőbb. A karakter olykor egészen csivitelős, vidám, máskor viszont bújós, romantikus, amit Götz köszönhetően remek hangi adottságainak meglehetősen sokoldalúan abszolvál. Zsótér Sándor mostanában kiváló színházi rendezőként dolgozik, színészként filmekben szerepel gyakrabban, egyébként pedig dramaturgként végzett a főiskolán. Pályájának kezdetén azonban időnként beugrott a szinkronba is, leginkább, amikor Kiss Beáta hívta. Itt Crispin Glover, vagyis az apa karakterével találta meg. Zsótér cérnavékony, majdcsak sugdolózásba torkolló hangszíne kiválóan csatlakozik a mamlasz, balfék, igazi lúzerként számontartott figurához. Zsótér nagyszerűen domborítja ki az apa esetlenségét, az a biorobotszerű nevetés, amit akkor produkál, amikor vacsora közben nézi a televíziót, több mint emlékezetes pillanat. Zsótér Sándor nem választja el az időskori és fiatalkori hangszíneket oly élesen, de erre nincs is szükség, hiszen George McFly nem megy át drasztikus változáson a kamasz énjéhez képest.

vissza_4.jpg  

Biff szerepét a szinkronban a Vígszínház meglehetősen fiatalon elhunyt, remek karakterszínésze Sipos András formálta meg. Sipos sem gyakran fordult meg szinkronstúdiókban, pedig a hangja alkalmas lett volna a cinikus, alattomos cselszövők eljátszására. A hangszíne egyébként megtévesztően hasonlít a szintén tragikusan korán eltávozott Bubik Istvánéhoz. Siposnak kisujjában van a figura, minden megmozdulása, rezüméje élmény, úgy közvetíti a Thomas F. Wilson alakította karakteren keresztül a romlottságot, kisstílűséget, túlzott magabiztosságot és pökhendiséget, hogy az embernek óhatatlanul kedve támad bepancsolni egyet a tagnak és ez azt jelenti, hogy Sipos kiválóan érez rá Biffre. És persze itt is találhatunk egy-két kuriózumot a kisebb szerepeknél. Máté Gábor például néhány sorban egészen üdítő és kimagasló teljesítményt nyúlt Lorraine apjának szerepében, mint ahogy megemlíthetjük Mányai Zsuzsa gurgulázósan öblös hangját az anya megformálójaként. Perlaki István Strickland merev, kőkorszaki karakterét tolmácsolja meggyőző hitelességgel és hibátlan hangsúlyozással. Kiss Beáta jó érzékkel látta meg a Rudolf-Rajhona párosban a tökéletes Marty-Doki kettőst és melléjük volt bátorsága olyan színészeket szerződtetni, akiknek nem volt állandó belépőjük a szinkronba. Sarodi Tibor magyar szövegével így lett az 1987-es eredeti magyar változat egy olyan remekmű, amihez szívünk szerint nem nyúltunk volna. De ha már így esett, legalább a klasszikus párost használták az újrázásnál is. A jelige pedig legyen: fluxuskondenzátor. Egy életen át.      

Szólj hozzá

film szinkron Steven Spielberg Zsótér Sándor Rudolf Péter Vissza a jövőbe Robert Zemeckis Lea Thompson Christopher Lloyd Crispin Glover Götz Anna Michael J. Fox Rajhona Ádám Sipos András Bob Gale Legendás szinkronok Kiss Beáta Thomas F. Wilson