2016. júl 27.

Legendás szinkronok: Jó reggelt Vietnam!

írta: frími
Legendás szinkronok: Jó reggelt Vietnam!

A vietnami háború is egy olyan ütközet, amely úgy vonult be a történelem nagykönyvébe, hogy az erőfitogtatáson és a milliók életét követelő vérontáson túl az égadta világon semmi értelme nem volt. Tipikus példája annak, amikor a józan észt, a racionális gondolkodást felülírja egy magasztosabbnak vélt, valójában meglehetősen gőgös és ostoba indíttatásból származó hatalmi érdek, ami aztán annak rendje és módja szerint elbukik. Az amerikaiak nagy mellénnyel bevonultak egy kommunista országba, hogy kioktassák a népüket demokráciából, humánumból, csak közben előtte elfelejtették feltérképezni az ott élők kultúráját, szokásait, mentalitását, életfelfogását, társadalmi beidegződéseit és nem utolsósorban a helyszín domborzati viszonyait, éghajlatát, földrajzi adottságait. Miután nyolc évig feleslegesen, majd hatvanezer katonájuk életét feláldozva ügyködtek azon, hogy a vietnamiak beüljenek az iskolapadba az óráikra, belátták, hogy elhamarkodottan tapostak sáros csizmáikkal az ázsiai földeken, kiegyeztek egy döntetlenben, kötöttek egy látszat megállapodást, aztán futottak, amerre láttak. A rendszer persze azóta is sziklaszilárd talapzatokon áll, az elnyomók terrorizálják a népüket, a kommunizmus él és ki tudja hányadik virágát bontja, az amerikaiak pedig mostanáig magyarázkodnak és mossák kezeiket a csúfos vereséggel felérő, a távozásuk után azonnal semmivé foszló megegyezésük miatt.

jo_reggelt_1.jpg

Számos látnoki erejű, vizuális életművész megénekelte a kudarcot és szégyenfoltot, Oliver Stone A szakaszban döbbenetesen impresszív, autentikusan nyomasztó képeken keresztül vezet végig a fertő minden egyes fázisán, miközben nem takarékoskodik a szuggesztív párbeszédekkel, a kritikai éllel és katartikus pillanatokkal. Nagyszerű előzménye volt ennek a szintén hátborzongató hatásfokkal dolgozó, a katonai beavatkozás ideológiai céltalanságát őrületig fokozó Apokalipszis most, Francis Ford Coppola mágikusan realista rendezésében. Barry Levinson a Jó reggelt Vietnam! című munkájával azonban nem egészen ezt a drámai, komor és sötét hangvételt követte. Adrian Kronauer rádiós ázsiai portyája ugyanis egy más perspektívából, a humor szemszögén keresztül próbálja enyhíteni és csillapítani a háború borzalmait. És bár az itt kialakuló konfliktusok, kiélezett szituációk meglehetősen idealista és naiv, mondhatnánk gyermeki színezetet kapnak, Levinsont mégsem lehet azzal vádolni, hogy relativizálná az erőszakot, mindössze a poénok, viccek és persze a szerelmesnek tűnő érzelmek segítségével kívánja oldani a szüntelenül kidomborodó feszültséget. A rendező alázata, a forgatókönyv viszonylag egyenletes és jól működő vonalvezetése, a keserédes hangulat már önmagában kiemelné a tucatvígjátékok közül a filmet, de ahhoz, hogy átlag felettivé váljon, mindenképpen szükség volt Robin Williams minden ízében, grimaszában, gesztusában és mondatában emlékezetes színészi teljesítményére is.

jo_reggelt_2.jpg

Robin Williams úgy fickándozott Kronauer szerepében, mint a megzabolázhatatlan kiscsikó a pajtában. Már a stand-up területén kiütközött, hogy zseniális beszélőkéje révén, ösztönös érzéke van a dumáláshoz, mások kifigurázásához, amihez non plus ultraként még egy olyan páratlan reakciós készség és hangutánzó képesség társult, amivel a leghumortalanabb Savanyú Bélát is másodpercek alatt az ujja köré csavarta és királyként alattvalójává tette. Levinson hamar ráérezhetett arra, hogy Williams nyughatatlan energiáit és színészi zsenijét nem érdemes kordában tartani, vagy injekciókkal kezelni, ezért aztán szabad kezet adott neki abban, hogy a forgatókönyvet kidobja az ablakon és a rádiós szövegelésében annyit improvizáljon, amennyit akar. Williams pedig úgy dobálta a szavakat a mikrofon előtt, mint a kisiskolás az orrából kipiszkált takony galacsinokat az órák közti szünetben. Sok magyar műsorvezetőnek jelentett eklatáns példát a színész tevékenysége, feszt utánozták, Jáksónak például a mai napig elfelejtettek szólni, hogy Williams egy és utánozhatatlan, talán illene megtalálnia a saját hangját és egyéniségét. A szinkron sikeressége nagymértékben azon múlt, hogy Rehorovszky Béla a film hazai instruktora megtalálja – e azt az itthoni karaktert, aki birtokában lehet az amerikai kollégája színészi formátumának és tehetségének annyira, hogy az eredeti változatot élethűen és megkülönböztethetetlenül magyarul is vászonra varázsolja.

jo_reggelt_3.jpg

A szinkron 1989-ben készült, amikor még nem párosították automatikusan Williamshez Mikó Istvánt, vagy Tordy Gézát, akik egyébként hangban is illettek hozzá. Rehorovszky Bélát nem kötötték tehát elvárások, igények, a megszokotthoz való ragaszkodás, így szabadon pásztázhatott és válogathatott a szerinte alkalmas magyar színész jelöltek között. Végül aztán Bajor Imrében találta meg Robin Williams hiteles hazai tolmácsolóját. Bajor akkor még enyhén szólva sem volt a népszerűsége csúcsán, országos ismertséget is csak ezután szerzett a Szomszédok pecsenye meleg Oli uraként. Szakmai berkekben azonban ismerősen csengett a neve köszönhetően a Játékszínben bemutatott, Verebes István által rendezett Hippolyt a lakájnak, melyben fergetegesen alakította az egyébként hálás szerepnek bizonyuló ifjabb Makátsot. Rehorovszky vélhetően nem vakok között keresett egy félszeműt, tisztában lehetett Bajor képességeivel és utólag az is kiderült, hogy a némileg talán kockázatosnak tűnő húzása semmiféle rizikót nem tartalmazott. Bajor Imre ugyanis olyan színészi játékot produkált itthon, ami teljes mértékben azonossá tette a Williams által életre keltett karakterrel, úgy, hogy a hangja valamivel ércesebben, szikárabban szól, mint az eredetiben az amerikai kollégájáé.

jo_reggelt_robin.jpg

jo_reggelt_bajor.jpg

Bajor Imre úgy zsonglőrködik a hangjával, mint cirkuszi légtornász a magasban a sétapálcájával. Már a figura kezdeti cinikus humorában, nyers beszólogatásaiban, bátor fricskáiban is megtalálja azokat a színeket, hangsúlyozásokat és hanglejtéseket, amellyel elevenné és magáévá teszi a karaktert. Ennek megkoronázása és csúcsra járatása mindaz, amit a rádióstúdióban felvett jelenteknél művel, ami nem abban merül ki mindössze, hogy hűen leköveti Williams hadarását, szinte megvalósíthatatlanul gyors beszédét. Pörög persze a nyelve, mint egy cséplőgép, de közben berreg, búg, csattog, mélyből, magasba vált, dörmög, csivitel, egyik pillanatban meleg hangot utánoz, aztán nőit, majd hirtelen, minden átmenet nélkül lassít, kissé ráérős lesz, hogy aztán megint egy olyan sebességbe kapcsoljon, mint a Mercedes egy Forma 1-es versenypályán. Bajor valószínűleg Williamshez hasonlóan a fülén veszi a levegőt, mert egy pillanatra sem szusszan, egyben darálja le a nem éppen rövid monológokat. Bajor koncentrációja példás, hangi átváltozásai pedig egytől egyig zseniálisak, miközben akkor sem esik kétségbe, ha a figura indulatos, szomorú, bánatos, vagy éppen érző oldalát kell megmutatnia, mert abban legalább annyira otthon van, mint a féktelen rádióséban. A film szinkronja mindennél szembetűnőbben igazolja, hogy Bajor művészete, színészi teljesítménye skatulyában vergődött. Mert elvárták tőle a ripacskodást, az örökös nevettetést, a jókedvet és a derűt és nem viselték volna el, ha ebből kiszabadulva olykor-olykor fajsúlyosabb, drámaibb szerepet vállal, amit tehetségéből és hozzáállásából adódóan legalább olyan elánnal tudott volna. Amikor nem esett túlzásokba, kétségtelenül nagy komédiás volt, de van egy félelmünk, hogy még ennél is több maradt benne.

jo_reggelt_bruno.jpg

jo_reggelt_cseke.jpg

Bruno Kirby alakította Kronauer egyik ellenlábasát és dilettáns felettesét, akinek az eredetiben olyan a hangja, mintha éppen herélnék. Cseke Péter ezt olyan bámulatosan adja vissza, hogy azt is feltételezhetnénk, valaki folyamatosan mutogatta neki az olló mozgását felvétel közben. Cseke hol fölényesen pozőrködik, hol fejhangon, szinte visítozva kiabál, hol pedig tudálékosan okoskodik. A figura a humort még hírből sem ismeri, amit Cseke remekül közvetít. Egyszerre érezni a hangjában a magabiztosságot és a zavartságot, a felsőbbrendűséget és a kínlódást, a pojáca és a hülye személyiségjegyeinek megfelelőit. Cseke akkor is elementáris, amikor a figurában lévő sértettséget, vagy durcát kell megjelenítenie. Cseke Péter nagyszerű partnere Bajornak, csakúgy, mint Gesztesi Károly, aki a fiatal Forest Whitaker bőrébe bújva jó arányérzékkel tapint rá karaktere jellemére. Bárgyú röhögcsélésekkel tolmácsolja a bohém mackót, miközben nem rest kissé szigorúbbnak lenni, ha a barátjává szegődő rádióst kell a helyes irányba terelnie. Az epizódszereplők közül Mihályi Győző alattomos, gonosz, agresszív ellensége felülmúlhatatlan, ahogy Bitskey Tibor segítőkész, jópofa és vicces tábornokában sem találhatunk kifogásolnivalót. László Zsolt nyiladozó, zengő baritonja szépen szól és Csellár Réka is hitelesen hozza az angol nyelvvel küszködő, félszegségében bájos vietnami lányt.

jo_reggelt_4.jpg

Igen, most elkezdhetnénk kötözködni azzal, hogy a magyar szöveg nem tökéletes, vannak benne apróbb pontatlanságok, hiszen a főtörzsőrmester mifelénk nem számít tisztnek és azt is megnéznénk, hogy még egy ilyen közmunkásokkal felpumpálni tervezett honvédségben, mint a miénk, miképpen venné ki magát, ha egy főtörzs ugráltat egy hadnagyot, ami kis túlzással majdcsak olyan képet festene, mintha egy bolha leckéztetne egy elefántot. Ezektől függetlenül Pataricza Eszter munkáját mégis elismerés illeti, hiszen Robin Williams improvizációit úgy ülteti át a nyelvünkre, hogy az még magyar fülnek is kellemes és hangzatos. Rehorovszky Béla pedig azzal tette többek között legendássá a Jó reggelt Vietnam! szinkronját, hogy Bajor Imrére gondolt Williams magyarítójakét, amire se előtte, se utána nem volt precedens. Az idő a tanú rá, hogy neki lett igaza.   

   

Szólj hozzá

film szinkron Bajor Imre Jó reggelt Vietnam! Robin Williams Barry Levinson Gesztesi Károly Forest Whitaker Pataricza Eszter Cseke Péter Bruno Kirby Legendás szinkronok Rehorovszky Béla